Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - XIII. fejezet: Egy jó ember mosolya

, 381 olvasás, Nandus_Germanus , 8 hozzászólás

Fantasy

XIII. fejezet: Egy jó ember mosolya

Cyprian kettős érzéssel egyezett bele Aelius ajánlatába. Egyrészt örült, hogy tévedett, és a férfi, akit elfogott, talán mégsem menthetetlen, hisz nem saját érdek, hanem valamiféle erkölcsi küldetés hajszolta a törvényszegésre, másrészt viszont kínozta az esküszegés bűne. Egy justitius számára a kötelesség elmulasztása egyenlő a kárhozattal. Ha kiderül, puszta létezése is kérdésessé válik, hiszen ez a tisztség egyet jelent Róma létével.
Titkosrendőri tisztségeik helyett valaha a karmazsin zászló alatt harcoló elit alakulatainak szerepét töltötték be. Ekkoriban a birodalom területén élő, asszimilálódni képtelen népek csecsemői közül rekvirálták őket, így elősegítve a népességszabályozást. Az 1248-as esztendőt követően, mikor az utolsó renitens népcsoport, a megcsappant vallon etnikum függetlenségi törekvései is megbuktak, más típusú utánpótlásra volt szüksége a birodalomnak.
A XIII. századtól kezdve a justitiusok legtöbbször elhunyt polgárok gyermekei voltak, akiket a birodalom felnevelt az özvegy helyett, ha az képtelen volt rá. Voltak azonban köztük kurtizánok kivetett, valamint rabszolgák törvénytelen csecsemői, olykor balesetben elhunyt szülők árva gyermekei is. Különböző sorsú gyermekek, ám attól a pillanattól kezdve, hogy Róma átvette nevelésük szerepét, mind egyenlők lettek. Egyikük sem tudhatta meg származásának történetét, így sem a sötét titkoktól, sem a szégyentől nem kellett tartaniuk. A módszer kegyesen bánt a nehéz sorsú fiatalokkal, emiatt justitiusnak lenni valójában kiváltság volt, még a neveltetés borzalmai és a kemény kiképzés ellenére is. Voltak időszakok, amikor annyira irigylésre méltó hivatás volt ez, hogy kevésbé vagyonos polgárok dobták el gyermekeiket abban a reményben, hogy ezzel nélkülözéstől mentes jövőt biztosíthatnak számukra. Az 1483-as justitiusi törvények azonban ezt a tevékenységet súlyos bűncselekménynek nyilvánították, ez pedig a legtöbb polgárnak kedvét szegte a különös örökbeadással kapcsolatban.
Ha a biztos anyagi helyzet csábító is volt, a velejáró negatívumok aligha, hiszen a római titkosrendőrség tagjai soha nem házasodhattak meg, életük születésüktől kezdve haláluk napjáig Róma tulajdona volt. Erre utalt közös vezetéknevük, a Romanum is, mely egy családdá kovácsolta a justitia minden tagját. A számos válságot túlélő birodalom gyógyítói voltak ők, akik fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy elűzzék a sötét fellegeket a Karmazsin birodalom örökké viharos égboltjáról.
A népesség növekedésével egyre gyakoribbá váltak a lázadások, szaporodtak a császárság elavult intézményét elvetni kívánó mozgalmak, amire csupán ideiglenes gyógyírt jelentett a feudális rendszer 1547-es eltörlése. A justitiusok az elkövetkezendő néhány évtized alatt szakítottak a dicsőséges katonai szereppel, és a római igazságot tűzzel-vassal óvó, háttérben tevékenykedő védelmezőkké váltak, akik számára a hírnév és a dicsőség ismeretlen fogalmak.
Sokak szerint a birodalom már nem létezne, ha Cyprian és a hozzá hasonlók nem őrködnének éberen és rendületlenül a létét veszélyeztetők közvetlen közelében. Ilyen körülmények között Cyprian érzései teljesen érthetők voltak. A családtagok szégyene a családé is, döntését tehát nem tekinthette pusztán saját felelősségének.
A legátus az elmúlt napokban érdeklődve figyelte útitársuk viselkedését, aki rendszerint elmélyülten végezte feladatait. Ritkán beszélt, és ha mégis, az általában az aktuális munkafolyamatokkal állt kapcsolatban. Egy csendes estén, közvetlenül a vacsora után, miközben a gyermek a tűz parazsát piszkálgatva múlatta az időt, Aelius nem bírta tovább, és faggatózni kezdett.
– Maga Caesar sem lehetett volna gondterheltebb nálad, mikor Brutus pengéjét emésztette. – Hangzott el a sokszor ismételt, római szemmel igencsak ízetlennek számító szóvicc a férfi szájából.
– Aggódom a történtek következményei miatt.
– Ugyan, ki számol majd be a tetteidről, ha rajtunk kívül senki más nem volt tanúja? Márpedig én hallgatok.
– Az lehet, de én nem tehetem.
– Meghalnál egy kis késés miatt? Vállalom a felelősséget, megmondtam, és ettől a szándékomtól nem vagyok hajlandó elállni. Nem kizárólag a justitiusok szavahihető emberek Rómában.
– Pedig hidd el, szolgálatom évei nagyon is ezt a meggyőződést erősítik bennem.
– Talán mert mindig a bűnben vájkáltok, a félelem pedig még a becsületes emberből is képes hazudozót varázsolni. De nekem elhiheted, meglepően kevesen tekintik dicsőségnek, ha őszinteségük okozza a vesztüket!
A justitius sandán pillantott fel Aelius narancsszínben derengő arcára, úgy replikázott.
– Akkor te miért mondanál igazat?
Aelius mély levegővétel közepette közelebb telepedett, maga is kezébe vett egy botot, és időnként a gyermekre pillantva így folytatta:
– Elfáradtam. Az egyenruha, amire valaha felnéztem, az ostrom alatt a barbárok tetteit is felülmúló mészárlásra sarkallt, és én vakon engedelmeskedtem. Hozzászoktam ahhoz, hogy a parancsokat teljesítenem kell, de hol a határ az ember lelkiismerete és a között, amit a háború megkövetel? Ha civilek életét kell elvenni, többé nem vagyok hajlandó magamra ölteni!
Cyprian e szavakat hallva ugyanazt érezte, amit eddig, ám most még erősebben. Mint amikor a házas ember belenéz egy szívét megdobogtató idegen nő szemébe, és az egy pillanatra elfeledteti vele férji mivoltát. Az ész és a szív harca volt ez, hiszen a testvéri kötelességeit és Aelius érveit is igaznak érezte. A justitius szörnyű megbánással hangjában ekképpen fakadt ki.
– Volt, hogy álmot láttam arról, hogy én is római polgárnak születtem. Feleségem és családom volt, mindannyian egy meseszép házban éltünk. Számtalan napnyugtát a ház végében álló dombról néztem végig a feleségemmel, miközben a gyermekeink nevetve játszottak körülöttünk. Álmomban boldognak és szabadnak éreztem magam, de jött az ébredés, ami után már csak bűnös voltam. Attól tartok, ha eltitkolom, amit tettem, ez az érzés mindig keresztként nyomja majd a vállamat.
– Én is sokszor fekszem le azzal a gondolattal, hogy helytelen, amit teszek. A megszállás műveleteinek egyik kulcsembere vagyok, mégis úgy érzem, nem kéne itt lennem.
– Nem értem, miért vagy a hadseregben, ha így gondolod. Egyáltalán hogy lettél legátus ilyen fiatalon?
– Talán csak szerencse, ha lehet így nevezni Sabratha tüzes gyűrűjét. Az arab ostrom idején én voltam a védők vezetője, miután feletteseim mind meghaltak. – Cyprian arca ezt a kifejezést hallván elfehéredett, és ekképpen fakadt ki:
– Hát te voltál? A negyedik légió híres primus pilusa?
– Személyesen – mutatott színpadias mozdulattal magára a legátus.
– Az újságok tele voltak a hőstettel, amit véghezvittél! De a nevedre sehogy sem emlékszem a híradásokból.
– Titokban tartották, apám tiltakozása ellenére. Befolyásos ember, aki rengeteg hasonszőrűt ismer a sajtó berkein belül. E kapcsolatok jóvoltából sikerült elérnem, hogy nevem titokban maradhasson.
– De miért vágytál a névtelenségre? Hisz közel kétezren köszönhetik neked az életüket! Ráadásul megvédted a várost is!
– Először is, nem az én érdemem, sokkal inkább a katonáimé. Tették a dolgukat, ahogy én is, csak ezért lehetek most itt. Másodszor a felmentő sereg nagy szolgálatot tett. Ha nincs Paulus, a tüzes gyűrűből egyszerű mészárszék lett volna, római jószágokkal a közepén.
– A szerénységed már-már bántja a fülemet. Sabratha hőse vagy, és ezen nincs mit ragozni. De továbbra sem értem, a húszas éveidre hogy válhattál a militum vezetőjévé.
– Majd’ minden ősöm a hadsereg vezetéséig vitte, apámat leszámítva. Annyira bántotta, hogy sohasem válhatott legátussá, hogy mindent megtett azért, hogy fiaként véghezvihessem az ő álmait.
– Ezek szerint nem is a te döntésed volt.
– Óh, dehogynem! Egészen fiatalkorom óta az volt az álmom, hogy tiszt legyek, és keményen küzdöttem, hogy ez valóra válhasson. Sabratha után sikert sikerre halmozott az alattam szolgáló egy, három, majd öt légió, Észak-Afrika pedig kis híján Cyrenaica keleti feléig az ölünkbe hullott. De az arab háborúk után jött Pannónia, és a hunok esetében a kifejezett parancs az volt, hogy minél kevesebb foglyot ejtsünk. Az arab nők és gyermekek elmenekültek a háború elől, de a puszta népei nem ilyenek. A mai napig vannak, akik követik a családfőt a másvilágra rituális célból. Pannónia elfoglalása nem háború volt, hanem népirtás, és én nem egészen így képzeltem a pályám csúcsát. Na de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – válaszolt a férfi bánatos félmosollyal arcán.
– A világ olyan, amilyenné mi, emberek tesszük. Nézd Róma történelmét! Sokszor egyszerű közkatonák változtatták meg az egész birodalom sorsát. Voltak, akik a császárságig vitték, és uralkodásuk nagyobb jólétet hozott, mint a dinasztiák egyes szülöttei. A tetteken, és a kitartáson múlik minden, ezért vészelhette át a birodalom a germánok, a hunok, a vikingek hódításait, és békíthette meg a kelet-római birodalmat a kereszténység egységével. Ha van egy cél, amit magad is igaznak érzel, ne fuss el! Tégy érte, hogy megvalósulhasson!
Aelius nem igazán hitt abban, amit a justitius mondott. Elképzelni sem tudta, miként lehetne bárkinek is ilyen befolyása másokra, meggyőződésének mégsem adott hangot, még mindig az elhangzottakon merengve válaszolt.
– Talán igazad van. Végül is hová mehetnél rómaiként? – Rövid hallgatás után Aelius így folytatta: – Holnap már hun földre érünk, egy idegen nép területére. Amennyire én tudom, rokonságban állnak a fiú népével. Keresünk egy tisztes családot, és rájuk bízzuk. Utána a leszállításommal magad is hozzákezdhetsz a justitia jobbá tételéhez.
– Velem jössz vissza, de a hadbíróságot meghagyom a valódi bűnözőknek.
Aelius felnevetett Cyprian kijelentését hallva, és csak hosszú másodpercek elteltével válaszolt.
– Ne sértődj meg, de ez a viccelődés kimondottan rosszul áll egy justitiusnak, ezt meg kell állapítanom.
– Komolyan gondolom. Hogy is érhetnénk el, hogy jobbá váljon a világ, ha egy irgalmas tisztet büntetek meg önkényes szabadságolás miatt? – Viccelődött fakó mosollyal arcán a szőke férfi. – Persze ha fény derülne árulásunkra, még mindig beállhatunk a hunok közé, úgy hallottam, mindenféle jött-mentet befogadnak. Talán még egy esküszegő jutitiust is, ha tekintettel lesznek irgalmas útitársamra. – Folytatta hangos nevetés kíséretében.

Utolsó szláv földön töltött estéjükön betértek egy kisvárosi kápolnába, ahol vecsernye szólt a megváltás napjának emlékére. Hogy ne keltsenek feltűnést, Cyprian megszabadult justitiusi egyenruhájától, és piacon vásárolt, szláv ruházatot viselt, mely testhezálló nadrágból és szimmetrikus szabású felsőruházatból állt.
A pap prédikációi mellett vegyes kórus énekelt, mindkettő latinul, az egyetlen nyelven, mely a befolyása alatt álló keresztény templomokban megengedett volt, hisz Róma csaknem ezerötszáz éve a nyugati kereszténység szigorú irányítójának szerepében tetszelgett. Ugyanígy volt ez Bizánc alárendeltjeinél is, ám az ő esetükben a görög nyelv dominált.
A gyermek most először járt keresztény templomban, és természetesen szentmisén sem vehetett részt soha azelőtt. A latin dalok hallgatása közben, bár szinte semmit nem értett belőlük, megmagyarázhatatlan borzongás futott keresztül rajta. Bámulta a keresztet, a rajta haldokló, simára borotvált arcú férfit, akinek fájdalma őt is megérintette.
A szentmise végén egy szomorú hangvételű dal hangzott el, melyet Aelius és Cyprian is áhítattal énekelt végig.
A vecsernye végeztével egy csendes tisztáson táboroztak le, nem messze a kis templomtól. A tábortűz körül a gyermek érdeklődve kérdezgetett a dal jelentésével kapcsolatban.
– Miről szólt az ének amit a végén énekeltetek?
– Nagyon hosszú történet, biztos kíváncsi vagy rá?
– Hát persze!
– Rendben van – egyezett bele Aelius, és közelebb húzódott a gyermekhez, majd így folytatta: – Majdnem ezer esztendővel ezelőtt egy déli birodalom elfoglalta a keresztények egyik jelképének számító Jeruzsálemet. Az ott élő keresztényeknek megtiltották, hogy gyakorolják vallásukat, kezdetben sokakat meg is öltek azok közül, akik nem voltak hajlandóak felvenni az iszlám vallást. A világ keresztény fele kétségbeesve gondolt arra, hogy az Isten fiához köthető város idegen kézen van, falain belül pedig többé senki sem mutathat be áldozatot az Úrnak. A Róma akkoriban már kettévált, többször háborúzott is egymással, de mikor az arab nemzet ismét terjeszkedni kezdett, megbonthatatlan békét kötöttek, mialatt a két császár keresztes sereget toborzott. A kereszténység urainak hívószavára minden keresztény nemzet csatlakozott, kelták, novgorodiak, vallonok, frízek, gótok, északi és déli szlávok, sőt, Etiópia is megbékélt, fegyvereseket küldött, a hadjárat csúcspontjában pedig Bizánc és Róma egyesítették seregeiket. A legenda szerint győzelmükben az Úr is segítette őket, máskülönben hogy is nyerhettek volna, egyetlen embernyi veszteség nélkül? – A gyermek könnyes szemmel meredt a semmibe a történteket hallván, majd hangos szipogás kíséretében így felelt:
– Bárcsak az én családomat is segítette volna! – Válasza szinte belehasított Aelius szívébe, akinek korábbi, emelkedett hangulata teljesen szertefoszlott. Miután nyugovóra tértek, a legátus még hosszú percekig elgondolkodva meredt az éjszakába, hallgatva, ahogy a gyermek a szomorú dalt dúdolja.

Ahogy képzelték, másnap délelőtt már szürkemarha-csordák között vezetett útjuk, magas füvű legelők felázott talaján. Az állatokat látva úgy festett, mintha új élet költözött volna a fiúba, barátságosan szólongatta őket olyan neveken, amiket Aelius sem értett. Néhol bozontos kutyák ugatása fogadta őket, melyekről fiatal útitársuk elmesélte, hogy az egyik nomád nép állatai, azoké, amelyek a besenyőktől északra élnek. A feladatuk a csorda őrzése és a farkasok elkergetése, de a legátus erősen kételkedett abban, hogy sűrű bundájuk mögül kilátnak-e egyáltalán.
A települések ritkák voltak ezen a vidéken, az emberek jurtákban, vagy tanyákon tengették életüket, fő foglalkozásuk az állattenyésztés volt.
A nap már magasan járt, amikor megpillantották az első tanyát, három apró házikót, melyek egy óriási karám szélén épültek, amit facölöpök és ujjnyi vastag rőzsekerítés határolt. Üresen állt, hisz a pusztán csak éjszaka terelték be az állatokat, de külső legeltetéskor előfordult, hogy hetekig nem tért vissza a pásztorok és az állatok hada.
A házak mögött kis patak csordogált, már távolról jól látszott, ahogy asszonyok súrolták asztalon fekvő portékáikat. Szappanhabos kezük serényen járt a színes gyapjúból összedörzsölt anyagon.
Közelebb érve különös énekre lettek figyelmesek, melyhez hasonlót a két férfi még sosem hallott, bár Aelius könyvben olvasott már erről a technikáról. A rómaiak lenézték ezt a fajta művészetet, civilizálatlannak, sőt, egyenesen állatiasnak tartották.
A torokének, vagy kargyraa, ahogy a pusztai népek nevezik, egy különleges éneklési technika, mely során a torok segítségével adnak ki különös, a húr pengetéséhez hasonló hangot.
Pár perc elteltével egy tornácon üldögélő idős férfira lettek figyelmesek, aki szájához különös hangszert emelt, dorombot, mely rezgésszerű hangot adott. Ezt a hangszert szintén előszeretettel használták a pusztán.
Amint az öregember megpillantotta őket, felpattant és berohant a házba, majd kisvártatva egy ősrégi fegyverrel tért vissza. Aelius abban sem volt biztos, hogy egyáltalán működik még. Hogy megnyugtassa, az égbe emelte kezét, úgy igyekezett megszólítani őt, de az idős férfi láthatóan alig értett valamit az elhangzottakból. Kezdett kilátástalannak tűnni a helyzet, de a fiú ekkor megszólalt az idegen nyelven, amitől a fegyveres aggastyán is megnyugodott.
– Magyarok! Ha kun, besenyő, vagy jász vagy, vendégszeretők, de a többi népet bizony nem szeretik. – Szólt a magyarázat a gyermektől.
– Barátságosak lesznek veled?
– Igen, ne aggódj. – Aelius mozdulatlanul figyelte az apró házakat és idős gazdájukat, majd közelebb lépett kis védencéhez, letérdelt, és így szólt:
– Az istenem nem tudott megvédeni a népemtől, de talán, ha ezt a nyakadban hordod, nem követi el többé ezt a hibát. – Azzal levette a rubinberakásos aranykeresztet, és a gyermek nyakába akasztotta, aki csillogó szemmel köszönte meg, majd megölelte a legátust. A távolból pusztai kurjantást és lódobogást lehetett hallani, amitől az öregember ideges lett, és egy újabb ismeretlen szót ismételgetett, amivel talán megérkező fiaira utalt. A latinoknak tehát menniük kellett, így amilyen gyorsan csak tudtak, visszafordultak saját hazájuk határai felé.
– Isten óvjon! – Kiáltott vissza Aelius, és nehéz szívvel bár, de különös szövetségese társaságában megtette az első lépést a Római Birodalomba vezető hosszú úton.


Megjegyzés:
Primus pilus: Katonai tisztség a Római birodalom seregeiben. A primus pilus (jelentése: első lándzsa) az általában Négy-ötezer fős légiók kohorszainak legfőbb szakaszát irányította, gyakran kipróbált, veterán egységeket. A legfőbb kohorsz a többitől eltérően nem ötszáz, hanem nyolcszáz fős alakulat volt.
Militum: Könyvemben a hadjáratok idején bevetett, azonos típusú légiók összefoglaló jelzője. Pannónia megtámadásakor külön militum alá tartoztak a gyalogság, a lovasság, valamint a tüzérség légiói, a hadjáratban pedig a déli és a keleti hadsereg, tehát összesen hat militum vett részt. A keleti hadsereg gyalogos légióinak vezetője Aelius volt. A valóságban a militum a késői birodalom teljes haderejét takarta.
Kargyraa: Ázsia türk és mongol népei körében elterjedt torokének egyik változata, a khoomei és a sygyt mellett. Könyvemben a technika a Hun birodalom mind a huszonhárom népénél megjelenik.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 71
Regisztrált: 2
Kereső robot: 34
Összes: 107
Jelenlévők:
 · Pacsirta
 · Sutyi


Page generated in 0.0985 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz