Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - X. fejezet: Kegyetlen igazság

, 221 olvasás, Nandus_Germanus , 4 hozzászólás

Fantasy

X. fejezet: Kegyetlen igazság

A sűrűn lakott dél-keleti országrészben Aelius és a fiú gyorsan haladt előre. Naponta húsz-harminc mérföldet tettek meg, és ez idő alatt sikerült elkerülniük a szlávok figyelmét. Mivel gyalogszerrel jártak, a helyiek számára úgy tűnhetett, valójában szegény zarándokokról van szó, hiszen augusztusban sokan tettek meg nagy utat e célból.
Augusztus tizenötödike, vagyis Nagyboldogasszony napja ehhez képest egész máshogy telt.
Aelius a nap nagy részét egy útszéli kápolna keresztje előtt imádkozással töltötte, melyből útitársa vajmi keveset érthetett, hiszen latin nyelvű imádságokról volt szó. Mégis igyekezett a közelében maradni, és bármilyen furcsa is, a latin szavak csengése elvarázsolta a kun nyelv keménységéhez hozzászokott, szerencsétlen sorsú gyermeket.
Ezt is felülmúlta azonban a legátus nyakában lógó aranykereszt iránt mutatott érdeklődése. A rubinberakásokkal díszített ékszer mellett puritánnak tűnt a fagolyók hosszú sorából álló nyaklánc, melyen a keresztény jelkép himbálódzott.
A puszta népei a Föld minden más nemzeténél többre tartották az aranyat. Mondáikban ez a fém varázslatos erővel bírt, aki pedig ilyen fémet birtokolt, hitük szerint maga is rendelkezett különleges képességekkel.
A férfi a fagolyók morzsolgatásával kísérte imáit egészen a kora délutáni órákig, akkor azonban maga mellé ültette a fiút, közösen hálát adtak, majd megbontották az egyik konzervet, és elfogyasztották. A konzerv megáldott ételt tartalmazott, mely fontos eleme volt a katonaságban élők mindennapi életének, legfőképpen a szentek tiszteletére megtartott napokon és a böjti időszakban.
A kereszténység fontos pillére volt a Birodalom fennmaradásának, igaz, ez nem volt mindig így, hajdanán egyenesen veszélyeztette Róma létét. Róma felbukkanásuk óta tűzzel-vassal harcolt a keresztények ellen, és csak akkor volt hajlandó felhagyni a vallás követőinek megbélyegzésével, amikor több millióan tértek át e hitre.
Később is akadtak nehézségek a merőben új keletű tanok értelmezésével kapcsolatban. A nyolcadik század derekán, az akkori császár, IV. Konstantin parancsot adott ki a háborúk azonnali beszüntetésére, a békés egymás mellett élés és a felebaráti szeretet jegyében. Konstantin ezzel az indokkal leépítette a hadsereg nagy részét, a hadihajókat pedig a kereskedelem szolgálatába állította. Az ország gazdaságának fejlődése az első hónapokban ugyan soha nem látott magaslatokba szökkent, de az őrizetlenül hagyott nyáj hamar felkeltette a kor ragadozóinak figyelmét.
Az Arab Szultánság milliós hadsereget mozgósított, és kihasználva az alkalmat, többfrontos háborút indított a sokak szerint őrült császár országa ellen. Néhány hónap leforgása alatt elfoglalta Észak-Afrikát, Szicíliát és Itália déli részét. Az arabok ámokfutása végül Konstantin császár unokaöccsének lázadását követően ért véget, aki őrültnek nyilváníttatta nagybátyját, újjászervezte a hadsereget, és évekig tartó, keserves háborúk során visszaszerezte az elvesztett területeket, az Észak-Afrika keleti provinciáinak kivételével.
Aelius, bár jól ismerte országa történelmét, szíve legmélyén hitt abban, hogy IV. Konstantin nem követett el hibát, és ha valami, hát éppen a kereszténység humánus tanításai hozhatják meg Róma és a világ számára a legendássá vált római békét.
Azon az augusztusi napon a gyermek még sokat kérdezősködött az általa alig ismert Isten ködösnek tűnő doktrínáiról. Sehogy sem értette meg például, hogy lehet az Isten, annak fia és a szentlélek egyetlen személy, mit keres Krisztus teste a kenyérben, és főleg, hogy miért végeztek Isten fiával, ha várták az eljövetelét. Az új ismeretektől zsúfolt nap persze meghozta a kellő hatást, így a kun kisfiú hamar álomba szenderült.
A legátus lefekvés után még sokáig bámulta az éjszakai égboltot, önmaga és a Birodalom eszmerendszerének kettősségén merengve. Nem tudta, mihez kezdjen majd, ha egyszer visszatér hazájába, arról már nem is beszélve, hogy békül meg lelkiismeretével, ha újra efféle borzalmakat kell átélnie.
Eszébe jutottak az erdei nyomok, és hirtelen úgy érezte, ezer szempár figyeli az útszéli bokrok, a távoli falvak kerítései, házfalai mögül. Justitiusok fekete egyenruháját képzelte maga elé, a harkályokat, vagyis a beteg fa, a birodalom gyógyítóit, ahogy csúfolták őket. Sem ő, sem a felette állók, sőt, a Császáron és legfőbb bizalmasán kívül senki más sem tudhatta, hányan végzik munkájukat a Római titkosrendőrség kötelékeiben, de számukat egyesek egymilliónál is többre becsülték. Egymillió justitius közül pedig igazán nem nehéz találni egyet, aki rábukkanhat a tilosban járó legátusra és békésen alvó útitársára.
Alighogy ez a gondolat kipattant fejéből, tompa, fémes csattanást hallott közvetlen közelről, majd hangos sziszegés kíséretében kesernyés illat töltötte be a körülöttük lévő teret. Igyekezett tenyerével eltakarni orrát, és kilépni az ájulást hozó, füstszerű felhőből, de még mielőtt megtehette volna, elsötétült előtte a világ. Az utolsó dolog amit eszméletvesztés előtt látott, a justitiusok rohamegyenruhája volt, az arany sassal díszített, fekete, fém páncél, és a hermetikusan zárt, rémisztő gázálarc.

A legátus egy elhagyott tanya összedőlt lakóházának tövében, a vályog sárga porától összekoszolt ruhában tért magához. A nap már magasan járt az égen, melege kövér izzadságcseppeket csalogatott elő homloka verejtékmirigyeiből. Útitársa mellette feküdt, az erős altatógáztól még mindig eszméletlen állapotban.
Hamar rá kellett jönnie, hogy esélye sincs a szabadulásra, kezét lánc nélküli, téglalap alakú bilincs, lábait pedig alig tízujjnyi hosszú lánc és fájdalmasan szoros, edzett acélbéklyó tartja fogva. Szája kiszáradt a fogai közé gyűrt textiltől, melyet az elé kötözött bőrdarab tartott a helyén. Szemével megkísérelt jelezni a tőle két passusnyira guggoló, pengét élesítő justitiusnak, de az láthatóan ügyet sem vetett rá, már amennyire ezt ki lehetett következtetni az arcát elrejtő fekete sisak takarásából. Hogy is viseltethetett volna szánalommal iránta? Elvégre jól kiképezték őket, számukra teljesen közömbös volt, kit kell elfogniuk. Ha Róma törvényeit megsértette, nem számított, vagyonos politikusról, vagy éhező koldusról van-e szó.
Mivel Aelius valódi okmányt, rangjelzést, vagy a katonaságra jellemző tárgyat nem hozott magával, az egyetlen reménye az lehetett, hogy fogva tartója nem ismeri betéve a katonai vezetők személyleírását tartalmazó nyilvántartást.
A katonaságba való belépéskor ugyanis minden katonáról különleges eljárással fénykép készült, amihez a delikvens magasságát, súlyát, származásának rövid leírását, a beszélt nyelveket és egyéb adatokat is mellékeltek. A titkosrendőrök érthető módon hozzáfértek az említett aktákhoz, így Aelius aggódása aligha volt alaptalan.
A gyermek még hosszú ideig nem ébredt fel, a legátus már komolyan aggódott, hogy valami károsodás érte, többször próbálta finom bökdöséssel, majd ügyetlen rázogatással ébresztgetni, hasztalan. Gyors zihálása volt az egyetlen jele annak, hogy még életben van. Egészen késő délutánig nem is tért magához.
Egy lovas kocsin folytatták tovább útjukat, épp az ellenkező irányba, mint eddig. Aelius úgy számolta, mindössze egy hétbe telik majd mire elérik a határt és átadják őket az igazságszolgáltatásnak. Az ő esetében a hadbíróság dönt majd, a vád pedig a birodalom elleni árulás lesz, amit Róma leggyakrabban halálbüntetéssel honorált. A fiúra egész életen át tartó rabszolgaság várt, de valószínűbb, hogy meg sem éli a felnőttkort.
A justitius a délutáni napsütés erejétől szenvedve levette sisakját, letette maga mellé, majd megkönnyebbülve túrt bele izzadtságtól csatakos, rövid, szőke hajába. Lopott pillantást vetett a folyamatosan őt bámuló Aelius dühös tekintetére, majd visszafordult és hozzálátott egy jókora adag ribollitának. Jóízűen falatozott, és úgy tűnt, szíve egyáltalán nem esik meg éhes útitársain. A kocsiszínről érkező hangos gyomorkorgás hallatán végül mégis megszánta őket. Megállította a lovakat, felült az oldalt nyitott, sátortetős utastérbe és először a gyermek száját tette szabaddá.
Az előrecsomagolt pirítóssal felszolgált fűszeres babkonzerv meglehetősen ismeretlen volt a többnyire húsos ételekhez, kevés fűszerhez, szinte kizárólag sóhoz szokott fiú számára, de éhsége jóval erősebb volt, mint finnyássága. Még mindig összekötött kézzel, fogva tartója segítségével, mohón falta be az egy dextánsnyi konzerv tartalmát, majd miután végzett, zavartan tekintett körbe. A szőke férfi egy vizes kulacsot vett elő, szinte vigyázva megitatta, hisz a több órás szomjazás és a szokatlanul erős, fűszeres étel után egészen kicserepesedett a gyermek ajka. Mindez egyetlen szóváltás nélkül zajlott le.
Aelius ez idő alatt egy tolvajkulccsal megpróbálta kinyitni a háta mögé szorított csuklóját szorosan körülölelő szerkezetet. Épp akkor végzett, amikor fogva tartójuk visszahelyezte a gyolcsot a fiú szája elé. Meglepetésére azonban a bilincs nem nyílt ki, ellenben a kattanás tisztán hallható volt, a justitius pedig egy jókora maflással díjazta a nyilvánvaló szökési kísérletet. Mivel fémmel kivert bőrkesztyűt viselt, a csapás különösen fájdalmas volt, Aelius hanyatt is esett a szalmával borított utastérben.
A szőke férfi durván megfordította, kitépte ujjai közül a tolvajkulcsot, és visszazárta a bilincs biztonsági zárát, az ugyanis két kulccsal működött, és mindkettőt el kellett fordítani ahhoz, hogy a zárszerkezet kinyíljon.
Egy pillanatra úgy tűnt, a mai étkezés a legátus számára elmarad, azonban Aelius legnagyobb megdöbbenésére a justitius őt is megszabadította a száját takaró textiltől, amit természetesen a fogoly sem hagyhatott szó nélkül.
– Úgy látom, a meglepetések emberével van dolgom, az imént majdnem meg is dicsértelek.
– Azért ne hamarkodd el! – Mielőtt a justitius megetette volna, mellényzsebéből elővette hamis okmányaikat és a deszkapadlóra hajította. – Ügyes hamisítvány. Hol szerezted?
– Ha elárulom, talán futni hagysz? – A justitius lassan megrázta fejét, némán várt tovább a válaszra, de ilyesmi nem érkezett.
– Csak a fiút engedd el! Visszafordulhatunk, és egyszerűen lerakjuk a hun határ közelében.
– Hát persze. – Válaszolt reflexszerűen, közömbös hangon a justitius, miközben Aelius szája széléről törölgette az ütés következményének nyomait.
– Ugyan, mit számít neked egy kisgyerek? Ha megteszed, amire kérlek, ígérem, nem próbálkozom szökéssel.
– Aligha járnál sikerrel. Meg aztán.., nem hiszek az ígéretekben.
– Akármiben is hiszel, meg tudom adni! Magas ranggal rendelkezem, vagyonos ember vagyok. – A férfi keze egy pillanatra megállt Aelius szája szélénél, de aztán letette a kendőt, és egy újabb konzervet vett elő az utastér egyik ládájából, csak ez után válaszolt a vesztegetésre.
– Ez még egy indok arra, hogy visszavigyelek.
– Tehát mégis a pénz és az elismerés érdekel.
– Nem tudom, ismerős-e az a szó, hogy kötelesség? De ugyan, hova is gondolok, mit tudhat a magadfajta áruló erről? – Azzal a legátus elnémuló szájához emelte a kanalat.

Fogva tartójuk másik útvonalat választott, kevésbé lakott, aprófalvas vidéket, ahol a házak nagy része fából épült. A fiú odahaza nem láthatott ezekhez hasonló épületeket, legfeljebb hátrahagyott római városok lassan leromló maradványait, szerényen díszített vályogviskókat, vagy a folyton vándorló jurták végeláthatatlan tengerét. Az itteni építők azonban valóságos műalkotást varázsoltak lakhelyükből, a faragott spaletták, burkolatok és széldeszkák felhelyezésével. A szürkületből estévé érő sötétségben a szobákból kiszűrődő meleg fényt megfestették az ablakbordák némelyikébe ültetett színes üvegek. A kis fogoly a piros, zöld, sárga és kék fényben pompázó mértani formák gyertyalánggal vegyült játékát bámulva csaknem elfelejtette, hogy minden megtett passus-szal közelebb kerülnek népének leigázóihoz.
Aeliust a Karácsony ünnepére emlékeztette ez a jelenet. Rómában is nagy divat volt színes gázégőkkel díszíteni az utcákat, és harsány üvegkalitkába zárt gyertyákkal a házak ablakát, de a szláv parasztok egész évben kidekorált otthonait látva egész másként ítélte meg e hagyományt.
Egy távoli domb tetején kis fatemplom állt, mely a házakhoz hasonló színkavalkádban úszott. Az alatta elterülő óriási domb oldalát az ólomüvegablakok szenteket és bibliai jeleneteket ábrázoló elemeinek színes fénye takarta be, amitől egészen szakrálissá változott a táj.
A tény, hogy maga a domb egy pogány temetési szertartás egykori kelléke volt, az ellentmondások már-már hátborzongató egyvelegét építette fel elméjében. Aelius keserű szájízzel, utólag némi megvetéssel pillantott vissza az éjszakában egyre távolabb derengő falucskára, és az elfeledett múltat hasztalanul leplezni próbáló kápolnára.

Megjegyzés:
Ribollita: Babból és búzatörettel főzött, latin eredetű, Toszkánában ma is gyakran fogyasztott leves, melyet egynapos kenyérrel teleszórva szolgálnak fel.
Dextáns: Több területen (terület, tömeg) használt római mértékegység, könyvemben űrmértékként is szerepel, nagyjából 1/4 liternek (a valóságban 273 grammnak) felel meg.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 5
Kereső robot: 7
Összes: 25
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Alberczki László
 · aron
 · boszorka
 · gszabo


Page generated in 0.0434 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz