Navigáció


RSS: összes ·




Mese: A bárány

, 287 olvasás, kubikilona , 16 hozzászólás

Gondolat

Hol volt, hol nem volt, nem nemvolt, hanem volt a dombok hátán domb, s köztük lankák, legelésző nyájakkal. Az egyik ilyen nyájacskában tizenhárom bárány legelészett. Vigyázott rájuk a pásztor, mint a szeme fényére, terelgette füves legelőkön, itatta hűs patak vizében. Gyönyörködött is bennük nap mint nap. Gyönyörködött mind a tizenháromban, de leginkább mégiscsak a legkisebbikben, amelyiknek hófehér volt a gyapja, annyira tisztán fehér, amilyet ember még nem látott.
A többi gyapja szürkésfehéres, vörösesbarna foltokkal vagy mélybarna színű, és volt egy színfekete gyapjas is köztük.
A fehér volt a legkisebb, a pásztor mégis az ő nyakába akasztotta a csengőt, hogy a többi tizenkettő az ő nyomában legelésszen.
Volt ám ennek a fehér báránynak egy megmagyarázhatatlan szokása, amit csak a pásztor nem nézett rossz szemmel, a többi bárány nem tudta, mi végre is van úgy, ahogy van.
Az év nagy részében folyt minden a maga medrében, ám voltak éjszakák, amikor már az összes bárány elaludt, a legkisebb levette a csengőt, a második legfehérebb, kék fejű berke nyakába akasztotta, és néhány napra eltűnt. Olyan is többször előfordult, hogy negyven nap és negyven éjszakán hiába várták haza, nem jött. Ám a negyvenegyedik napon mégiscsak megjelent, megtépetten, lesoványodva, mintha az elmúlt negyven napban nem is legelt volna. De mégsem riasztott a kinézete senkit, szemében valami furcsa fény derengésére lettek figyelmesek, mely az ilyen eltűnések után egyre inkább erősödött és erősödött, majd az utolsó alkalommal a nyakában még egy ezüsthangú csengettyű is himbálózott.
Telt-múlt az idő, a nyáj tovább legelészett a lankákon, egyszer csak egy törött lábú őzgida került útjukba. A nagy fájdalomtól elgyötörten ült, és nyüszögve sírdogált magában. A nyáj körbeállta, de nem tudtak mit tenni. A fehér bárány az őz szemébe nézett, látta, hogy hiszi és vágyja gyógyulását. Erre egyszer csak megrázza magát a kis fehér bárány, nagyot csendül nyakában a csengettyű és szól az őzikéhez: „most már kelj fel és fuss tova”. Úgy is lett, mintha soha, semmi baja sem lett volna, úgy iramodott az erdő felé, de még mielőtt elérte volna az erdő szélét megállt, megfordult, fejét a földig hajtva szépen megköszönte a bárány segítségét.
Volt, hogy hosszú ideig egy szem nem sok, de annyi eső sem esett. Megkopott a fű, kiszáradtak a bokrok, míg a szem ellátott. Éhezett a nyáj, a szomszédos legelők nyájai, a patakokban vergődtek a halak a nagy aszálytól. A tizenkét bárány állandóan az eget leste, de szellő se moccant, felhőcske se úszott a rettenet napsütésben. Látta a fehér bárány a nagy éhezést, szomjúhozást, perdült egyet, fordult hármat, megrázta ezüst csengettyűjét, s máris gyülekeztek a felhők az égen, eleredt az eső, megteltek a patakok, azon nyomban zöldült rét, legelő, erdő.
Terjedt ám a híre a bárányka csodatevéseinek. A farkasok falkájában ekkortájt veszettség ütötte fel a fejét. Mit volt mit tenni, összeült a vén farkasok tanácsa és felettébb hihetetlen elhatározásra jutott. Elküldik legkevésbé vérszomjasnak tűnő társukat a fehér bárányhoz, és megkérik, segítsen a falkán. Úgy is tettek, de hiába dugta el a küldött farkas a fogsorát, ahogy a nyáj észrevette, azon nyomban szerteszaladt, csak a fehér bárány nem ijedt meg tőle. Végighallgatta mi járatban van, szólt néki, hogy várjon, megbízta a kék fejű fehér berkét a nyáj vezetésével, és ő a falka felé vette az útját. Ki is gyógyította szempillantás alatt az ordasokat a kórból, néhány frissen elhullott fiatalnak az életét is visszaadta, s már búcsúzott is. És láss csodát, a farkasok hajlongva megköszönték jó cselekedeteit és útjára bocsátották.
Ám nem mindenki nézte jó szemmel sem a nyájban, sem a nyájon kívül a fehér bárány népszerűségét, tudását, csodás tetteit.
A hiénák és a patkányok húsvét ünnepére való hivatkozással híresztelni kezdték, hogy igaz, minden báránypecsenye megtenné a húsvéti asztalon, de a legzamatosabb mégis a legfehérebb bárány húsából sülne. Addig-addig ólálkodtak az összes állat körül, s duruzsolták a fülükbe, amíg sikerült kiállítani néhány hiénaosztagot, melyeket szétküldtek a fehér bárány felkutatására. Tudomást szereztek a nyájak a gyilkos küldetésről, esténként biztos menedéket kerestek maguknak, és pisszenés nélküli alvással várták a reggelt. Nem is járt sikerrel a hiénák kutakodása, mígnem egyszer a fehér bárány nyája közelébe értek. Már-már tovább is indultak volna, mikor a fekete bárány – aki féltékenyen, irigykedve és talán keveslően is figyelte a fehér cselekedeteit, felbégetett. Több se kellett a hiénáknak, rátámadtak a nyájra, és a fehér bárányt magukkal hurcolták.
Visszatérve látták, hogy egy másik hiéna csapat egy másik fehér bárányt hozott a lakomára, igaz, néhány árnyalattal szürkébbet. Nagy vita kerekedett, melyik bárány is kerüljön a nyársra. Nem tudtak dönteni, hát megkérdezték az egybegyült állatsereget, köztük az őzekkel, farkasokkal, és más növényevő és ragadozó állatokkal egyetemben. Az őzek és más legelő állatok tartózkodtak, a farkasok zöme vagy tartózkodott, vagy a szürkébb báránypecsenyére szavazott, maga a falkavezér sem tudott dönteni. Más ragadozók számára is nagyrészt mindegy volt, végtére is a bőrét lenyúzzák, a hús pedig hús. De a hiénák és patkányok nem hagyták eldöntetlenül a dolgot, tanácskozásra hívták minden ragadozó faj elégedetlenkedő, kiseszű de nagyszájú egyedeit, és minden gyalázatos fortélyt bevetve meggyőzték őket, szavazzanak a fehér báránypecsenyére. A második szavazáskor az elégedetlen ordibálók a maguk oldalára állították az eddig tartózkodó, az egészből kimaradni szándékozók többségét, s ezzel a fehér bárány sorsa megpecsételődött.
És ha már a döntést meghozták, hozzáláttak a végrehajtásához. A fehér bárányt hátsó lábánál fogva az arra kijelölt fára feszítették. Ő szótlanul tűrte, bár feje a föld felé lógott, szeme, mely csillogásából semmit sem vesztett, mégis az eget kémlelte. De mindhiába, segítség nem érkezett.
Megérkezett viszont az ítéletet végrehajtó sakál, aki egy sokszor gyakorolt haránt harapással átharapta a bárány torkát. Ilyenkor ősi szokás szerint, hagyták áldozatukat az utolsó csepp véréig kivérezni. S amíg ez megtörténik, hozzáláttak a tűzrakáshoz, hogy a parázson ropogósra süthessék a bárányt.
Ám még mielőtt kicsiholhatták volna az első szikrát, elfeketedett az ég, nagy vihar támadt rettenetes zápor kíséretében, és az eső fátyla mögül komondorok és kuvaszok hada tűnt elő. A hiénák, sakálok, patkányok, farkasok erősnek hitt tömege szempillantás alatt ezerfelé futott.
A kutyák mögött feltűnt a pásztor, bőrtokjából előhúzta bicskáját, kiszabadította a bárány lábát a kötelek szorításából, testét vállára vette és elindult vele a kunyhója felé. Ott a sebet forrasztófűvel behegesztette, más gyógyító növények párlatával újból lelket lehelt a halottnak vélt testbe. S láss csodát, harmadnapra a fehér bárány erősebb, egészségesebb lett, mint valaha, gyapja ezüstösfehér színben pompázott, szemébe visszatért a ragyogás, homlokán aranyszín napocska tűnt elő.
Mikor kilépett a kunyhó ajtaján s inni ment a patakhoz, tükörképe valami szokatlanról tanúskodott. Nem tudta, mit is lát pontosan, de ez a gondolat indult pörögni malomkerékként a fejében: Úgy lettem én, hogy nem vagyok én, úgy lettem én, hogy nem vagyok én, úgy lettem én, hogy nem vagyok én...
Majd körülnézett, s látta, hogy míg távol volt, a nyáj is teljesen kicserélődött. Nem kérdezte miért, tudta, hogy a pásztor, mikor eljön az ideje, szétszéleszti a nyáját a világ négy égtája felé. Nem is morfondírozott a dolgon tovább, beállt a fiatal bárányok közé legelészni. Nyakában ott csilingelt az ezüst csengettyű, s ha szükségét látta, térült-fordult, jól megrázta, hogy a sokszor kizökkenni induló rendet helyreállítsa. S teszi ezt most is, és tenni fogja mindörökké, hogy az is higgye, aki nem hiszi, s az is tudja, aki hiszi.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Mese
· Írta: kubikilona
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 4
Kereső robot: 10
Összes: 28
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Kavics
 · Magyar Anita
 · taxus_baccata


Page generated in 0.0398 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz