Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Esőben

, 180 olvasás, Szilárd , 12 hozzászólás

Gondolat

Tócsába rajzolok jeleket,
de mindet letagadja. Emitt
puha talpakon éhség huppan mellém,
s rá a fűerdőben ostobát moccan a félelem.
A távolból irigység ugat ránk,
nyomában lánc csörög;
minden dühe az, hogy senki sem őt féli.

Az aszfalton zúg a mozgalom,
fénylőn és nyirokkal – ennyi önzés
hogy fér meg egymás mellett?
Az út még a nyári, de az eső őszi már;
a makacs rohanás, aki mindent egybemos.

Még sincs kedvem tovább menni innen,
fedél alá állni száraz porba.
Hosszú volt a forróság, égő arcomat
beletartom, hadd hűtse az eső.
Állom, ahogyan álmot párologtatnak föl
a szarkalábak, s a futó esztendő
lábsajgása is halkan serceg az ég felé.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Szilárd
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 41
Regisztrált: 5
Kereső robot: 19
Összes: 65
Jelenlévők:
 · aron
 · Géptelen
 · GoldDrag
 · Kavics
 · SunVice


Page generated in 0.1546 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz