Navigáció


RSS: összes ·




Vers: séta a halállal

, 96 olvasás, Tóth János Janus , 7 hozzászólás

Álom

belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

szürke fák alatt pocsolyákba léptem
halkan cuppant cipőm alatt a sár
itt hagyott mitől mindig is féltem
megbénult hideg ősszé lett a nyár

darvak kiáltottak búcsút a mezőre
s a hangok fennakadtak a csend tövisén
az alkony fekete vásznát egyre csak szőtte
míg beleveszett minden gyönge fény

keringtek felettem a fáradt álmok
leszállni rám már nem akart egy sem
nem bújtak az égen a csillagvirágok
a tejút ködét is hiába kerestem

nekidőltem egy halott fának
beledobolt szívem a korhadt törzsbe
sóhajom dobtam az éhes éjszakának
s avar közt gurult aprókat zörögve

rád gondoltam ott a sötét semmiben
hullócsillagként zúgott egy emlék
bár ne szeretnélek ennyire
akkor talán még visszamennék

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: Tóth János Janus
· Jóváhagyta: Mandi


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 33
Regisztrált: 4
Kereső robot: 46
Összes: 83
Jelenlévők:
 · aron
 · eliza
 · evinternet
 · PiaNista


Page generated in 0.0479 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz