Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Arctalanul örökre

, 65 olvasás, banfaizsolt , 3 hozzászólás

Sajgó lélek

Könnybe mártalak és fénylő eres
két kezemmel emelem szép szívedet,
zakatoló elmém álmodja bús hiányod,
a síneken feszülő elárvult perceket;
agyamban lüktetsz, bennem kondul meg érces harangod
és kínokban megszült, keserédes éveket fon
lobogó érkoszorúmba érzékeny karod;

Róva rám így kongó hangod,
s a fázó lelkemben vonat fütyül érdesen,
- kinn a padon a bakter ül s pihen:
zászlóval int, jelez, üzen nekem -
mégsem tudom már, hol vagyok -
vérereimben némán lehorgonyoztatok,
ti csendben kihűlt fényes csillagok.

S e fénylő távolból úszik belém és ideül
mellém világok sorsát megteremtő hű elmém,
és én átadom neked e csendet:
szívemben vacog itt és minden kincsem veled álmodik;
mert már számon tartom mit elszórtam -
sok hűhót, csókot, bókot és csinnadrattát,
de lepergett éveim számát lobogó naptáraidból
- fénylő kezed a szívemen -
végre visszaadhatnád.

Romba dőlnek vágyakba szőtt suhanó évek,
idegpályáimon megremegnek még a kihűlt csillagképek.
Otthonom távol van - mikor s hol vesztettem el;
nem mutatja meg már tudós, műszer, sem okos gépek;
lakom az űrt és szövöm az álmot,
felírom búsan ezt a konok valóságot.

Hagyom, hogy sebem marjon
- belém hasít és fájón sajog;
némul hangom, tükörben foszlik fényes arcom:
időtlen éjben fázom, és torz másom vagyok.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: banfaizsolt
· Jóváhagyta: hazugsagok


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 46
Regisztrált: 6
Kereső robot: 48
Összes: 100
Jelenlévők:
 · aron
 · bArthAKata
 · BFanni
 · Hanna
 · leka
 · SunVice


Page generated in 0.0563 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz