Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - VIII. fejezet: Álmok őre

, 367 olvasás, Nandus_Germanus , 4 hozzászólás

Fantasy

VIII. fejezet: Álmok őre

Aelius és fiatal útitársa egész nap gyalogolt. Rövid ideig pihentek csak meg valamivel a sötétség leszállta után, de hajnalhasadáskor azonnal útnak indultak. Szerettek volna minél előbb biztonságban lenni, és amennyire csak lehet, észrevétlenül behatolni a Szláv királyság belsejébe. Gyalogszerrel a hun határig Aelius nagyjából egy hónapos úttal számolt, ami egy karmazsinruhás tiszt esetében hosszúnak tűnhet, de a legátus a seregből való távolmaradás miatt aligha aggódott. Ideiglenes leváltását kérte ugyanis a parancsnoki posztról, pszichikai problémákra hivatkozva. A Római birodalom orvosai akkortájt kezdték felismerni a lélek betegségeit, mely komoly bajok forrása lehet. Persze ehhez kellett néhány súlyos incidens a karmazsin hadsereg berkein belül, ahol az emberi elme fokozott megpróbáltatásoknak volt kitéve.
Ruháikat egyszerű szláv nadrágra és felsőruházatra cserélték, hátitáskáikat zsákok helyettesítették, amitől úgy néztek ki, mint egyszerű szláv parasztok zarándoklat idején.
A férfi jobbnak látta, ha észak felé, a Kárpátok fenyőerdőin keresztül igyekszik átcsempészni különös szállítmányát, ott ugyanis kevés esélye van, hogy katonákkal futnak össze.
Szökésük második napjának végéhez közeledve, kimerülve az egész napos gyaloglástól és az éhezéstől, korán tábort vertek és ennivaló után néztek, a konzerv ugyanis még ínségesebb időkre való étel volt.
Mivel lőfegyvert nem használhatott, a római először csapdával próbálkozott, majd tett néhány erőtlen kísérletet a madárvadászat terén, sajnos eredménytelenül. Közel két órája hajszolta a lehetetlent, és már épp készült felhagyni a próbálkozással, mikor különös mozgásra lett figyelmes a kőhajításnyira lévő fák térségében. Az aprócska termet először vadnak tűnt, ám hamar kiderült, hogy útitársa ez idő alatt összeeszkábált reflexíjjal mozog a bokrok ágai között, mit sem törődve a szürkület veszélyeivel. Aelius először dühös lett, hisz a fiú nem követte a parancsait, de haragja csakhamar érdeklődő csodálkozásba váltott át, hisz a gyermek hihetetlen profizmusról tett tanúbizonyságot. Felajzott íjjal járt egy távoli célpontot követve tekintetével, melyről ilyen távolságból nem lehetett eldönteni, milyen élőlény. Mikor az állat megállt a közeli patak partján, a fiú arcához emelte fegyverét, és kilőtt egy nyílvesszőt. Meg sem várta, hogy sikeres volt-e a találat, újabbat húzott ki övéből, úgy sietett zsákmányához.
Hamar kiderült, hogy második lövésre nincs szükség, hiszen egy jókora baknyúl feküdt holtan a vízparton, a gyermek különleges képességeinek kiváló bizonyítékaként.
Aelius alig hitt a szemének, jóformán azt sem nézte ki útitársából, hogy olvasni tud, nem hogy ért az íjkészítéshez és a vadászathoz. Mindenesetre boldogan segédkezett az étel elkészítésében, melyet római konyha szerint fűszerezett a csomagjában rejtegetett fűszerkészletből. Hogy ne száradjon ki, időnként meglocsolta olajjal.
A hús alig több, mint egy óra elteltével jónak bizonyult, ezért fatányérra tette és hozzákezdett az evés előtti imához, de útitársa nem követte őt. Ehelyett mohó falatozásba kezdett, mire a férfi hangos köhintésekkel felelt. A gyermek bambán bámult rá, nem értette, miről is lehet szó, de a legátus hamar felvilágosította a kunok nyelvén.
– Egy alárendelt állam földjén járunk, szlávajkú területen készülünk átkelni. Az már világos, hogy a nyelvükön, de még csak latinul sem fogsz tudni megszólalni, de legalább a keresztény szokásokat kövesd, amíg én vigyázok rád!
– Miért? – Kérdezett vissza teli szájjal a fiú.
– A szlávok csak egy dolgot gyűlölnek jobban az ellenséges népeknél. A pogányokat.
– Én nem vagyok pogány, nekem is van vallásom.
– De nem a kereszténység, ezért hitetlenként tekintenek rád. Mondd utánam!

„Benedic, Domine, nos et haec
tua dona quae de tua largitate sumus sumpturi.
Per Christum Dóminum nostrum. Amen.”

A gyermek a kiejtés hibáitól szinte felismerhetetlen szavakkal, de kivétel nélkül elismételte a hallottakat, majd annak végeztével boldogan látott neki az evésnek. Mindketten jóízűen megvacsoráztak és leheveredtek a tábortűz mellé, a Kárpátok erdeiben ugyanis még a nyári hajnalok is igen hűvösek tudnak lenni. A fiú azon az éjszakán is sírdogált lefekvést követően. Ilyenkor Aelius egy római gyermekdalt dúdolt neki, ami legtöbbször segített az elalvásban. Bármennyire is igyekezett a legátus enyhíteni fájdalmát, a szüleivel való történtek láthatóan a mai napig kínozták a gyermeket.
Fél óra telt el, mikor végre Aelius is lehunyhatta szemét, de kurta álmából közeledő léptek zaja verte fel. A tábortűz már nem égett, de parazsa még megvilágította közvetlen környezetüket. Ahelyett, hogy felkelt volna, alvást színlelt és pisztolyt ragadva figyelt, de a léptek azon az éjszakán nem mutatkoztak többé.
Másnap mindketten korán keltek, ám indulás előtt Aelius még megvizsgálta a területet, ahonnan előző éjszaka a lépteket hallotta. Az övéinél is nagyobb lábnyomokat talált, holott ő sem éppen a kis termetű római katonák közül való volt. Biztosra vette, hogy katonai csizmák nyomaira bukkant, csakhogy felirat, vagy egyéb jelzés nem volt rajtuk, ezért nem tudta beazonosítani, szláv, hun, vagy római lábnyomokról van-e szó. Még hosszú percekig vizsgálódott, más bizonyítékot azonban nem talált, így sietve folytatták útjukat az északi hegyeken át.
A nap már felettük járt, amikor hátuk mögött hagyták az első magasabb hegycsúcsot. Előttük három másik hegyorom ostromolta az égboltot, amit a szlávok csak három koronának hívtak, utalva ezzel a hunok ellen vívott csatára, ahol három északi szláv nemzet egyesítette seregeit, és két napig tartó, elkeseredett küzdelem során legyőzték a puszták népét. Az ütközet alatt sajnálatos módon mindhárom király, valamint egyikük fia is elesett, egyezségük értelmében pedig az egyetlen életben maradt herceg örökölte a trónt. A szláv királyság tehát az ő vezetésével szilárdíthatta meg hatalmát Európa közepén.
A történet folytatása kevésbé fényes, ugyanis a szlávoknak, ha nem szerettek volna a későbbiekben nagyhatalmak martalékává válni, erős szövetséges után kellett nézniük, már csak azért is, mert a puszták népe mellett az északon leselkedő Gót királyság is szerette volna megkaparintani földjeiket. Nem volt hát más választásuk, mint a lehető legerősebb keresztény birodalom alárendeltjévé válni, vállalva ezzel, hogy adót fizetnek és követik az elhúzódó háborúkban. Idővel Róma valóságos gyarmatává tette a királyságot, és pajzsként használta a hunok ellen vívott háborúk hosszú sorában.
Annak ellenére, hogy a Szláv királyság a Római Birodalom bábja volt, területén gyakran tűntek el itt állomásozó római katonák. Az eltűnéseket a függetlenségért harcoló republikánusok számlájára írták, akik a római iga mellett a dinasztiák megszűnéséért is harcoltak. Erejüket mutatja, hogy 1658-ban elfoglalták Krakkó városát, és fél évig meg is tartották azt. Sokak szerint Róma segítsége nélkül a szeparatisták akár meg is dönthették volna az akkori szláv király hatalmát, de a nagy tűzgyorsaságú, hátul töltős római ütegek bevetését követően erre végül nem került sor.
Lázadók ide vagy oda, Aelius észjárása szerint nem kellett ahhoz szeparatista szlávnak lenni, hogy olyan embert gyűlöljön valaki, aki a megszálló hatalmat képviseli. Ideát tehát az ellenségen kívül saját szövetségesei is az életére törhettek. Abban azonban egészen addig reménykedett, hogy a birodalom határain kívül a Justitiusok kezére nem kerülhet, míg meg nem pillantotta a katonai bakancs nyomait. A gyermek viszonylagos nyugalma érdekében igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot, hisz ha minden jól megy, egy hónapon belül elérkezik a pillanat, amikor elválnak útjaik. Türelmetlenül várta azt a percet, de valahogy mégis összeszorult a szíve, amikor erre gondolt.
Katonai pályafutását sosem cserélte volna el a családalapítás örömeiért. Jóformán szerelmes sem volt, hiszen a szerelemmel járó bonyodalom a szigorú katonai neveltetésével nem lett volna összeegyeztethető.
Láthatóan a gyermek is elkezdett kötődni hozzá, és az eltelt hetek alatt egyre kevesebbszer siratta szüleit, sőt, megesett, hogy Aeliust atának szólította, ami kun nyelven annyit tesz: apa.
A kétfős társaság a Szlávok királyságának déli részén vágott át, mely az ország éléskamrájaként vált híressé. Az úthálózat mentén települések százai feküdtek, melyek népessége ezer és ötezer fő között mozgott, és lakói főleg állattartásból éltek. A legátus a felhasznált solidusok és a valerianusok mellé beszerzett egy kisebb erszényre való szláv ezüstdinárt is, a gyanú legkisebb árnyékát is elkerülendő, élelemhiánytól tehát ebben a tartományban nem kellett tartaniuk.
Augusztus első vasárnapján egy erdőn át vezetett útjuk, melyen túl a provincia második legnagyobb városa, Tarnów feküdt. Aelius ezúttal nem bajlódott a vadászattal, és a városban vásárolta meg a vacsorára valót. Nem vállaltak felesleges kockázatot, az erdőben vertek tábort. Aznap fácánsültet ettek, amihez kiválóan illett a közelben talált áfonyabokor termése. Már javában falatoztak, amikor katonai kürt zaja ütötte meg fülüket. Aelius gondolkodás nélkül magával rántotta a gyermeket a sűrű bozótos mélyére, remélve, hogy a katonák nem feléjük tartanak, máskülönben könnyen észrevennék a tábortűz nyomait. Egy földművest ugyan könnyen megtévesztett nyelvtudásával és közönségesnek tűnő öltözékével, de ha egy magasabb rangú tiszt felismeri, az végzetes következményekkel járhatott volna.
A kürt egy jókora lovas gárdától származott, és bár útjuk épp a tábortűz mellett vezetett el, nem sokat törődtek annak eredetével. Bizonyára nagyon sietős lehetett a dolguk, hisz eszeveszett vágtájuk egy pillanatra sem torpant meg. Dél felé tartottak, legalább kétszázan lehettek. Mikor már a paták nyomában járó porfelhő is elülni látszott, a bujkálók előmerészkedtek rejtekhelyükről és sietve befejezték vacsorájukat.
A lovasokkal kapcsolatban Aelius úgy sejtette, segédhadként csatlakoznak a római hadtesthez, bizonyára sok ezer társukkal együtt. Nagyobb háborúkban természetes volt, hogy az alárendelt országok sereggel támogatják Rómát, de ez a háború alig néhány hete tört ki, és egy folyó, valamint egy épülő erődrendszer is a Birodalmat segíti, így a rekvirált lovascsapat nem sok jót sejtetett. A fiú persze egész másképp látta a történteket.
– Megint háború lesz? – Aeliust meglepte a kérdés, de a gyermek nem tudhatta, hogy az összecsapások rendszerint hosszabbak néhány hétnél.
– Nem hiszem, a birodalom nem támad tovább, egyelőre megelégszik Pannóniával. – A kislegényt láthatóan nem nyugtatta meg a válasz, és egy vastag fatörzsön ülve, lábát türelmetlenül lóbálva újra belekezdett.
– És ha már nem lesz elégedett, újból ágyúk szólnak?
– Nyugodj meg, hamarosan átlépjük a határt, és újból a tieiddel lehetsz. – Próbálkozott a férfi.
– Az nem lesz ugyanaz, a szüleimet már sohasem láthatom.
Aelius keserű szívvel igyekezett beszélgetéssel elterelni a gyermek gondolatait a történtekről, de a kisember vállaira nehéz ólomcsizmákkal ült ki a bánat, így semmi egyebet nem mondott. Ehelyett elnyomta az álom, és fejét útitársa vállára hajtva szenderedett el, aki hamarosan puha takaróval borított pázsitszőnyegre fektette, pokróccal takarta be, és hűségesen őrködött örökké nyugtalan álmai felett.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 66
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 99
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0791 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz