A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”
Rekedt kacagása közben enyhült a zsibbadás,
de a Hang így folytatta: „Igen, ez élő adás!”
Lassan az álom, és a fájdalom távozott,
elmém a valóságba visszacsatlakozott.
Melkasomba beszívtam a reggel hangjait,
elzavartam az éjjel torz átkait.
Megnyugodtam, csak elfeküdtem a bal oldalam.
Nem fáj más, csak a bal térdem, meg a jobb derekam.
Akkor a Halál röhögve hátraszólt, elhaló hangon:
„Fáj? Nem baj az, hadd fájjon, ifjonti barátom!
Addig, míg fáj, nincs veled sok dolgom,
de ne feledd, egyszer majd te jössz soron!"
Elszelelt a gondolat, a szomorúság. Még élek.
Minden testrészemben lüktet a kín-élet.