Földre vetve koronáját
megkezdi telelő-álmát,
látom, ahogy botladozom
utam keresve,
magam, ha tehetem
neki adom.
Avarba temetett lábnyom
az maradok,
csupán egy rózsa,
elhullott szirma.
Feledni sem tudnám
de hagyom!
Leszek véremben
csepp, a havon
csírája a magnak,
hogy lássa
élő s holt, nem maradok
szálka se szemedben,
úgy szívedben
a vakfolt.
Látok!
Igen, ki tegnap még
vak voltam, üvöltve!
Most,
némán fekszem,
lelkem testembe
elzárt,
kihűlt porhüvelyében.
Szerelmünk
be nem temetett sírján.
Gennygóc maradok
a Halálnak torkán.
Nélküled!
Csak döglött hal
a kiszáradt tó-partján.
De tudd!
Köszönöm.
Hogy voltam szívedben,
boldog pillanat
köszönöm, minden
szerelmes csókodat.
Hogy lehettem
koronád, a lenyugvó nap alatt.