Valahogy minden olyan más. Ahogyan a valóságban, úgy alvás közben sem tudok elszakadni. Álom nélkül pásztázom fekete szemhéjam, és arra gondolok, miért ilyen az élet... Válaszok nélkül kérdezek újra és újra, igazából magamtól. Olyan önismétlő, olyan unalmas. Az nem lehet, hogy mindennek csak az elejét élvezem, aztán halad is minden, mintha mi sem történt volna. Elillannak a napok, az érzések, te sem vagy már olyan, mint régen. Nem is kell éveket várni, elég a tegnapra gondolni. Esetleg az azelőttre, ha távolabbra utaznál. Egy idő után az időt is megszokod. Már mindegy lesz, hogy fél vagy két órát bámultál ki a kocsi ablakán zenére vagy anélkül. De a csönd nyomasztó. Most is abban vagyok épp. Ezért remegek, és ezért könnyezek. Mert a csönd hiány, és nekem annyira hiányzik az a tegnapi mosoly... Vagy az azelőtti. Vagy amit azelőtt kaptam, hogy belemerültem volna a fojtó semmibe.