Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Eljön majd a kor

, 48 olvasás, banfaizsolt , 4 hozzászólás

Gondolat

És süllyednek a kongó, kifosztott évek,
e lomhán zörgő, léket kapott pléhladikok;
mélyükön a koldus-néma, oszló fények:
önmaguktól kihunyt hiú csillagok.

És én nem tudom már, te is ott vagy-e még
félve, hol porban nyüszít a jóság,
s gyötrelmes álmokban üszkös a szép,
de kecsben fürdik a becstelen és
halálomban is feldereng még
az értetlen, metsző hidegbe fagyott
közömbös kishitűség.

És feslett porba ájult mocskos korban,
e bűzlő bűnben ezt árasztja az egész;
erkölcs szövetét szívja és rágja,
áthatja, mint nyirkos ruhát
a kínban kivirágzott, hamvas penész.

És én már az öntudat szülötte vagyok:
toporzékolva vallom a szót és elárvult
halvány sikolyokban én ordítok;
de néma anyák meddő ölén ülve
sorsom köveiből véres reményt
kéjes éjbe szülve én világítok.
És egyre csak hallgatok.

És lesz még idő, mikor eljön az ember
új daloktól hangos, ékes kora,
feltámadva sírjából és megszületve
sárban próbált dicső aranyból;
(félénk szavamból is erény válik egyszer,
kit kivet az ember-tenger még százezerszer)
de a fájdalmat addig is kiírom magamból;
hisz többet nem adhatok már
aranyló, bús szavamból.


(bzs-hb) 2018. 10. 01.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: banfaizsolt
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 42
Regisztrált: 6
Kereső robot: 54
Összes: 102
Jelenlévők:
 · aron
 · boszorka
 · GoldDrag
 · leka
 · marisom
 · Pimpesz


Page generated in 0.0758 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz