Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Lidércfény

, 74 olvasás, Claire , 1 hozzászólás

Ars poetica

    Látok hófedte mezőt,
    s alatta fagyott földet,
    Hallok ködbe gubódzó
    sírhoni, sűrű csöndet.

    Ácsorogván a jégpáncélon
    reszketnek lábaim,
    Ropognak sírva, nyögve
    elhullott csontjaim.

    Lidércfény vagyok,
    nem több:
    egy régi diakép,
    Fekete fehér álom,
    kit a múlt vetít ekképp,

    Hogy feltűnjek néha,
    s tovaszálljak hozzád,
    Emlékezz néha nap,
    s Én emlékezem Terád.

    Poraim látván
    többé nem rémülök meg!
    Sírom semmi,
    csak e Föld színén,
    halványuló heg,

    Hazudtam rég az erőt,
    ám most már tudhatom:
    Könnyű szárnycsapással
    a múltat itt hagyom!

    Leszek ismét ember
    vagy állat, por és víz,
    Tavaszi rózsa illat,
    mézédes, selymes íz.

    Leszek megint létező,
    leszek újra tudható
    vagy csak aprócska
    hókristály,
    síromra olvadó.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ars poetica
· Kategória: Vers
· Írta: Claire
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 34
Regisztrált: 2
Kereső robot: 58
Összes: 94
Jelenlévők:
 · aron
 · VDavid


Page generated in 0.0854 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz