Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - IX. fejezet: Bíborban született harag

, 83 olvasás, Nandus_Germanus , 8 hozzászólás

Fantasy

IX. fejezet: Bíborban született harag

A Boszporusz északi partján, egy országnyi embert magába fogadó város ölelésében, kevesebb, mint negyed mérföldre a Hagia Sophia bazilika zöld kupoláitól, mesterséges sziget csúcsára épült a Bizánci Birodalom urainak otthona. A palota falai között kiváló uralkodók tucatjai látták meg a napvilágot, nevelkedtek, és váltak feledhetetlenné, mielőtt a sírbolt föléjük borult volna.
Talán a sós levegőnek, a két kontinens együttes varázsának, vagy egyszerűen az emberiség ősi tudásával felvértezett, páratlan bölcseknek, filozófusoknak, tudósoknak köszönhető, hogy az egykori „keleti Róma" képes volt megőrizni befolyását, annak ellenére, hogy számos nagyhatalom közelsége fenyegette létét.
Ezer év is eltelt az óta, hogy a Rómától elszakadt birodalom úgy döntött, hátrahagyja latin őseinek emlékét. A nem túl hálás Kelet-Római Birodalom elnevezés ugyanis a másodhegedűs szerepébe taszította a nyugatiakkal örökké versengő császárok sorát, akik ennek cáfolatául számtalanszor fegyverrel támadtak „testvéreikre”. E harcok során került Illíria görög befolyás alá, és közelsége révén a szentföld védelmezőjének kijáró drámában is Bizáncé volt a főszerep.
A latinok által Konstantinápolyként újjáalapított város a görög kolónia, Byzantion romjain épült, érthető tehát, miért részesítették előnyben az időközben Rómánál is népesebbé hízó város régi-új gazdái a Byzas görög király nevéből származtatott elnevezést. Bizánc az évszázadok alatt méltó vetélytárssá vált, fénye sokszor Rómáét is túlragyogta.
A hatalom nagyságával persze tovább nőtt az ellenségek száma is, holott Bizáncnak addig is akadt belőlük jócskán. Északról a hunok, keletről a szasszanidák országa, míg délről az Arab Szultanátus jelentett számára örökös veszélyt.
VI. Teodósziusz szemszögéből nézve tehát egy római támadás a hunok ellen, valódi rémálomnak tűnt. Róma császára ugyanis annyira féltette a támadás titkát, hogy csak Pannónia elfoglalását követően értesítette Teodósziuszt a történtekről, aki a muzulmánok ellen vívott háború idején már megtapasztalhatta, milyen az, amikor a testvérbirodalom háborút indít egy szomszédos ország ellen.
Rögtön parancsot adott hát hírvivőinek, hogy a szárazföldi hadtestek és a flották sztratégoszai mellett az erődrendszerek irányításáért felelős parancsnokokat, illetve a gazdasági ügyekért, a külügyért, és természetesen a hadügyért felelős minisztereket is kéressék a palotába.
Rómával ellentétben Bizánc sohasem lépett a polgárosodás útjára, ám a gigantikus államapparátus működtetéséhez szükség volt miniszterek bevonására is, akik természetesen kivétel nélkül az arisztokrácia tagjai közül kerültek ki. Az uralkodó mindemellett teljhatalommal bírt, és jóformán bármit megtehetett, akár a miniszterek megkérdezése nélkül is.
Bizánc császárának nem kellett sokáig várnia, a tanácskozás még aznap délben megkezdődött. A fehér márványoszlopokkal és bíborszínű függönyökkel határolt terem közepén elhelyezett ébenfa asztal székei azon a napon gazdag nemesekkel és jogtudósokkal teltek meg. A helyiséget fegyelmezett csend ülte meg, a jelen lévők arcán mégsem az aggodalom ráncai tükröződtek. A császár kérésére mindannyian tájékoztatták őt egy esetleges háború kitörésével kapcsolatban, ki-ki a saját területén.
Egy sötét hajú, kecskeszakállas férfi szólalt meg először, körkeretes szemüvegének lencséje sziporkázva verte vissza a Bizáncban feltalált villanyégők egyenletesen ragyogó, sárgás fényét.
– Fenséges Teodósziusz, az elmúlt évek aszályai nem tettek jót a termésnek, az alacsony vízállású folyómedrek megnehezítik a szállítást, emiatt az acéltermelés és a gyártás költségei is megnőttek, az ágazat részesedése a gazdaság egészében visszaesett. Nem lenne bölcs dolog most háborút indítani. – Ismertette röviden a helyzetértékelést Plutarkhosz Isaaces, a gazdaságért felelős miniszter.
– Az északi hadsereg jelenleg harmincöt, a déli huszonkettő, a nyugati tizennyolc, míg a keleti huszonöt légiót számlál. Ez összesen ötszázezer főt jelent. A nyugati hadseregből tíz légió a Horvát Királyságban teljesít szolgálatot. Ebbe nem tartoznak bele az erődrendszert védő katonáink. Kémeink szerint a hun hadsereg összlétszáma ennek akár kilencszerese is lehet. – A rövid, világos, aranyszegélyű tunikát, és hasonló díszítéssel ellátott bíbor lorost viselő hadügyminiszter kijelentését hangos morajlással fogadták a tárgyalóasztal körül. A hangzavart a császár örökké szelíd hangja csillapította le végül.
– Uraim! Mind tudják, hogy a hunok fegyverzete elavult, több évtizedes késésben van. Hadseregük nagy része lovasságból áll, vasúthálózatuk Bizánc északi határai mentén meglehetősen gyér, kevés lövegük van, sorozatlövő puskáik kezdetlegesek. Nem azért vagyunk tehát itt, hogy megtudjuk, van-e esélyünk eltörölni a Föld felszínéről a Hunok Birodalmát, hanem hogy milyen intézkedésekre van szükségünk, hogy eltántorítsuk őket a támadástól. Makarios! Milyen állapotban vannak az Európai védelmi vonal erődjei?
– A vonalon harminclégiónyi katona, százezer rabszolga, és ugyanennyi civil teljesít szolgálatot. Az elmúlt éveknek köszönhetően szaporodott a lövegek és a betonbunkerek száma, a fegyvereink hatótávolsága és tűzgyorsasága jelentősen megnőtt. – Teodósziusz elégedetten haladt tovább a sztratégoszok és miniszterek sorában, míg ki nem kötött egy korábban már felszólalt, tagbaszakadt, vörös hajú férfinél. Következő kérdését is hozzá intézte.
– Milyen viszonyok uralkodnak a Horvát Királyságban? – Makarios Chronis, az Európai védelmi vonalak parancsnoka tanácstalanul nézett körbe, óhatatlanul is a hadügyminiszter tekintetét kereste, ő azonban bölcsen elkerülte pillantását. Aggodalma jól hallható nyelésben fejeződött ki, mielőtt válaszolt volna a kérdésre.
– Mint már elhangzott, a Horvát Királyságot tíz légiónk védi, nagyjából ugyanennyi katona áll rendelkezésre horvát részről. – Teodósziusz rövid mérlegelés után durva következtetéssel állt elő.
– Tehát a hun hadsereg lovasai bármikor betörhetnek Illíria, vagy akár Moesia területére, amennyiben nem erősítjük meg az ottani védelmet.
A megállapítást általános csend fogadta, hisz az említett hiányosság nyilvánvalóan mulasztás eredménye volt, melyért egyes birodalmakban börtön, csonkítás, vagy annál is szörnyűbb büntetés járna, Teodósziusz birodalma azonban nem ezek közé tartozott.
– A déli és a keleti hadseregből hat-hat, a nyugatiból pedig további négy légiót átvezényelünk a Horvát Királyságba és kötelezzük Tomislavot, hogy a fizetendő adó háromnegyedét hadsereg felállítására költse. – Teodósziusz ötlete túlságosan is engedékenynek tűnhetett, hisz a jelenlévők heves mormogásban törtek ki a döntés hallatán, Plutarkhosz Isaaces különösen hangosnak tűnt, államcsődöt emlegetett, és az elavult vasútvonalak cseréjének további késését.
A császár ugyanakkor befejezettnek tekintette a tárgyalást, és meghagyta, hogy minden a megbeszéltek szerint történjék. Pihenésképp visszavonult dolgozószobájába, ahonnan kiváló rálátás nyílt a palota belső udvarára.
Teodósziuszt világszerte számos tudományágban jártas embernek tartották. Ugyan abban a korban nem volt ritka, hogy az előkelő ranggal rendelkezők több nyelvet is beszéltek, Bizánc császára e tekintetben is kimagaslott a kortársak közül. A birodalom négy nyelvén, a görögön, az örményen, a grúzon és a bolgáron kívül latinul és arabul társalgott, valamint a hunok két legnagyobb népének nyelvét, és Novgorodét is elsajátította. A kultúra és az asztronómia szerelmese is volt, könyvtárának pedig alig akadt párja a világon.
A császár dolgozószobája inkább egy laboratóriumhoz volt hasonlatos, mintsem uralkodói lakosztályhoz. Tágas volt és örökké világos, hisz a palota közepén, egy torony legfelső szintjére épült. Falai ugyan négyszög alakban helyezkedtek el, de a terem közepétől kupola alakú üvegfelépítmény tört az ég felé, mely lehetővé tette a csillagképek megfigyelését. Ha a császár inkább a szabad ég alatt vizsgálódott volna, csak ki kellett mennie a dolgozószobát kör alakban övező erkélyre, és a Konstantinápolyi égbolt összes csillaga elé tárult.
A helyiség bútorzata legalább ennyire különleges volt. A terem közepén egy mechanikus szerkezet ragadta meg a betérő fantáziáját. A konstrukció középpontjában egy kristálygömbbel határolt fényforrás foglalt helyet, melyet sárga villanyégő táplált. Az aprócska lámpabúra körül fémből készült gömbök mozogtak, nagyjából a Naprendszer nyolc bolygójának megfelelő méretarányban. A Föld láthatóan nagyobb volt, mint a valóságban, és holdja távolsága sem követte a realitás tényeit. Ettől eltekintve azonban egy rugós szerkezet felhúzását követően az égitestek modelljei egymáshoz viszonyítva ugyanolyan sebességgel forogtak, és keringtek a középpont körül, mint valódi megfelelőik a Nap körül. A Jupiter bolygó makettje még holdakkal is rendelkezett.
Ezen kívül mechanikus számológép, óra, és egy szintén fogaskerekekkel működtetett naptár is volt a szobában, melyek mindegyike a császár gondosan elhelyezett, aprólékos faragványokkal ellátott ébenfa dolgozóasztalain foglalt helyet. Az erkély keleti traktusára nyíló boltíves ajtó előtt egy közel fél passus sugarú, fából készült földgömb állt, melynek felszínébe vésték a birodalmak, köztársaságok, és királyságok területét. Teodósziuszt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a glóbusz a háború fejleményeinek következményeként hibás, és hiába készíttet újat, talán heteken belül ismét pontatlanná válik.
Nehéz szívvel lépett ki az erkély északi ajtaján, ahonnan a belső udvarra nyílt kilátás. Odalent meglehetősen kiegyenlítetlen küzdelem keretében kardvívók mérték össze képességeiket. Két fiatal férfi, a katafraktákat idéző, teljes testet fedő lemezpáncélt viselve igyekezett érvényes találatot bevinni a víváshoz használt, rugalmas pengéjű gyakorlókarddal. Erőlködő kiáltásaik mellett is tisztán hallatszott zihálásuk, még a több passusnyi magasságban lévő erkélyről is.
A vívófelszereléshez sisak is tartozott, ám ez korlátozta az ember látását, ezért dönthetett úgy a két fiatal, hogy megszabadulnak tőle, és bár úgy tűnt, igyekeznek a test eltalálásával megelégedni, döntésük mégis nagy felelőtlenségnek számított.
Az alacsonyabb vívó egy öl magas lehetett, szálkás izmainak köszönhetően könnyedén forgatta a kardot, minden mozdulatából energikusság sugárzott. Szőke haját szalmakazalhoz hasonlóan összeborzolta az erős tengeri szél.
Jóval fiatalabb, valamivel magasabb, de gyengébb fizikumú ellenfelének egy idő után láthatóan nagy nehézségeket okozott, hogy felvegye vele a versenyt. Jól látszott, hogy a hórihorgas vívó edzetlen, ráadásul a kardforgatásban is kevésbé jártas. Csontos, hosszú végtagjai és túlságosan keskeny válla aligha testesítette meg az atletikus bizánci férfiak eszményképét. A fiatalabb férfi kamasz volt, az állán alig pelyhedző szőrszálakból ítélve tizennégy-tizenöt éves, de hiúsága egy meglett férfiéval vetekedett. Igyekezett félvállról venni a sikertelen támadásokat, az ellenfél csapásait pedig előszeretettel becsmérelte.
Egy külső szemlélőnek valódi elégtételnek tűnhetett, amikor a pökhendi legény megtántorodott egy gyomor környéki szúrástól, és hanyatt esett a porban. Természetesen nem sérült meg, hisz a lemezpáncélnak meg sem kottyant a tompa hegyű, hajlékony penge szúrása. A fiú azonban valóságos tragédiának tekintette a vereséget, és ahelyett, hogy elfogadta volna ellenfele segítő jobbját, meglendítette kardját, és egy suhintással belemart arcába, súlyos vágást ejtve annak bőrén. Feltápászkodott és ismét lesújtott, ezúttal a földön fetrengő áldozat tarkójára, aki ájultan esett össze a küzdőtéren. A sértettnek azonban ez sem volt elég, és tovább csapkodott, ostorcsapásszerű sérüléseket okozva a mozdulatlan ellenfélnek. Hosszú pillanatokkal később nyugodott csak le, amikor a földre került ellenfél már mozdulatlan volt.
Miután végzett, a fiú könnyedén hátat fordított az élettelen testnek, büszkén felemelte fejét, és vakmerő módon egyenesen a császár szemébe pillantott, akinek arca egy márványszobor mozdulatlanságával vetekedett. Hosszú másodpercekig méregették egymást, mielőtt a császár bevonult dolgozószobájába és otthagyta kegyetlenségéről méltán híres fiát, a bizánci trón egyetlen örökösét.


Megjegyzés:
sztratégosz: Görög területek hadvezérei
loros: bizánci, kendőszerű ruhaviselet, melyet elsősorban előkelőségek viseltek. A vállra terítve, bal kézre csavarva hordták.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 33
Regisztrált: 3
Kereső robot: 49
Összes: 85
Jelenlévők:
 · blaszlo
 · Thalassa
 · wokendreamer


Page generated in 0.0688 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz