Egy hajó folydogál a tavon,
melynek árbócán halak úsznak;
tátott szájjal kerülgetik ők
a testét minden légbe-fúltnak.
A fák gyökerén a virágra
huhogó hernyók hada repül.
Csak egy röpke perc, és mindegyik
a szirmok karma közé kerül.
De nem, egy közülük túlélte,
egy parányi, pöttyös pillangó;
le is úszik ő a talajra,
s bábkosztümében az illanó
időtől díszesen köszön el,
míg ruhájából nem talál ki:
mikor leveti majd rongyait,
hernyóként fog az égbe szállni.
Közben még a vulkán is betört,
a láva csak úgy ömlik belé!
Olyan fagyos lett így a kráter,
hogy völgye csak a pingvineké.
Itt viszont, ahol mi állunk épp,
egy alvajáró fekszik ébren.
Nem mer így elénk állni, hisz még
megmoccanna a szerencsétlen!
A Hold is süt, sugaraitól
az árnyék fát vet a ligetre;
csak figyelj nagyon, rád ne dőljön,
inkább dőljél te rá helyette!
Így lesz itt nekünk fából ágyunk,
bölcsőnk és koporsónk is egyszer.
Belefekszünk mi mindegyikbe,
ha nemsokára megöregszel.