Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: A fény zarándokai - Első fejezet: Az álom

, 210 olvasás, Nandus_Germanus , 8 hozzászólás

Abszurd

Három évtizenketteddel ezelőtt

Első fejezet: Az álom


– Meseszép álmot láttam az éjjel. Az éjszakai égbolt apró, fényes pöttyökkel volt telehintve, némelyik halvány volt, de egyesek különös formákat alkottak, mint azokban az összeköthető feladatokban – meséltem apának a TV előtt, miközben a reggelire vártunk.
– Olvastál erről valahol, Rowo?
– Biztos összeevett mindent, azért álmodik ilyeneket – szólt anya hangja a konyhából, ahonnan az a kellemes illat is áradt.
– Nem, most igazán nem jártam az édességes szekrénynél, rendesen megmostam az agyaraimat, ahogy mindig kéred anya! – bizonygattam.
– Akkor talán égi meszelők pöttyözték tele? – szaladt oda hozzám, majd mind a négy karjával megcsiklandozott. Alig tudtam védekezni, olyan erősen csinálta.
– Dehogy!
– Voltak homályos foltok is? – kérdezte érdeklődve apa, miközben felült, és ráakaszkodott a plafoncsomókra.
– Azt hiszem, igen! – feleltem bizonytalanul.
– Eelha, ez a gyerek látnok!
– Bolondokat beszélsz Trannar! Biztosan valamelyik osztálytársától hallotta. Talán más tudósok gyermekei is járnak a Kvennelfa Gimnáziumba.
– Igazad lehet. – Mélázott el apám, kissé elcsüggedten.
– Gyertek, üljetek asztalhoz! Tudjátok, hogy a rettimhal csak melegen finom!
Boldogan siettünk a szűk bejáratú, C-alakú asztal óvó belsejébe. Fajunk ösztönösen vonzódik a búvóhelyekhez. Gyakorlatilag minden bútorunk ilyen, körbekerített, szűk nyílással valamelyik oldalán. Látnod kéne a házainkat! Gömb formája van, az aljában olyan szűk nyílással, hogy mi is csak kúszva tudunk bejutni. Nincs mit csodálkozni ezen, a bolygó ragadozói a mai napig veszélyt jelentenek ránk nézve, holott már majdnem mindegyiket kiirtották elődeink. A még élőkre vigyázunk, de nem zárjuk pronnaronn-ketrecekbe őket, a bezártságot csak mi szeretjük, mint utóbb kiderült.
Imádom a rettim húsát, de elborzasztott, ahogy egészben feküdt a tányéromon. A hosszú nyaka, és az alatta lelógó karok… Kis híján öklendezni kezdtem, mire anyám észbe kapott.
– A gyors marekok kerüljenek el! Te csak széttrancsírozva szereted! Milyen buta vagyok!
Nem az ő hibája volt, a halak húsát csak ekkortájt kezdtük el fogyasztani, amióta a fő élelemforrásunk is gyors pusztulásnak indult.
A központi csillagunk a Delana, alig néhány évszázhuszada kezdett el haldokolni. Apa sokat mesélt nekem arról, milyen volt az élet előtte. A növényzet burjánzott, sőt, az első évszázhuszadban egyre vastagabb húsú, és egyre nagyobb példányok fejlődtek kertjeinkben. A növekvő Delana jót tett a zöld színtesteknek, amik egyre több és több fényt kaptak, ahogy a csillag felszíne közeledett hozzánk.
Nem sokkal később azonban a hőmérséklet is gyors növekedésbe kezdett, a talaj minden évben szárazabbá vált, és hiába fejlett a mezőgazdaságunk, vannak fejlett módszereink, a felszíni termesztés teljes pusztulását csak késleltetni tudtuk.
A felszín alatt azonban csak kevés növény él meg, tápanyagtartalmuk is elég kevés, szükségünk volt hát állati eredetű ételre, amivel pótolhatjuk a kiesést. Számos gyógyszert kellett kifejlesztenünk, hogy képesek legyünk egyáltalán megemészteni az állati eredetű táplálékot, de sajnos egy olyat sem találtunk fel, ami a hányingert elmulasztotta volna.
Apa és anya látszólag jól viselték, én azonban hónapokig küszködtem, mire egyáltalán meg tudtam kóstolni. Jobb volt, mint vártam, de a látványa akkor, és még most is elborzaszt, pedig tudom, hogy ez túlélésünk egyik záloga.
Vagyis dehogy. A túlélésünk egész máson múlik, bár ehhez köze van annak a bizonyos álomnak. Édesapám ekkor döntötte el, hogy ráveszi anyut, hogy tudományos pályára küldjön.
Apu egy kvennel-szószos flakonnal küzdött, amikor megpróbálta ezt előadni. Anyu nem bírta nézni, és kikapta a kezeiből. Játszi könnyedséggel nyitotta ki.
– Nőként négyszer erősebb vagy nálam, nem csoda, hogy ilyen könnyen megy – viccelődött apa, majd folytatta. – Tudod, mi menne még könnyen? A kvantumfizika-tanulás, legalábbis Rowonak.
– Megbeszéltük, hogy alagút-építészetet fog tanulni – erősködött anya.
– Tudom, persze, de fiatal még. A számítások szerint, a Delana hét évszázhuszaddal később még kétszer ekkorára fog tágulni, akkor pedig az alagutak sem szolgáltatnak majd menedéket.
– Az még sok idő Trannar! Addigra talán lefúrnak majd a köpeny mélyebb rétegeibe is.
– Egyre melegebb lesz a bolygó, te is tudod. Mi már öregek leszünk, de előtte még ott lesz a fél élete! – Kontrázott ismét apa.
– Jajj Trannar! Ne nézz így! Tudod, hogy azért vettelek el, mert jobbára erős és független vagy, nem úgy, mint a többi férfi, akik egy tucat év alatt sem másznak le néhány percnél hosszabb időre az anyjuk másodkarjaiból!
– Rowo akkor lehetne igazán független, ha a világűrben dolgozhatna a jövőben - állapította meg apám.
Anyám dühösnek tűnt, de amint a szemeimbe nézett, meglágyult barázdált arca. Mintha agyarai is visszahúzódtak volna. Kellemesebb volt így rápillantani, még ha felelőtlen dolog is volt a részéről, hiszen a C-t formázó asztal és a gömb alakú ház sem védett meg minket mindentől.
– Gondolkodnom kell ezen – zárta le a beszélgetést végül.
Hozzáláttunk az evéshez, így másfél óra csend következett. A pronnaronn anatómia sajátossága, hogy nem vagyunk képesek egy időben enni és beszélni. A hangot előállító szervünk végzi a nyelést is, ami roppant lassú folyamat, bizonyára egy magadfajtának nem is túl szép látvány, ha most így belegondolok.
Aznap kedvtelen voltam az iskolában. Koro, Jonna és Verry csúfoltak is miatta, azt mondták, ha így folytatom, kiszáradok. Ez is egy pronnaronn sajátosság, a bánat képes végezni velünk. Képzelheted, milyen nehéz dolgunk van a már felvázolt körülmények között.
Este a tornácon ücsörögtem, amikor apa kúszott ki az ajtón. Persze rettenetesen megrémültem, de most nem indultak be a gázmirigyeim, mint már annyiszor, így beszélhettünk néhány szót.
– Beszéltem anyáddal a reggeli témáról.
– Valóban? Hogy döntött?
– Azt mondta, a te érdekeidet nézi, csakis ezért egyezik bele, máskülönben roppant veszélyesnek tartja.
– De hisz ez nagyszerű! – kiáltottam fel, de apa gyorsan a szám elé tette kezeit, nehogy a környék ragadozói meghalljanak.
– Tényleg nem beszélt neked erről senki? – suttogta.
– Esküszöm, hogy nem, az ég tele volt hintve fényekkel – válaszoltam. Ekkor még nem tudtam, hogy az álom nagyon is valós volt, ha nem is most, de hatvanmilliárd évvel ezelőtt egész biztosan. Továbbálmodozva pillantottam fel az égboltra, arra, amerre apám is tekintett, a világegyetem sötétjébe, ahol a mi csillagunkon kívül egyetlen egy sem található.


Megjegyzés:

Az ábrázolt faj egyedei a tizenkettes számrendszert veszik alapul, hisz első karjaikon hat-hat ujjal rendelkeznek. A másodkarokon ujjak nem találhatók, fő funkciójuk a védekezés, ásás, illetve nőstény példányok esetében az utódok cipelése.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 25
Jelenlévők:
 · galamboki


Page generated in 0.039 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz