Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.
Szikrázó fényáradat vakít meg,
nem érzek mást, csak az átölelő melegséget, nem félek!
Azt hittem, tétova lesz testem s lelkem,
ha a halál csókjától rázza hideg a megfáradt testem.
Szemem becsukom, s ki voltam, nem több mint egy üres kulcslyuk.
Csak egy ajtó - mi a lelkek tengerén ringatózó -,
rajta kilincs, s alatta a zár. Mint kis madarat a kulcs nélküli kalitkába,
úgy a testem börtöne a halandók világa, oda engem már senki sem vár.
Mosoly arcomon, végre nyugalom...
visszatekintve testem elhagyom, és a szótlan Kaszás lesz kalauzom.
Hiába is kérdem, hova tartunk? Lesz-e más is aki útitársunk,
Vagy tényleg csak a csend, csak a vakító fény lesz páholyunk?
Tényleg ez volna az álomutazás?
Mire úgy váltottam jegyet, hogy nem volt választás?
Csak újszülöttje lettem a halálnak, és az életem volt a fizetsége, eme egyirányú bárkának.
Legyen ahogy lennie kell, a nap felkel s majd lenyugszik.
Én lélekből ember lettem, bár embernek lenni sokszor megfeledkeztem.
Helyemet annyiszor kerestem, és számtalanszor mély gödörbe estem.
Hogy milyen ember voltam, s milyen leszek holtan,
nem tudom, s már nem is számít. Itt a jegyem bére, lelkem vidd a messzeségbe...
Mosolyom lesz a könnycsepp, a szemedbe nézve.
|
Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 0
Kereső robot: 5 
Összes: 14
