Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - XIV. fejezet: Agamede

, 179 olvasás, Nandus_Germanus , 4 hozzászólás

Fantasy

XIV. fejezet: Agamede

Köpenyes alak lopakodott a város legszűkebb sikátorainak egyikében, a leprások és száműzöttek negyedében, ahová épeszű kívülálló semmilyen körülmények között nem tenné be a lábát.
Késő este volt, a legközelebbi templomtorony már negyed órája elütötte a tizenegyet, ezért a környék kihalt volt, csak a patkányok viszálya, és a rájuk vadászó fenevadak szöszmötölése hallatszott némelyik utcasarkon. A sikátorok nem voltak teljesen sötétek, a sápadt hold gonoszan hunyorgott a felhős égbolt szakadt dunyhája mögül.
Az alak szorosan a falhoz húzódva haladt, gyakran nézett körül, és minden alkalommal megállt, amikor zajt hallott. Annyira el akarta kerülni, hogy felfigyeljenek rá, hogy épp túlzott óvatoskodásával keltett feltűnést azok körében, akik esetleg mégis meglátták.
Egy kapualjból élénk színű fény szűrődött ki, ami megvilágította az utca egy részét. A köpenyes nem tudta elkerülni, hogy az épület előtt bágyadtan ténfergő nők észrevegyék. Rikácsolva próbálták magukhoz édesgetni abban a reményben, hogy tovább növelhetik az aznapi forgalmat, de gyászos csoportjaik láttán az alak undorodva kapta el fejét, és még sietősebbre fogta a lépteit.
Végre kiért a narancsszínű lámpák fényének bűvköréből, és egy, az előzőre merőleges utcán folytatta útját a tengerhez közeledvén. Innen már tisztán lehetett hallani a hullámok hangját, a kövek közt megült haltetemek bűze pedig nyomasztóan pöffeszkedett a levegőben.
Az alak egy mozaikkal kirakott ajtókeret előtt állt meg, és vizsgálgatni kezdte a bejáratot, amit csupán egy sor gyöngyfüzér választott el a külvilágtól. A mintákat kirakó kőműves az északi égöv csillagjegyeit igyekezett ábrázolni a különös alkotással, ami a boltív fölött kapott helyet. Az ábrán mindössze a csillagok elhelyezkedését, és az őket összekötő képzeletbeli vonalakat lehetett látni, emiatt egy laikus nem ismerhette fel, milyen csillagképeket ábrázol. A köpenyes mindenféle jelzés, vagy szólongatás nélkül tért beljebb, egy sötét nyílás irányába.
A bejárati folyosó feltűnően keskeny volt, és majd' tíz passusnyira nyúlt az épület belsejébe. Legvégén a bejáratihoz hasonló, gyöngysorral ellátott ajtónyílás fogadta a vendéget, a keret rikítósárga színe még a félhomályban is jól kivehető volt.
A keskeny korridor egyetlen gázlámpájának gyér pislákolását a bentről kiszűrődő vörös fény váltotta fel, de így is csak annyira volt világos odabenn, hogy az ember ne essen hasra a kis terem bútoraiban.
Különböző illatú füstölők összekeveredett bűze csapta meg a köpenyes orrát, az émelyítő szagok valósággal képen törölték az első lépés után. Talán vissza is fordult volna, ha egy hang nem szólítja meg odabentről.
– Térj be hozzám idegen! Az öreg Agamede már várt rád.
A köpenyes megrezzent a hang hallatán, bár nem a félelemtől, sokkal inkább a haragtól, amit az öregasszony éles rikoltozása váltott ki.
– Annyi eredetiség sincs benned, hogy saját nevet válassz magadnak? Miféle boszorkány nevezi magát Agamedenek? – Utalt a férfi az ókori legendákban szereplő görög boszorkányra, akit ugyanezzel a névvel illettek.
– A sors akarta így, anyám adta nekem ezt a nevet. Gyere, foglalj inkább helyet, és kérdezz! Talán tudom rá a választ.
A köpenyes leült az öregasszony elé, akinek asztala a nap alakját formázta meg, kör alakú széleiből hegyes fodrok törtek elő. Négy nagy nyúlvány a fő égtájak felé, és nyolc kisebb, ezektől harminc-harminc fokkal eltérő irányba nézett.
– Ha bárkinek el mered mondani, hogy nálad jártam, nem úszod meg szárazon, megértetted?
– Hallgatok, mint a sír! – Rebegte ismét Agamede.
Az öregasszony ígérete aligha nyugtatta meg a köpenyes alakot, de igyekezett nem gondolni a lehetséges következményekre.
– Mesélj a jövőmről! Leszek-e valaha a világ ura, és ha igen, hogyan?
Az asszony felkelt az asztaltól, és odasétált egy csuprokkal és üvegcsékkel teli polchoz. Felnyitotta az egyik agyagedény tetejét, és leveleket vett elő belőle, amiket a nyelve alá helyezett. Kinyitott egy másik üvegcsét, és kortyolt néhányat a benne lévő, szúrós szagú folyadékból. Pár másodpercnyit várt, mintha letaglózta volna az ital ereje, majd egy harmadik, aprócska edénybe mártotta ujját, az ujjbegyére ragadt anyagot pedig elmorzsolta az orra alatt, miközben nagyokat szippantott. Ezután visszaült a helyére. Tekintete pillanatokon belül üvegessé vált, a semmibe révedve halandzsázott.

"Fehér király míg kél
nyugaton, hatalmad
nőni fog, nincs remény,
ha atyád állja utad.

Ha társad e királyi sarj,
téged figyel a világ,
de uralmad megszakad,
ha eléri őt a halál."

– Mit zagyválsz itt össze? Beszélj világosabban! Nem értek semmit! Ennél még egy cigány jósnő is többre képes!
– Atyád az úr, te csak báb, ha nyugat tiéd, és a lány, neved féli majd a nagyvilág.
– Nyugat? Király? De hisz az egy porfészek! Mi köze a világ meghódításához?
– Északról felleg kerekedik, mely elsöpör, majd kelet árnyai torkodat szegik!
– A hunok? Azt mondod, nem szabad újat húznom velük?
– Kinek hatalma csekély, szíve nagy, elméje hatalom! Nem lehetsz nagy úr, míg ő a földön, s nem odafenn ragyog.
– Ki az, akiről hadoválsz, asszony? Mondd el végre, vagy kardélre hánylak!
– Nem látom, s te sem láthatod, évtizednyi távol ül a szemeken, de eljön, és diadalt arat mindkét sas-nemzeten!
– Hazugság! Aljas hazugság! – Kiáltott Alexandrosz, és kardját a banya gyomrába döfte. Az asszony megragadta a pengét, és közelebb húzta magát a herceghez, hosszú, véres karmaival a férfi vállaiba kapaszkodott, és így szólt:
– Hős, igazság, szeretet, kereszt, arany, és jóság győzi le sereged!
A bizánci trónörökös ijedt tekintettel meredt a félhomályba, kardját sebtében szárazra törölte a nő ruhájában, és futva hagyta el az épületet. Csuklyáját mélyen arcába húzta, és szaladt, ahogy a lába bírta. Rettegett attól, hogy felismerik, hiszen a birodalom ura egyben a keleti kereszténység ura is volt. Bizánc császárai a kereszténység megtestesítői, a számtalan istent dicsőítő vallások, a boszorkányság elleni harc éllovasai voltak, mióta világ a világ. Ha kiderül, hogy Agamede tanácsaira van szüksége az uralkodáshoz, soha nem ismerik el jogos uralkodói igényeit, apja talán ki is tagadja! Apja, aki a jóslat szerint talán útjában áll.
Egyre gyorsabb tempóban rohant a világosabb utcák felé, fellökött egy vak kéregetőt, és csaknem elhasalt egy négykézláb kúszó részegesben, de végül eljutott a gázlámpákkal megvilágított tisztább utcákig. Lábai fokozatosan lelassultak, de szíve még hosszú percekig hevesen vert. Elméje egyfolytában a királyt, a lányt, az északi felleget, kelet árnyait és a boszorkány utolsó mondatát ízlelgette. Innentől kezdve egész életében rettegett attól, hogy a jóslat egy napon valóra válik.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 2
Kereső robot: 16
Összes: 37
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Géptelen


Page generated in 0.0435 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz