Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Tabitha Parancsnok - A Csillagberek titkai

, 330 olvasás, kicsiari , 6 hozzászólás

Kaland

Első fejezet - Az első nap

Kinyitottam a szemem. A nap első sugarai fényes sávokat húztak az arcomon. Mint mindig, a hajam most is tele ment szalmával. Sokáig tart majd ismét kifésülni. De nem bánom. Teljesen megéri. Nincs ahhoz fogható érzés, mint mikor a lovaimmal alhatok együtt az istállóban. Most is mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Kivittem a vékony, fekete matracomat, és lefektettem Big Boy boxába.
Nagyon okos paci, mindig tudta, hogy nem szabad rálépnie, vagy ráfeküdnie. Aztán a matracra ráterítettem a zöld pokrócomat, és a régi párnámat, amit már nem használtam. Erre a célra tökéletes volt. De persze ahogy forgolódtam éjszaka, lecsúszott róla a fejem egyenesen a szalmába. De most már okulni fogok a helyzetből, és ezen túl, ha kint alszom a lovakkal, mindig összekötöm majd a hajam. Igen, a vörös, dús, bongyor hajam. Én személy szerint nagyon szeretem, még akkor is, ha sok gond van vele. Hisz valljuk be, ennyi hajat kifésülni reggelente, nem is kis feladat. De akkor is szeretem, mert egyedivé tesz. Nem beszélve a szeplőimről az orrom körül. Az egyetlen dolog rajtam, ami átlagos, azok a sötét barna szemeim. Na meg az, hogy viszonylag picike vagyok, és lapos mindenhol. Igen, hiába vagyok 17 éves, testileg valamiért 13 évesnek nézek ki. De nem baj, végül is ezt is szeretem magamban. Az üzletekben is mindig a gyerek osztályról öltözködöm. Szerintem a gyerek ruhák sokkal aranyosabbak, mint a felnőtt ruhák. Persze valószínűleg ezek miatt vagyok szürke kisegér az osztályban. Az iskolában van néhány barátom, vagyis inkább haverom, akik kicsit jobban ismernek, de az osztályban teljes mértékben láthatatlan vagyok. Az igazi barátaim a lovaim. Pontosabbak lovaink, mert a nagymamámmal ketten tartjuk őket. Négy lovunk van. Szerencse Csillag, egy szép magas lipicai kanca, Fantázia a fekete kanca, akinek teljesen ismeretlenek a felmenői, Ausztrália a hebrencs természetű nóniusz herélt, és végül az én kis drágaságom, Big Boy. Találó neve van. Big Boy ugyanis szintén nóniusz, akár csak Ausztrália, de valamelyik felmenője nyomán, aki egy hatalmas nehéz ló volt, örökölte ezeket a géneket. Egy szóval hatalmas fekete paci, fehéres sörénnyel. Igazi ritkaság. Ő is hebrencs a maga módján, mint Ausztrália, de valamivel kezelhetőbb. Ausztráliára sokszor nehéz felülni, mert ha olyan kedve van, simán ledob. De ez nem baj, mert így is szeretjük. Én a legjobban. Nagymamám, és az összes többi falubeli is megszólt már amiatt, hogy túlszeretem a lovainkat. De szerintem nincs igazuk. Csak azt a szeretet és törődést adom nekik, amit megérdemelnek. Hiszen ők is érző élő lények. Önálló gondolataik és érzéseik vannak.
Elnyújtóztam a pokrócom alatt. Közben megcirógattam Big Boy hosszú, erős lábát. Elégedetten nyugtázta. Ő és a többiek már ébren voltak. Tudtam, hogy nekem is fel kell kelnem. Akármennyit is szeretek lustálkodni a lovak között, ideje volt felpattannom. Már csak a miatt is, mert a nagymamám nem szereti, ha kint alszom. Folyton nyavalyog, hogy behozom kintről a szalmát, meg a lótrágya szagát.
Egyedül élek a nagymamámmal. Anyám 17 éves korában kipottyantott engem az iskolájuk folyosóján. Az az igazság, hogy nem igazán akart engem. Ahogy megszülettem, azonnal oda is adott a nagymamámnak, hogy neveljen fel engem, mert számára én túl nagy felelősség vagyok. És nem fogja tudni miattam kiélni a húszas éveit. A bulizós húszas éveit. Annyira nem akart velem foglalkozni, hogy még csak ahhoz sem vette a fáradságot, hogy nevet adjon nekem. Ezt is a nagymamámra bízta. Így lettem Korall Adelheid lettem. De röviden csak Heidi. A vezetéknevemet is a nagymamámtól kaptam, aki Korall Miranda. 5 éves koromig az anyám nem is látogatott minket. A születésem után ott hagyta a sulit, és az éppen aktuális pasijával elindultak valami hippi drog túrára. Azelőtt szerintem csak a miatt nem drogozott, mert a hasában voltam, és nem akarta, hogy betegen szülessek meg. Hát igen, ennyi jó érzés azért volt benne. Az ötödik születésnapom után aztán egyszer csak megjelent nálunk. Azt mondta a nagymamámnak, hogy látni szeretné a lányát, akit megszült. A nagymamám sosem volt az a kimondottan szigorú szülő. Velem is sokszor nagyon elnéző volt. Anyám talán emiatt lett ilyen kicsapongó, mert gyakorlatilag semmi sem volt neki megtiltva. De akkor mégis úgy gondolta, hogy nem lenne bölcs hirtelen rám zúdítani, hogy az anyám csak úgy lemondott rólam a születésemkor, most pedig hirtelen beállít és követeli, hogy láthasson, mert a lánya vagyok. Így aztán megegyeztek, hogy évente egyszer itt tölt néhány napot, hogy velem lehessen. Kisgyerekként nagyon örültem neki, hiszen anyám mindig hozott játékokat, és sokat fogócskázott velem az udvaron. Később, aztán ahogy cseperedtem fel, rájöttem, hogy nem szívesen látom őt. Hiszen lemondott rólam, és évente néhány napig úgy akar tenni, mintha az anyám lenne. Ahogy betöltöttem a tizenötöt, igyekeztem minden ilyen alkalommal kerülni őt, amennyire csak lehet. Nem tetszettek az intelmei sem. Például az, hogy „Ne beszélj vissza, az anyád vagyok! ” Úgyhogy ilyenkor mindig megbújtam az istállóban, mivel anyám nincs nagyon oda lovak szagáért.
Kibújtam a pokrócom alól, és elnyújtóztam. Közben amennyire csak lehetett levertem a ruhámra, és a hajamba ragadt szalmát. Bog Boy közben rágcsálni kezdte a vályújában a kevés kis abrakot. Még reggeli előtt újra feltöltöm nekik. Ahogy nagyokat ásítva nyújtózkodtam és mozogtam kicsit, az istállót lassan betöltötte az ébredező lovak prüszkölése és szuszogása. Már mindannyian várták a reggelit. Összeszedtem az alvós holmimat, és bezártam magam mögött Big Boy boxának ajtaját. Belebújtam a cipőmbe és már indultam is ki. A lovagló nadrágomban aludtam. Szeptember eleje volt, de még mindig nyárias idő szállt a levegőben. Ennek ellenére éjszakára mindig kellett valami melegebb ruha az istállóba, mert a vastag falak magukba zárták a hideget. Az istálló ajtaját nyitva hagytam, hogy a kinti meleg és a napsütés bedőlhessen. Madárcsicsergéstől zengett az udvar. Elég nagy telken éltünk, de hát kellett a hely a lovaknak. Már majdnem hat óra volt. Észrevétlenül besurrantam a házba, mielőtt a nagymamám észreveszi, hogy megint kint aludtam. Ő mindig hat óra után ébred. Van amikor én is sokáig elalszom, amikor épp nem vagyok kint éjszaka, vagy nincs iskola. Igen, iskolába járok. Máma lépek tizenegyedik osztályba. Idén töltöttem be a tizenhetet. Nem nagyon rajongok az iskoláért. Jól meglennék nélküle. Számtalanszor kértem már a nagymamát, hogy had lehessek magántanuló, mert csak a lovaknak akarok élni. De mindig azt mondta, hogy nincs pénz magántanárra, és különben is csak lustálkodnék itthon, tanulás helyett. Mondjuk én a lovakkal való foglalkozást és a velük járó munkát nem nagyon nevezném lustálkodásnak. De hát egyik fülén be, a másikon ki. Úgyhogy ez van… kénytelen vagyok iskolába járni. Az a baj, hogy túlzottan is jól elvagyok a saját kis világomban. Ez a tanulmányaimon is meglátszik. Közepes tanuló vagyok. Talán lehetnék jobb is, de nagyon nehéz figyelnem az órákon. Mindig elkalandozik a figyelmem. Általában űrhajókat rajzolgatok a füzeteimbe. Szeretem az űrhajókat. Tény, hogy még sosem láttam egyet se, de valahogy tudom, hogy szeretem őket. És egyszer valóban megnéznék egyszer egyet élőben is. Egy igazi repülő csészealjat. Milyen jó lehet abban utazni. Elrepítene innen messzire, egy olyan bolygóra, ahol sok a ló, és nincs iskola.
Ahogy beslisszoltam az ajtón, hangtalanul becsuktam magam mögött és már indultam is fel az emeletre. A házunk kő és faépítésű. Nagyon szép látványt mutat. Igaz az emelet ellenére nem túl nagy, de végül is elférünk benne ketten. Más állatunk pedig nincs a lovakon kívül, aki bejárna a házba. Felérve a falépcsőn óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját és ugyanolyan ügyességgel be is csuktam magam mögött. A szobám tető téri elrendezésű volt, hatalmas ablakkal a telekre nézve. Mindig is imádtam. Ez volt az én kis birodalmam, ahol tudtam, hogy senki nem talál meg. Hát leszámítva a nagymamámat, de vele se voltak soha úgy igazán túl mély beszélgetéseink. Mindig is rendes asszony volt, és elég laza. De két külön világ vagyunk. Ő földhöz ragadt és csakis a kézzel megfogható dolgokban hisz. Én meg hát folyton a fellegekben járok. Gyorsan kibújtam a lovagló nadrágomból, mielőtt a nagymamám benyit és látja, hogy megint abban aludtam, mert akkor azonnal rájön, hogy kint voltam éjjel. Nem nagyon volt kedvem még egy reggeli vitacsatához, amiben meg akar győzni, hogy miért ne aludjak kint. Ledobtam a nadrágot a nagy plüss nyuszim mellé, amit közben meg is ölelgettem, majd átvettem a szakadt farmeremet. Régen elszakadt már, de a kinti munkákhoz a lovakkal, tökéletes volt. Lassan nem ártott volna kimosnom, mert igen csak magába szívta már az udvar illatát. A papucsom nélkül letrappoltam a földszintre, hogy reggelit készítsek magunknak. Pontosabban csak magamnak. Nagymamámnak is előkészítettem mindent. Kenyeret, szalonnát, tojást, lekvárt, vajkrémet, hagymát. Én ezúttal hagymás tojást ettem. Ahogy elkészítettem, be is toltam amilyen gyorsan csak tudtam. Felhörpintettem a teámat és már indultam is ki a lovakhoz, hogy őket is megetessem. Tudtam, hogy sietnem kell. Ma van a suli első napja, évnyitóval együtt, és még csak elő se vettem az ünneplő ruhámat. Arra se emlékszem, hogy ki van-e egyáltalán vasalva. De nem is számít. Magamat ismerve, úgyis elkések megint. Nem tehetek róla, de amint kilépek a lovakhoz, teljesen elveszítem az időérzékemet. Egy másik világba kerülök, ahol az idő megáll. Csak hát ezen a világon kívül viszont pörög tovább és én ugyanúgy elkésem mindig mindenhonnan. Kimértem az abrakot a lovaknak, és feltöltöttem a víztározójukat. Még tombolt a meleg, szükségük volt mindig a friss vízre. Innentől kezdve a kiengedésüket már a nagymamám ellátja, amíg én iskolában vagyok. Ahogy végeztem a lovaknál, rohantam is vissza a házba, hogy még átöltözhessek, és a fogat moshassak. Persze fürdenem sem ártana, de tudtam, hogy arra már nem lesz időm. Bár így akkor megint megszólnak majd a tanárok, meg az osztálytársaim, hogy megint behoztam magammal a lótrágya szagát. De nem igazából érdekel. Én szeretem a lovak illatát. Egy pillanat alatt meg tud nyugtatni, és feledteti velem minden gondomat, ahogy megérzem ezt a friss istálló illatot. Nincs ehhez fogható a Földön. Ahogy beléptem a házba, a nagymamám fogadott engem. Kora ellenére ősz haját hagyta hosszúra nőni. Egészen a háta közepéig leért. Kék bő inget és farmer nadrágot viselt. Hűvösebb időben felvette az irha mellényét is, de most nem volt rá szüksége. Kerek szemüvegén keresztül kémlelt engem, és ahogy meglátta a szalmát a hajamban, tekintete szúróssá változott.
- Édes lányom, megint kint aludtál? – kérdezte színlelt felháborodással a hangjában. Már tudta jól ő is, hogy akármit is mondd, úgyis mindig kint alszom a lovaknál, amikor csak tehetem.
- Igen. – vontam meg a vállam – Miért ne? Kint legalább hűvös van az istállóban. És amúgy sem hoztam be a ló szagot magammal.
- Igen? Akkor miért érzek lótrágya szagot, azóta, hogy beléptél?
Kérdésére nem igen tudtam mit felelni. Az igazat megvallva tényleg volt egy kis istálló szagom.
- Hát… szóval…
- Most azonnal indítasz a fürdőbe és megmosakszol édes lányom. Elfelejtetted, hogy ma van az évnyitó? Előkészítteted az ünneplődet már?
- Nos… nem igazán. Azt hiszem az elmaradt.
Türelmetlenül felsóhajtott.
- Ja, és megmosakodni se lesz időm. Úgyhogy megyek is átöltözni. Szeretlek.
Mielőtt ujját felemelve bármit is a fejemhez vághatott volna, elslisszoltam mögötte, és felszaladtam a lépcsőn egyenesen a szobámba. Még hallottam az ajtón túl, hogy utánam szól valamit, de már nem érdekelt, hogy mi az. Tudtam, hogy sietnem kell. Az ágy mellett álló kopott faszekrényemhez szaladtam. Még a nagyapám faragta ki, kézzel. Kőműves és asztalos volt. Igazi régies munkásember. A házban lévő legtöbb bútort ő maga faragta ki, teljesen egyedül. Számára ez alkotás volt, és szívből csinálta. Bár a faszekrényem igen csak megkopott már, hiszen a festés teljesen lejött róla, és itt-ott leestek róla darabkák, én mégis nagyon szerettem. Nagyapámra emlékeztetett, akihez nagyon közel álltam. Őszintén bevallva, nagymamámnál is jobban szerettem. Természetesen őt is, de vele sose tudtuk úgy igazán megérteni egymást. Nagyapám tanított meg lovagolni kiskoromban. Ahogy kinyitottam a kopott szekrényemet, az orromat megérintette a régi, de még mindig élő, és lélegző fa illata. Minden egyes nap felidéződtek bennem a nagyapámmal közös emlékek, akárhányszor benyúlta ide valamiért. Ezúttal az ünneplőmet vettem ki. Mind az ing, a dísznyakkendő, és a fekete nadrág egy fogason lógtak. Hát mit ne mondjak, valóban ráfért volna egy vasalás. És mivel egész nyáron ki sem lettek véve, igen csak átvették a szekrény illatát. A szekrény illat, plusz az én istálló szagom. Jó kis párosítás leszünk. Döntöttem. Visszatettem az ünneplő összeállításomat a szekrénybe, és helyette kivettem a kedvenc cuccaimat. A Micimackó mintás pólómat, és a fekete leggingsemet. Végül is, ha úgy vesszük, így is megvolt az ünneplő összeállításom. Hisz a nadrágom fekete, a pólóm pedig fehér. Igaz, hogy Micimackó épp Malackával sétálgat rajta, virágokat szedve, de hát az meg kit érdekel. Ahogy belebújtam a ruháimba, felhúztam a lábamra a rózsasín sarumat. Az átvetős, sárga iskolatáskámba gyorsan bedobáltam pár füzetet, meg két tollat, és már rohantam is le a lépcsőn.
- Ez meg mi? Hol az ünneplőd? És miért nem fekete cipőt húztál? – kiáltott utánam a nagymamám, miközben épp a tányérokat pakolta el az asztalról – Föld hívja Heidit! Hallasz engem?
Nem is válaszoltam neki, csak becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Az évnyitó miatt sietnem kellett, de tudtam, hogy így is úgyis lekésem, szóval kényelmesre vettem. Az iskola húszpercnyi sétálásra volt. Mehettem volna busszal is, de jobb szeretek sétálni. Ránéztem a karórámra. Öt perc múlva nyolc óra. Az ünnepség nyolckor kezdődik, szóval semmiképp nem érek már oda. Még futva sem. Tulipánfa igazán kisvárosnak számított. Ennek ellenére volt saját iskolája, gimnáziummal együtt. Rózsahegy Művészeti és Sportszakos Általános Iskola és Gimnázium. Én nagyon szeretek rajzolni, de mégis a sportot választom majd fakultációnak. Azon belül is a lovas sportokat. Ahogy számítottam rá, húsz perces késéssel érkeztem meg. Maga az épület nem volt valami nagy. Egyszerű tégla alakú építmény, kopottas fehér falakkal, és zöld keretes ablakokkal. Az ünnepséget a füves pályán tartották, ami majdhogynem közvetlenül a bejáratnál volt. Ha ott megyek be, azonnal meglát mindenki. Hogy ezt elkerüljem, körbe mentem a hátsó kerítéshez. Zárva volt, ahogy sejtettem. De nem jelentett gondot, egyszerűen átmásztam. Földet érve a túloldalon, a falhoz simulva, megkerültem a tornacsarnokot, és rohantam is be az épületbe. Tudtam, hogy senki nem lesz bent, legfeljebb a takarítók. Bár ilyenkor ők is inkább kint vannak, mintsem bent.
- Csókolom! – köszöntem a gondnokunknak, aki épp a raktárban pakolászgatott
valamit. Kedves, idős bácsi volt. Tőle nem kellett tartanom, tudtam, hogy senkinek nem köpne be. Csak végezte a munkáját minden nap. Nem foglalkozott a diákok dolgaival.
Nem tudtam pontosan, idén melyik teremben leszünk, szóval csak leültem az egyik padra és vártam. Úgy terveztem, hogy a betóduló gyerekseregben elvegyülök majd, így senkinek sem fog feltűnni, hogy nem jelentem meg az évnyitón. Mikor ilyen tétlen időim adódtak, szerettem elereszteni a fantáziám. Leginkább űrhajókról ábrándozgattam. Mindig is érdekelt a világűr, hogy mi lehet odakint, és érdekeltek az űrhajók is. Tudtam, hogy itt a Földön még csak űrsiklókat lőttek ki eddig, és nem nagyon vannak űrhajóink, de biztosra vettem, hogy odakint valahol, vannak olyan fajok, akik az űrutazást mára már a tökéjre fejlesztették. Fú, de jó lenne egyszer majd találkozni velük. Odakintről egyre erősödő morajlást, és beszélgetések hangját hallottam. Ezek szerint véget ért az ünnepség, és a tömeg megindult befelé. Gyorsan bebújtam a lány wc-be, és vártam. A kétszárnyú bejárati ajtó kicsapódott, ahogy a sereget irányító hangoskodó, gimnazista fiúk becsődültek elsőként. Harsányan hahotáztak valamin. Mögöttük jöttek az évfolyam különböző tagjai. Valahol aztán megláttam az én évfolyamomat. Láthatatlanul kiléptem a wc-ből, és beolvadtam a tömegbe. Mialatt a mindenki csődült előre, körbe néztem. Úgy tűnt senkinek sem tűntem fel. Senki sem foglalkozott velem. Senki sem vette észre, hogy nem voltam ott. Nem is baj. Szeretek észrevétlen maradni. Elvagyok a saját világomban. Sosem szerettem a figyelem középpontjába kerülni. Tanárokat egyelőre, nem láttam sehol. Nyilván a kicsiket, és az alsósokat kísérték be az épület másik végében. Így szokott ez lenni. A gimnazisták becsődülnek egyedül, a kicsiket pedig kísérik. Az osztályom bekanyarodott az egyik terembe. 3A. Ez lesz tehát idén a termünk. Követtem őket. Ebben a teremben egyes padok sorakoztak. A gyorsabbak és nagyravágyók azonnal elfoglalták a legjobb helyeket. Egyik osztálytársam Rita, és a legjobb barátnője, Pamela, dívákként léptek be a terembe. Mindketten mindent alig elfedő rövid farmer szoknyát, vékony farmer bolerót, és feszülős fekete topot viseltek. Nyilván gyorsan átöltöztek a wc-ben. Rajtuk, és rajtam kívül, mindenki más az ünneplőjében maradt. Ha nem lenne más színű a hajuk, olyanok lennének, mint az ikrek. Ritának stílusos, lépcsőzetes haja, hidrogén szőkére lett idén festve, míg Pamelának maradt az a lehetetlenül fekete szín. Rita mindig is úgy vélte, hogy csakis ő lehet a leggyönyörűbb, és legstílusosabb lány, nem csak az osztályban, az egész iskolában. Bármely lánnyal, aki akár kicsit is népszerűbb lett nála, kegyetlen cica harcba kezdett. Sosem értettem, miért vágyik ennyire a népszerűségre és, hogy mindig mindenki őt kedvelje a legjobban. Alapból nem volt annyira rossz természetű lány, de ha épp olyan kedve adódott, könnyen csúnya pletykákat tudott kitalálni, és ezzel párokat egymásnak ugrasztani. Pamela inkább csak követte őt mindenben. Leginkább amolyan hűséges kiskutya volt Rita számára, mintsem barátnő.
Középtájon ültem le, az egyik fal melletti asztalnál, és vártam, hogy kezdődjön az óra. Rita vetett rám egy pillantást, miközben leült legelőre. Velem sosem volt baja, és általában békén hagyott, de mindig úgy éreztem, hogy szeret szemmel tartani. Talán csak amiatt, hogy hátha egyszer kikerekedek, és szeretni kezdenek a fiúk, ezzel leverem a népszerűségét. Sokáig nem értettem ezt a fajta ellenőrzést nála, de aztán észrevettem, hogy szinte minden lánnyal ugyanezt csinálja. Különösen Brittany White jelentett neki nagy vetélytársat. Egy évvel felettünk járt. Angol cserediákként jött ide. Ritával ellentétben, róla mindenki áradozott, hogy mennyire kedves és melegszívű. Mindenki szerette őt, a fiúk pedig megőrültek érte az akcentusa miatt.
Öt perc maradt az óra kezdéséig. A fiúk kihasználták az időt, és bunyózni kezdtek az asztalok körül, míg a lányok inkább összedugták a fejük, kibeszélgették a dolgokat bármiről, ami érdekesnek számított. Nekem nem igazán akadtak barátaim az osztályban. Bár a többi évfolyamban lett egy két haverom, de velük is csak köszönés szintjén maradtunk. Kinyílt az ajtó, és belépett az új osztályfőnökünk. A tízedik osztály után osztályfőnök váltás történt, mikor a tanárnőnk felmondott. Állítólag jobb állást kapott egy nagyvárosi iskolában. Egy szikár, magas férfi lépett be, orra alatt kissé már őszes bajusszal. Vastag keretes szemüveget, inget, és nadrágtartót viselt. Igazából elég vicces látványt nyújtott itt. Mind ismertük őt. Ő tanította a testnevelést, és a matematikát. Nem volt az a kimondottan kemény tanár típus, jókat lehetett vele az órákon viccelődni. Mindezek ellenére megkövetelte a jó jegyeket, főleg matematikából, de sosem adott olyan feladatokat, amiket ne tudtunk volna megoldani. Én is nagyon bírtam őt. Egyetlen rossz tulajdonsága akadt. Az iskola menőbb tanulói nagyon könnyen az ujjaik köré tudták őt csavarni pusztán azzal, ha hangosan hahotáztak a viccein és bókoltak neki. Így megesett nem egyszer, hogy nekik jobb osztályzatot adott, mint azoknak, akik tényleg keményen tanulnak. Vagy csak próbálkoznak. Tudtam, hogy Ritáék azonnal kapva kapnak az alkalmon, és pedáloznak kicsit neki. Nekik ezzel már biztosítva is lesz a jó jegy év végére.
- Jó reggelt mindenkinek. – köszönt a maga komolyságával, miközben lepakolta a táskáját az asztalra – Nem tudom vannak-e idén újak az osztályban. Ha nincsenek is, azért bemutatkozom. Tóth Lajos vagyok, az új osztályfőnök.
Lajos báról tudni kellett, hogy szeretett magáról mesélni, és hosszasan sztorizgatni a gimnazista, és a katona éveiről, így aztán az óra további részében ezekről hallottunk. A nap későbbi felében megkaptuk az órarendünket, és ecsetelték mikre számíthatunk az idén. Pár tanát már órát is tartott, sőt házi feladatokat is kaptunk már az első napon. A nap végeztével, a diákok kicsődültek a termekből, feltépték a kétszárnyú ajtót, és rohantak is ki a napsütésre. Akik nem siettek a buszhoz, vagy csak simán nem volt kedvük rohanni, azok kényelmes tempóban közelítették meg a kijáratot. Én is közéjük tartoztam. Valahogy sosem voltam az a kapkodós típus. Valószínűleg ezért kések el mindig mindenhonnan. A suli falon minden évben ki voltak téve a tanárok képei. A szemem megakadt az új irodalom és nyelvtan tanárnőnk fotóján. Egészen elképesztő jelenség volt. Hollófekete haja könnyedén suhant vállai alá, mélykék szemei pedig elképesztő módon ragyogtak. Hosszú haja, tökéletes fedést adott karakteres, ám mégis finom, kedves arcának. Hosszú, természetes, fekete pillái kiemelték szemének kék ragyogását. Telt, piros ajkai gyönyörűvé, és elbűvölővé tették elragadó mosolyát. Kerestem a nevét a kép alatt. Tenger Annamária. Milyen szép neve van. Ahogy néztem a képét elméláztam rajta, vajon milyen lehet élőben. Biztosan nagyon kedves lesz és türelmes. Valahogy ezt éreztem, ahogy néztem továbbra is az arcát. Nehezen tudtam eljönni onnan. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, amit nem tudtam hová tenni. Mintha már így látatlanba is kötődnék hozzá, pedig még sosem találkoztunk. Végül aztán rávettem magam, hogy eljöjjek onnan, és haza induljak. Jó lesz újra látni Big Boyt. Ideje volt már egy kiadós terepnek a közeli erdőben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Regény
· Írta: kicsiari
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 309
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 343
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.3206 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz