Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Csokoládé Vic's 5 (Bűnözők)

, 210 olvasás, Aevie , 6 hozzászólás

Szerelem

Kiwi bilincsben

Van különbség a megbénulás és lebilincselés között? És számítanak bármit az okok?
Kéz a kézhez, láb a lábhoz – válok eggyé a fényes, csokoládészínűre festett székkel. Ha hirtelen kell válaszolni, mindig hazudunk: van különbség, és az okokat fel kell kutatni. De nem akarom, hogy Zick hazudjon nekem. Talán ez az ok, ami némasággal láncol a székhez.
- Hm. – A hangja lekapcsolja csuklómról az aggodalom béklyóit. De nem folytatja, csak lenyelt egy falatot. A zöld téglalapocska vajon mi? Ánizs?
Még várnom kell rá. A tányéromra pillantok, aztán a vaníliaszínű, gőzölgő bögrémre, de fájdalom áll a gyomromba; annyira, hogy másfele kell néznem. Zick szürkés szeme most egész barnán pislant rám, de csak futólag. Most a sütié a főszerep. Ha a testem piskóta lenne, a bőröm fondant, akkor engem is megenne?
- Hm. – Újra hangosan nyel, de most folytatni fogja. Háta felegyenesedik, és úgy néz rám, mintha cukorból volnék. A ténytől – hogy valami baj van – állandósul a gyomorfájdalmam, és Zick felé tolom az én részem.
A mozdulatomat figyeli, majd oldalra dönti az arcát.
- Vérzik még a nyakad? - kérdezi. Némán rázom a fejem. - Miért nem eszel? Mi a baj?
„Neked mi bajod, Zick? ” - kérdezném, de kérdésre kérdéssel… Elnémulásba vezetne, aztán hetekig kerülnénk egymást.
- Csak… Nem kívánom – hazudok.
Zick a szalvétáért nyúl, véletlenül azt érinti meg, amit összevéreztem.
- Úristen! - pattanok fel. Rettenetes szégyennel kapom ki kezéből a rózsaszínfoltos-papírt. Mélyet pislantva igyekszem kitörölni belső szemem képét is: a szalvéta csontszínű, közepén tortaszeletrajz – talán épp sacher; de a csont vérpecsétes.
- Kiwi! - szól rám.
Mire kinyitom a szemem, előttem áll és a kezemet fogja. Tenyere bilincsként feszül csuklóm körül.
- Kiwi, ez nem vér. Azt hitted, hogy az, ugye? De nézd… Csak a gyümölcsös süti maszatolta össze, ahogy hoztam. Jó?
Némán bólogatok.

Zick őrségben

Kéz a kézhez, láb a lábhoz. Ujjaimat azonnal ellazítom, ahogy meglátom szemében a zavart. Mindig nehéz 7/24-et végig túlórázni… Aprót mosolyog, és elengedem, ahogy készülődik visszaülni. Mozdulatai olyan tétovák, hogy legszívesebben magamhoz húznám, és ölelném, míg világ a világ.
Leülünk. A tányérját felém tolja, a bögréjét magához veszi, és úgy néz rám, mintha cukorból volnék: tőlem ment el az étvágya.
- Milyen volt a műszak? - A hangok horzsolódva kúsznak fel torkomon.
- Jó. Tiéd? - kérdez vissza.
- Szörnyű. Mindenki meghalt.
- Sajnálom – mondja, aztán a bögrét is felém tolja.
- Addig nem indulunk el, míg legalább azt meg nem iszod – mosolygok rá, amit keserű arccal viszonoz.
- Valamit el kell mondanom, de nem tudom, hogy… És addig nem akarom, míg nem beszéltem egy… - Hiába nem mondta végig, a mondatnak nem lehet más befejezése... Addig nem megyünk, míg el nem mondom neki.
De addig még van egy kis időm, nekilátok az ő adagjának is.
- Velem is megbeszélheted – válaszolom két falat között.
Ránézek, de nem látom az arcát, beterítette a tortamintás szalvétával. Ujjaim gyorsan beledörzsölöm a sajátomba, mire a számhoz emelem, és kimondom a nevét, már előbújik. Szemét hatalmasra nyitja elpislogva a könnyeket. Megszakad a szívem, és elé tolom a sütiket. Enni kezd végre.
- Néha - kezdem – fáj a… Fájdalmat érzel itt? - Öklömet a mellkasom és gyomrom határára szorítom, középen.
Nem válaszol, csak furcsállva ráncolja szemöldökét, és abbahagyja a marcipános süti felénél. Ettől nekem kezd fájni ugyanitt, hagyhattam volna enni legalább egy picit.
Hátrafordulok, fel a kalácsmintájú faliórára. Éjfél után már úgysem engedem enni. Majd ahogy visszanézek, a kirakatüvegben észreveszem Doriant. De pillantásomat újra magához ragadja Kiwi, ahogy mindkét kezével megragadja az enyéimet.
- Az üvegen túl, Zick… - Sűrűn bólogatok, ahogy beszélni kezd. Legalább nem nekem kell elmondanom az elmondhatatlant. - Te voltál… Te nézted… Zick!
- Jaj, ne félj! Nem lesz semmi baj! - Hazudok?!
Sírni kezd, és minden erejével szorítja a kezem. Felállok, magamhoz húzom. Addig ölelem, míg világ a világ.

Dorian az esőben

Féltenem kellene őt, mégis örömmel tölt el a pillanat, ahogy egymásba kapaszkodnak. Nekik adom ezeket a perceket, és elfordulok.
Elfeketült az este. Az utca mesterséges fénye ragyog csupán cipőm előtt. Megtaposva azt tócsacseppekként szórom szét hamisságát a nap végének. A kocsma felé sietek. Néhányan kint, de engem nem elégít ki a periféria füstje. A mélyét akarom, az igazi romlást. Megtalálni a legbűnösebb lelket itt.
Akkor talán megértem, miért akarom annyira Kiwit.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 23
Regisztrált: 4
Kereső robot: 14
Összes: 41
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · galamboki
 · Nikolett
 · taxus_baccata


Page generated in 0.0426 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz