Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Holtnapok

, 196 olvasás, turzoimre , 2 hozzászólás

Misztikum

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.


Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő. Most valahol egy motor indult el pöfögve, kicsit fázósan. Élet! Egy gondolat tolakodott elméjébe, ami valamiért ismerős lett, és ezért nem is akarta továbbengedni.
– Az vagyok-e, aki szeretnék lenni?
Egy kerékpáros sietve teker valamerre, a létfenntartása fontos kényszerítő erő, pislákoló lámpája a semmibe, vagy valahova eltűnik. Megáll, cigit vesz elő, és rágyújt.
– Hiszen én is ezt teszem nap nap után! - gondolta, és füstölve haladt tovább. Valamilyen madárhang eltalálja a csendet és győzelmesen halad benne. Nem tudja mit tett, és nem azért mert madár. Miközben kettéhasította a csendet, szépséges hangja valami jót jelentett. Egyre világosodik, és a körülötte lévő világ már nem is idegen annyira, mint volt. Megérkezik a buszmegállóba, még senki sincs itt, néha elhalad egy autó, vagy valamilyen élelmet a boltokba szállító teherautó. Mindig mozdulatlanul áll, mint valami odaejtett szikla, a nemmozdulás fegyelmezi a testet és az elmére helyezi a hangsúlyt. A hatalmas fa (aminek, ha élne, nagy koronája lenne) egy-egy könnycseppet ejtett le halk, de hallható koppanással, amit a hajnali párás levegő hagyott rajta, hogy emlékezzen, a természet milyen kölcsönösségen alapul. A várakozás jó, edzi a türelmet. Lassan érkezett a többi földlakó, a többi földlakó, aki szintén utazni akart. A gondolatban rejtőző kérdés lassan, mint valami víz által sodort élettelen darab fa érkezett a felismerhetőség fényébe és lett tudatossá. Valahogy úgy, mint amikor az éjszakában haladó autó fénye világít rá folyamatosan az előtte lévő útra, és mindig újabb részlet válik láthatóvá. Amikor már érthetővé vált, el is ismételte magában.
– Hogyan leszel a pillanatban, a mostban, amikor látszatra minden nap egyforma?
A busz hangja eggyé válik az idővel és a környezettel, ahogyan fékez, hogy tovavigye a várakozókat. Mint minden nap, igaz nem ugyan abban az időben, egészen mesze valami fakó, ami ismert, de minden nap mégis más. Látható folyamat, amint az a kis haloványság belekapaszkodik a sötétbe, és mintha kérés nélkül elvárná tőle, hogy húzza magára. Nem tudta megállni, hogy legalább egy pillanatra oda ne fordítsa tekintetét. Mikor pedig megtette, a gondolat is ott termett.
– Mi az, ami a maiban más, mint tegnap?
– Talán csak az, hogy tudom a ma nem a tegnap?
– Nem, ez nem lehet, van valami több is!
Tiltakozott maga ellen, ám tudta még ezt nem érti igazán! Mint idáig is, biztos volt benne, nem az időn vagy a napokon múlik a megértés, kizárólag rajta, senki és semmi máson. Ez az érzés jó hangulatra derítette, mert azt sugallta, hogy a felelősség a kezében van.
Úgy tűnik a felhők végleg ide költöztek, olyan régen lehetett látni a napot, mint aki magára hagyta az embereket, mind ezt anélkül, hogy indokolta volna. Minden ami szürke azt fent lehetett látni, az acél, achát, alpakka, antracit, elefánt színei és mind szürke. Mégis van mindenben valami szépség.
– Látni is kell nem csak nézni – gondolta.
Egy kis szürkeség leszakadt a nagy részből, és gyors forgó mozgással igyekezett tova, rejtve a felette terebélyesedő szürkeségtől. Mint egy táncos, aki tudja mikor, hova lép. Minden igyekezete ellenére, egy fentről kicsit lejjebb érő rész már el is érte, és a vidámságot megszakítva visszamosta a szürkeségbe, többet nem látható módon.
Szerette volna megélni a pillanat szépségét, csak a légzésére figyelt, ám a busz döccent egyet és az elméje, kapva az alkalmon messzi repítette, egy forró, meleg nyári napba. Igen, hova más helyre! Nem volt kényes és nem zavarta a természet változásának szeszélyessége, ám a hideg! A hideg az más, valami ok miatt nem tudott ráérezni mit tehetne a hidegben, hogy a teste és elméje ne foglalkozzon folyamatosan a hideggel.

Ősznek nincs tavasz
nyárnak nem jön el a tél
nap fénye ragyog.

Mint minden út és minden munkanap ez is elérte az utolsó kanyart, lassan készült, hogy itt hagy(itt hagyja) ezt a pillanatot. A busz megállt, és amint maga mögött hagyta, már elméje kereste is milyen ingereket lehet összeszedni az érzékszervek által.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Blog
· Írta: turzoimre
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 3
Kereső robot: 11
Összes: 23
Jelenlévők:
 · gszabo
 · kicsirigo
 · kisssp


Page generated in 0.0392 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz