Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Orosz László "Isteni színjáték" (4.)

, 223 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Kritika

„Mindenfelől jajszó volt hallható,
de jajgatók nem látszottak sehol;
ez olyan meglepő volt, hogy megálltam.
Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,
hogy olyan emberektől jön a hang,
akik a fák közt elbújtak előlünk,
ezért így szólt a Mester: "Ha letörsz
egy apró ágat bármelyik növényről,
a tévedéseid is széthasadnak."
Kissé kinyújtottam a kezemet
s egy gallyat letörtem egy nagy bokorról.
A törzs feljajdult: "Miért hasogatsz?"
Aztán mikor már vértől volt sötét,
így beszélt újra: "Miért tépdesel?
Nincs benned egy fikarcnyi szánalom?!
Emberek voltunk, most bozót vagyunk;
de a kezedben több részvét lehetne,
ha kígyó-lelkek lettünk volna is!"
Ahogy egy zöld faágból, ha a tűz
az egyik végét égeti, sziszegve
s csöpögve jön a gőz a másikon,
úgy jött most ki a letört gally helyéről
vér és beszéd. Én erre a kis ágat
leejtettem s csak álltam ott ijedten."


*

Na, kezdjük újra. Kezdjük el máshonnan. Minden reggel úgy kelek, hogy alig találom a kiutat a rémálmok labirintusából. Ki mondja meg, hogy végül megtalálom? Ki? Hogy amit éppen tapasztalunk, az nem maga a rémálom? Az enyémnek sosincs vége. Az ébredés utáni másodperc a szomszédjaimnál már rég a kávéfőző bekapcsolásánál jár, én még valósággá írom emlékeimet az éjszakáról. Világgá válik mind, kis halálok gyász sora tapad lelkemre, amikor felkelek. És mikor ez megtörténik, egyszerre ömlik rám a reggeli fény az összes tárgy segélykérésével. „Segíts, leestem! Segíts, itt hagytatok! Segíts, megromlottam! Segíts, hogy a párommal lehessek! Segíts eljutnom a szennyestartóig!” Millió sikoly szilánkja szúródik a szemembe, és alig tudok átgázolni a problémák tengerén. A függönyök és ablakok akaratát is csak én hallom. A növények hangosan pletykálnak, a kutyák veszekszenek, és a második másodperc minderre egyszerűen rátelepedik. Nem váltja fel, hanem összekavarodik, és én már akkor belefáradok abba, amit ti valóságnak hívtok.
Van, hogy feladom, és bezárom a fülemet. Van, hogy mindenkit megszabadítok, és abban fáradok el. Látni, élni, hallani, érzékelni és tapasztalni a legnagyobb kínszenvedés, ami történhet velem.
Szörnyű dögszag csapja meg az orrom, ha egy pók a fenti sarokban legyet fogott. Hallom, ahogy csáprágóit belemélyeszti, és kiszívja a lelkét. Kínlódva morog a csap, ha túl sok por nyomja a vállát. Aztán jön a tükör, amit egyszerűen nem látok. Valamiért nem bírom felfogni, hogy az mi. A szemem tükörképében egyszerre les rám vissza százszorszép-sziromnyi paralel világ. Az arc ismeretlen, de összezavarodom, ha követni próbálom a reflexió prizmasugarait. Színek és formák zaja satíroz egymásba, és megbotlanak benne az álmok még friss, ám egyre gyengülő fakulásai.
Jön a harmadik másodperc. Ránő az első kettőre. Belekavar a falióra: már a harmadik másodpercben késésben vagyok. De akkor sem bírom elviselni az arcomba robbanó hajnali fényt. Úgy árasztja el a konyhát, mint árvíz. Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy működik a tüdőm, egyébként belefulladnék a fénybe. Mert egyszerre történik minden. Ugyanakkor bűvöl el a bárányfelhők vonulásának árnyéka a szekrényemen, amikor ennem kéne, de előre félek, hogy a zuhany után mennyire ég majd a bőröm a cseppek semmibe párolgásától. Úgy fázom, hogy melegem van, mert a ház minden apró reccsenését képes vagyok érzékelni, és a háttérből ez állandó feszültséggel tüzel.
A legnehezebb egyetlen testben létezni. Figyelni rá, gondoskodni róla. Táplálni, hidratálni és igazán figyelni arra, hogy ne essen baja. Mert azt másként nem hallom. Ha átengedném magam a pillanatok rablóinak, elvesznék, egyszerűen éhen halnék, azt hiszem. Addig alkotnék, míg már mozogni sem bírnék. Kapaszkodnom kell a realitás szakadékszélébe, hogy itt lehessek hús-vérként, mert talán másnak kellene lennem, másképp kellett volna megszületnem, valami olyasminek, amit nem szaggat másodpercekre a fiziológia, aztán maga a társadalom. Mintha az élet csak akadályozna abban az odaadásban, amire valójában teremtettem, csak még nincs itt az idő. Még alkotnom kell.
Ebben a szanaszét hasadó napkezdetben kell újra és újra visszaillesztenem álomtestem a valóságba. Hát, nekem erre megy el az időm, nem a szemhéjpúderra. Hogy ez mennyire sikerül? És hogyan…? Minden reggelem negyvenmilliós kérdése…

*

Az idézett részlet:
Dante: Isteni színjáték; Pokol, Tizenharmadik ének, Az Önpusztítók
Nádasdy Ádám fordítása

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kritika
· Kategória: Blog
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16
Összes: 26

Page generated in 0.0425 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz