Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház VIII. 1980 / 5. Kikelet

, 24 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Nate


A negyven napig hulló hó mindent belepett. Elnyomta a fényt, engem úgy, hogy a vegetáción kívül nem sok hasznom volt. A napok a mélyben teltek, hat lábbal a hatalmasodó hótömeg alatt. Kulcsra zártam most is a lakást, melynek falai elnémulva bámultak vissza minden reggelen, amikor elmentem, és este ugyanúgy, ha hazaérkeztem. Még ha kérdezték volna sem tudtam volna válaszolni nekik – hol vannak a többiek? –, csak a levegővételre volt erőm, és hogy minden nap bemenjek John-hoz a kórházba.
Csak hogy jelen legyek. Hogy én ne tűnjek el, és tudja, én jól vagyok, vagy legalábbis, hogy még itt vagyok, mellette.
Ám aznap a lépcsőház kifürdött önnön pokoli sötétjéből. Nem csupán a tátongó feketeséget szívták el lépteim, minden megváltozott. Csillogott a hatalmas légtér, a sárga műanyagfalon át a kint narancsra kente a falak barnáját idebent. Emma néni temérdek virága úgy színlett a széleken, mintha eleven festménybe csöppentem volna. Megvakultam, de most, ezen a reggelen visszakaptam a látásom.
Elmerülve a porszemek szikrázó fénytáncában haladok le a kapu felé. Mintha a csend is kezdene kiolvadni némaságából. Kezem nyomán a korlát rézveretes hurkai virágbimbókba kanyarodnak, a beékelt minták szirmokká nyílnak. Csak most… Eddig fel sem tűnt! És az sem, ahogy a nagy kapu gömbkilincse kopni kezdett. Kis tenyér alakban zöldül a teteje.
Anne kezét látom, ahogy reggelente rácsattan. Kis testét, ahogy felszabja az ólomnehéz ajtót, majd a hajnal fényét, ahogy elönti a lépcsőház előterét. A villámfehérben felém forduló arcocskája, álmos dacos tekintete: „siess már, Nate, elkésünk a suliból! ”… Most mind életre kel. Követem.
Ám az utcán már sehol sincs. Fehér fénye a járda koszos latyakjába olvad. Gyermeki akaratossága ott ragaszkodik a járókelők szoros sálján, aztán mégis meglátom őt a másik oldalon. Akkor tűnik csak fel, hogy negyven nap óta ez az első reggel, amin nem szakad a hó. Ömlő pelyhek helyett most minden dermedt, jegesre fagyott. Fehérbe öltözött gyászvilág.
A túloldalra sietek. Az utca hangjai csendesen párolognak körülöttem, lassan, lehalkulva zizzennek tova az autók. Előttem a park. Szűz érintetlenségét nem dúlja fel ember, Anne ugrándozik a hinták között. Reszkető sóhaj tör fel égő torkomból, kicsordul egy könnycsepp, aztán rágyújtok. Életemben másodszor. Egész addig bámulom arcom előtt a világosodó párát, míg a húgom el nem tűnik.
A második slukk után eldobom a cigit, és beszállok a vadonatúj autómba. Irány a kórház, a valóság, a kikelet-fényes pokolfekete világ és John. Ahogy kitekerem az útra a kocsit, szemem sarkából még meglátom őt, ahogy a park padján ül. Nekem háttal, felém forduló arccal. De nincs ott senki. A húgom már nincs többé.

*

John hószín ágynemű között. Negyven nap után is ugyanúgy megdöbbent megannyi sebe az arcán, nyakán, karján – csak amit láttatni enged a takaró –, mintha minden csupán tegnap történt volna. Pedig ma végre a gipsz is eltűnt a jobb karjáról. Amikor belépek, épp a csuklóját forgatja, méregeti, az ujjait fájdalmasan hajlítgatja. Megtorpanok, észrevesz. Elmosolyodik, miközben ölébe ejti karját. Most mintha nekem is sikerülne valami hasonló nonverbális arcmimika-reakció. De ez nem biztos. Annyira elmerengek azon, hogy állhat a szám, illetve ez milyen benyomást kölcsönözhet arcom megjelenésének, hogy ezúttal még leülni is elfelejtek. Pedig John ma is meséléssel kezdi. Kórházi eseteket ecsetel. Azt gondolja, hogy attól majd újra érdekelni kezd az egyetem. Téved, és ma a szám nem csak a mosolygásra képes… Negyven nap után végre kibukik belőlem az emberi beszédnek nevezett közlésforma. Tök véletlenül.
- Te mikor írtad a felvételi tesztet? Mielőtt, vagy miután a nővéred szétloccsantotta a férje agyát?
A jég áthasítja a párától nyirkos ablakot. Repedezni kezd túl felén a fagy, aztán John torkára tekeredik. Folytatom. Ha már kiömlött számból az első lavina-pehely… Legyen a lúd kövér!
- Mielőtt, vagy miután apád felakasztotta magát a gyerekszoba ablaka elé? Mielőtt vagy miután, hogy felgyújtottál egy katolikus zárdát hívő apácákkal és árva, beteg gyerekekkel?
- Nate… - John könnycseppjei az én szememben gyűlnek.
- Mielőtt vagy miután halálra késeltem az anyádat? - Bőgni kezdek. De ez nem biztos.
John lerántja magáról a hófehér leplet, lábait a padlóra dobbantja, én ugrok, mert iszonyúan féltem, hogy majd feláll, és összeesik a fájdalomtól. Talán a veséje is megsérül, és akkor meghal. De megelőz. Úgy pattan fel, mintha csak éjszakából kelne új napra. Megdöbbenve torpanok meg előtte, ahogy kórházi hálóingben áll meg velem szemben. Én zokogok, a bátyám nevet… Jó ég… Valami oltári nagy baj van mindkettőnkkel.
- Végre beszélsz! Nate! Végre megszólaltál! Azt hittem, hogy most már soha többé nem fogsz beszélni!
A vállamat tartja, és csak azért nem ölel át, hogy az arcomat vizsgálja. Talán utoljára anyám temetésén sírtam… De ez nem biztos.
- Te pedig… Jól vagy?! - döbbenek rá, hogy milyen könnyed a mozgása.
- Persze, hogy jól vagyok! - ragyog, aztán átölel. Nem merem viszonozni, a jég engem fagyaszt le. Megérzi, elenged, majd leül az ágyra: - Mielőtt – közli olyan derűs arccal, mintha minden csak holnap történne…
- És ezt mégis hogy gondoltad? Hogy tudtad megírni utána? Egyáltalán hogy tudtál írni utána? - A szavak úgy ömlenek belőlem, mintha nem lett volna a negyven napos útzár a torkomban.
- Neked is menni fog, Nate… - válaszolja.
Morgolódva sétálok az ablakhoz. Letörlöm róla a párahomályt, aztán gerincen csíp az ideglelés: a húgomat pillantom meg a visszatükröződésben, ahogy John ágya mellett áll. Begörcsölt tüdővel fordulok meg, Anne szőke haja lebben a nyitott ajtó sarkában, és tűnik el a folyosón.
- Mi van? - kérdezi John. Szemem még kerekebb, ahogy ránézek: garbót visel és farmert.
- Én nem… Én nem… - Dadogok, néha megesik. - Én nem tudom megírni a tesztet… Én, de te miért öltöztél át?! - pirítok rá.
- Én folytatom a munkát, te pedig abbahagyod az önostorozást!
- Én… Szellemeket látok!
- Segíts nekem! - vág közbe, majd miután a zoknik is a lábára kerültek, elém lép, erőteljesen megragadva a kezeimet. - Kérni szeretnék tőled valamit!
- Amikor utoljára kértél tőlem „valamit”, oda kellett adnom a vesémet… - Most kifejezetten érzem, ahogy mosolyog a szám és egyszerre könnyezik a szemem.
- Hát, nem jó érzés életet menteni? - kacsint rám könnybe lábadt szemekkel, aztán mesélni kezd.

Mesélni… Egy kislányról. A gyerekosztályra küld, és végigmenni a sok takonypóc között… Nos, inkább a fél tüdőmet kérte volna! Most mindennél jobban utálom őket. Egytől egyig mindegyiket. „Miért nem ők haltak meg?! "
Dühösen fújtatva gyalogolok végig a fagylalt-sárga folyosón, fixálva a fű-zöld padlót, kizárva látóteremből a gyerekek ólálkodását, a falakon függő királykék felhőket, narancssárga napocskákat, s a rajznak nevezett „Jon básci alegjób dotkor bacsi" kriksz-krakszokat. A nővérpulthoz úgy jutok, mintha Aprajafalván kellene átverekednem magam. Szükségem lesz majd utána egy speciális immunerősítésre, ezek is a nyálgombócok valódi vírusbombák. Ám a pultnál senki sincs, és akkor elég erősen lüktetni kezd bennem a gyanú ahhoz, hogy magamban beszéljek: „Mi a trükk, John? ”
- A lelkek testeket keresnek – üvölt egy farkas –, valaki már meghalt. Miattad tettem, Nate!
Anne mögöttem. A szívem mellkason szúr, ahogy megfordulok, de nincs ott. A folyosó végi árnyékban halkul dobogó lépte. Még hosszú másodpercekig reszketek, és azon merengek, John látja-e őt.
- Nate! - Hang máshonnan, halálra rémülök. A kese hajszínű, vékony csontú nővér kedvesen felém hajol. - Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Jól vagy?
- Ismerjük egymást? - A hangját már ismerem. Borostyánszín szeme elkeskenyül, ahogy arca vállára dől, s elmosolyodik.
- Te sem emlékszel rám?
- Te vagy Michelle, te hívtál a balesethez. - Szeme többet mond, de most nem érek rá a nővérek lelkivilágával törődni, dolgom van. Dolgunk! - John küldött, kell neki az egyik gyerek kórlapja.
- Nem! - vágja rá, amitől egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa. - Még legalább két hétig nem dolgozhat!
- Hát, ebbe te nem szólhatsz bele, ő a főnököd – közlöm.
- Tévedsz! A nővér vagyok, akire rá van bízva a nyugalma. Csak a testemen át szállhat ki az ágyból.
- Ó, az már megtörtént – rántom meg a vállam, így aztán elrohan.
És én hirtelen nem is tudom, hogy most akkor kell-e még az az akta, vagy vége a játéknak… A pultra pillantok, aztán a plafon felé. A 666-os kórterem mappája hever előttem. Körbenézek, mielőtt a kezembe venném, de nincs itt senki; szemem a lány nevére téved: Dianne Maryweather. Ám kezemből kizuhannak a lapok. A folyosó végéről hangos szirénaszerű sípolás riasztja az osztályt, ami épp előttem, itt a nővérpultban villogó gombként sikít. Dianne az, a 666-os szoba kislánya, aki épp haldoklik.
A padlóra hullok, hogy összekapkodjam a lapokat. Amikor elkészülök vele, újra leejtem. A lift belekondul a szirénába, ahogy megérkezik, és kitárja ajtaját. Tömve személyzettel, akik most mind a sikító szoba felé futnak. Köztünk Michelle és John is. Sietve követem őket.
A padló mese-zöld színét beszennyezik a szobákból kiömlő fénysávok. Négy lépés a fűben, kettő a fényben. Négy a fűben, kettő a fényben – addig számolom a lépéseket, míg végleg elfogy a világosság. Megállok és jobbra remélem az utolsó fényforrást. Testem akkor akkorát rándul, mintha a kettőhúsz vágna tarkón. A csukott ajtó felső felét kitöltő ablaküvegen át Anne világoskék szeme bámul rám. „Istenem. " - reszketi ajkam és milliliterenként fogy a vérem, ahogy jégszilánkok dermednek az ereimben. Vagy elájulok, vagy most azonnal eltűnik a szemem elől. Mire visszapillantok, az utóbbi történik. Csak az ajtó felső részén vibráló három darab hatos dobog felém.
Reszkető kézzel nyúlok a kilincs felé és hangtalanul lépek a szobába. Virágillat lebeg, pedig teljesen steril a terem, annak minden sarka: se virág, se Anne. Az orvosok és nővérek egy-két halk szavon kívül szinte teljesen csendben sürögnek a lány körül. Karjaik erdején át próbálom megfigyelni Dianne-t: fényes, ébenfekete haj terül szét, s ring le az ágy széléről. Nem akarok közelebb menni, mégis azt teszem. Sőt… Már megint akaratomon kívül buknak belőlem ki a szavak, kontrollálatlan hangerővel.
- Hogy van a lány?
Csak John pillant rám, de eléggé megszúr a tekintetével ahhoz, hogy inkább megpróbáljak belesüllyedni a szoba csendjébe. Oldalra lépek, a hátuk olyan szorosan érintkezik egymással, mintha kőfal tornyosulna elém. Csak egészen a lány fejénél, az ágy és gépek mögött, az ablaknál találok üres helyet a nézőtéren… A bőre márvány, lehunyt szeme álmodó.
„Nincs pulzus. ” - mondta valamelyikük. És csak arra tudok gondolni, hogy lehet halott, amikor annyira eleven! Az ébredés előtti álom utolsó képkockáit éli, a gépek tévednek!
„El kell mennem! ”- Anne hangja suttog a tarkómra. Rémültömben feldöntök egy műszerkocsit. A fülsüketítő csörömpölés mögötti dühös tekintetek között Dianne szeme éberré nyílik, és amint mozdulatlanná válik az utolsó fém is, szívritmus hangja válik hallhatóvá a monitorból.
Egészen az ablakig hátrálok, aztán körbejárom a termet, de Anne eltűnt. És nem tudom, vajon itt volt-e egyáltalán.
- Szia Dianne, én John vagyok. Ne félj, most már mindig vigyázni fogok rád!
John a rémülten pislogó lány fölé hajol, míg mindenki más elhagyja a szobát. Nekem pedig Anne-re kellene vigyáznom, őt kellene megkeresnem, de itt vagyok… Mégis miért?!
Elmerengésem közepette kivágódik a kórterem ablaka. Mintha forró légáramlat csapódna az állandósult jéghidegbe. Élet a halálban. Fülledt vihar a megsemmisülésben. Ám a szél idebent támadt.
- Nate, becsuknád az ablakot? - szól rám John.
Szót fogadok. Karjaim szélesre tárom, majd kitolom a teremből a telet. Az ablak tükröződésében Anne-t látom, ahogy Dianne mellett áll. Aztán újra dobhártyán hasít a szívleállást jelző riasztás. Dianne már nincs többé.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 0
Kereső robot: 55
Összes: 64

Page generated in 0.0361 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz