Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Roham

, 213 olvasás, turzoimre , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

szemem a lelkem,
valóságot nem látom,
rejti világom.

Két szemem az égen, két lábam a földön, két kezem a zsebben. A homály sűrű maszlaggá válik, érzése az őrület határa, a valóság és képzelet mezsgyéje. Lassan kúszik ereimben az érzés, testem minden részét elérni igyekezve. Káprázatos világ, mely kioltja önmagát, félelem és ábránd, vágyakozó semmibe merengő, látnivaló nélküli kép. A reggeli busz sietős tempóban halad, szürke, élettelen táj marad az ablakon át, fásult emberek reményben úszva várják, hogy jobb legyen. Az idő nem a barátjuk, ám ezt nem tudják. Halogatva élnek színtelen éveket. A párna gyűrve maradt reggel, az álom még ott liheg rajta védtelen. Szél kerekedik, mozdul a levegő, arcokat pirító kéz simogat és éget. Káprázat, vágy, álom, mi minden tartja rajtunk kezét, merre terel és mit hoz a lét, amit magunknak tulajdonítunk, de nincs hozzá közünk. A nap, túl a ködfelhőn már érezteti szándékát, fényt adna, ám a homályos felhő még takargatja. Kopár földút partján most sarjad valami zöld, még nem tudni mi lesz majd belőle, de kicsit olyan mintha nőni sietne. Itt és ott madárhang és zaj, nem tudni miért keveredik. Valóság ábrándja testet akar ölteni és ezt teszi minden színben és hangban. Ami tart, engedne is, amit hallok, csendben van, és az érzékelés hatalmas és megdöbbentő hálója körbefon. Egy gondolat vagy kevés, vagy sok, ha sokkol, nem kevés, de hol a fény? Látomások és kérdések, világmegváltás vagy… valami más? Nem tudom mit látok, kérdezem mit hallok, és megyek mintha lenne cél, de lassan minden elenyész. A pipacs piros, azt mondják annak kell lennie, és mit nekem, ha szép? Az erdő szép, ám mit sem számít, ha benne félsz. Keresem ami titok, de ha titok, nyomára hogyan akadok? A busz még halad, zötyögős utakon tova, a cél valahol még él. Vándormadarak jönnek, tisztul a kép, ám ettől még nem lesz hitem, igaz nem is akarom, mert csak a tudás hasznos! A felhők elillantak, de a tisztaság csak látszat, humoros természet, képeivel felébreszt. Vártam, de nem használt, mentem, de sehova sem értem, nem értem! Kábult, sziporkázó lét, keresés és a vég. Most nem esik semmi, amikor esett, éreztem, láttam száraz heget, gyógyuló részeket. Porszemek összekapaszkodva porfelhővé válnak, min múlik a nagyság? Kerestem a tudást, hol lehet, és mennyit lehet összeszedni egyszerre. Kezdek elveszni, az én kitágulása befedne mindent e világban, ám növekedésével arányosan csökken. Mikor a gondolat azt mondja, - „Minden én vagyok!” És a tudás azt bizonygatja: „Senki sem vagy!" Szakadozó világban leszek, amiben a kép vagy hely semmit sem árul el. Az idő képe a színekben gazdag földön, tovaszáguld a pillanat hevében. Mostanra már távolodom magamtól. Elkerülhetetlen lépések messze vittek, és mikor visszatekintek, már nem azt látom aki voltam, és azt sem, aki vagyok. Lenyomata maradt csupán a múltnak, most itt vagyunk és nézzük magunkat, mint valami ismeretlent, mert azt látjuk ami lehetne, összességünk egységre teremtetve alakul formátlan formává.
Zavarodottsága magára hagyta e pillanatban, hogy láthassa az igazat.
Amikor később erre visszagondolt, úgy érezte, a világon minden azt szeretné, hogy a kép, amit magában hordoz, csak egy álom lenne. Amibe már nem lehet beleszólni és módosítani. Kezdte érteni a kék ég valóságát, a halk madárdal csengését, lényege már nem volt saját, és nem kötötte semmi tulajdonlási vágy, értelme túl tudott lépni azon a korláton, amit maga állított, és azt gondolta, le sem lehet dönteni. Minden hite és hiedelme a múlt sűrű ködébe oldódott fel, lassan, ám észrevehetően. Maga mögött hagyva a harcot és küzdelmes életet, a létezés álomképektől mentes meglátásával szemlélte azt, ami az érzékelés fizikai megnyilvánulásában elé tárulkozott. Ez már az emberi létezés lényegének a megközelítése és megértése felé vezető út elérése, valamint annak tudatos, ám ez idáig nem tapasztalt felismerése. Mostanra értelmét vesztve lebeg az a sok elkülönítés, és a tanulással erőltetett fizikai magyarázat a létezésről.
Az értelem egy emelkedett szintjét megérintve, az energia áramlásában emelkedik a szellemiség magasabb és világosabb, ám egyben nehezebben érthető léptéke felé, ami lehetőség, és választható útként felderengő értelmi ébredés megvalósításának esélyét kínálja. Szelleme már túl volt azon, hogy kétségei legyenek. A tudás és a tapasztalat mesteri kettőse, és ezek megértése tovább segítette. Az emberek által nem ismert, vagy kevésbé figyelt lehetőségekben gazdag útra terelve. Az időben eddig tapasztalt határok nem egyszerűen megszűntek vagy értelmetlenné váltak, inkább mint porfelhő a levegőben, úgy tűntek el.

a lepkeszárnyon
ólomkatona lábon
telehold álom

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Jegyzet
· Írta: turzoimre
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 3
Kereső robot: 12
Összes: 25
Jelenlévők:
 · Divima
 · Ravain
 · Tiberius


Page generated in 0.0391 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz