Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!
Az Arc lassan leolvadt örömtábláit a kövér könnycseppek felsebzik! Bágyadt arabeszknek látszik, melankólia, és bánat egyvelege! Hűséges árnyékok bocsánata, szorgalmasan mindig elkísér! Fellázadnak nyughatatlan lelkemben a részletek, melyek még valódiak! Ahogy önmagukban fokozatosan készülgetünk az Űr-hiányra, már a Nirvána-Semmi is egyre terhesebb! Egészségmániás, rakoncátlan fejekbe, hiábavaló tökéletességeszme telepszik, ahelyett, hogy önmagával már végképp kibékülne!
Mint lengedező pókfonál csimpaszkodnak a kriptaarcok, a mélységek gödreiben! Az arcokon megmoccant, szomorú barázdák a kitenyésztett ráncok! Vízmosások vájta mindennapi terhekkel már egyre nehezebb összebarátkozni! Gyáva nyúllélekkel, mint az Updike-hősök, levegőbe kérdeznek sokan, mert mást nem tehetnek! Megtanulnék újra barátkozni, de már sokadszor kiszórom szememből a tájat; piros stigmák közt tapogatózom, mint céltalanság felé kilőtt asztronauta! Koncentrikus körökben zúgok önmagam körül; százkilós emberlövedék! Gyermekségemet, gyilkosan, sokadszor kinevetik!
Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 0
Kereső robot: 9 
Összes: 35
