Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet - VI. fejezet: Kitérő Neosoliumban

, 373 olvasás, Nandus_Germanus , 6 hozzászólás

Fantasy

VI. fejezet: Kitérő Neosoliumban

Novum Castrum után még közel nyolc órás út várt rájuk, míg elérik Neosolium városát. A legátus szemhéjai az elmúlt napok szegényes alvása után ólomnehéznek tűntek, de tudta, hogy bármennyire is fáradt, nem alhat el. Bármelyik pillanatban készen kellett lennie, hogy leszálljanak a vonatról. A biztonsági felügyelet emberével való találkozás után nem mert volna megkockáztatni egy ellenőrzést, még ha valódinak tűnő okmányokkal rendelkeztek is.
Végül képtelen volt ébren maradni, és tizenhárom órával indulásuk után elnyomta az álom. Hangos kopogtatás verte fel, amitől fáradtsága pillanatok alatt szertefoszlott. Úgy rémlett, mintha kiabálást is hallott volna odakintről, ezért kilesett, de az üveges ajtó vastag függönyén át csak egy sötét ruhát viselő férfit látott. A bezárt ajtó miatt világos volt, hogy a fülke foglalt, ezért kikiabált.
– Egy pillanat, máris kinyitom! – Reménykedve, hogy nem egy ügynökkel találja szembe magát, résnyire nyitotta az ajtót. Egy ismeretlen kalauz meglehetősen dühös arca bámult vissza rá.
– Mi lesz már? Percek óta zörgetek, süket talán?
– Mélyen aludtam, nem hallottam a kopogást. – Mentegetőzött Aelius.
– Hadd lássam a jegyét! – A legátus átnyújtotta a több helyen kilyukasztott jegyet, amin szerepelt a kiskorú utas is.
– A gyermek a kocsiban van?
– Igen, de mélyen alszik.
– Látnom kell, azonosítás céljából. – Aelius habozott, azon morfondírozva, milyen távol lehetnek Neosoliumtól. A gyengülő napfényből ítélve úgy saccolta, három-négy órával múlhatott el dél.
– Alszik, nem szeretném felkelteni.
– Keltse fel, vagy értesítem a biztonsági felügyeletet!
– Egy pillanat, mindjárt! – A legátus a fenyegetés hallatán úgy döntött, nem kockáztat. Visszacsukta a fülke ajtaját, elfordította a zárat, az ablakhoz ment, és elhúzta a tolható vaskeretet. Kidugta fejét az ablakon, a mozdony irányában már látszottak Neosolium templomtornyai, eközben azt színlelte, hogy a már éber fiút keltegeti. Óránként negyven mérföldes sebességgel haladtak, de tudta, hogy amint a város közelébe érnek, a mozdonyvezető lassítani fog. Hosszú másodpercekig tettette a keltegetést, míg a kalauz megelégelte a dolgot, és fújtatva a mozdony felé vette az útját. Amint Aelius megérezte, hogy a vonat lassítani kezdett, kidobta hátizsákját, majd az első bokros területnél a gyermekkel együtt maga is kiugrott.
Nagy esést követően vagy tucatszor megpördült a magas fűben, ami kellőképpen tompította a talajra érkezést. A fiú ennek ellenére rettenetesen megijedt, kun nyelvű szavakat kiabált, így Aelius kénytelen volt tenyerével csillapítani hangját.
A távolodó vonat látványa, bár valamelyest megnyugtatta a férfit, az időközben összeszedett hátizsákkal kiegészülve biztonságosabbnak tűnt az erdőbe sietni. Ott meghúzhatják magukat, amíg megismeri a helyi viszonyokat.
Bár napokig tanulmányozta a birodalomnak ezt a szegletét, illetve a Szláv királyság Kárpátoktól északra húzódó vidékét, nem ismerte az ösvényeket, az állatok csapásait, a vadászterületeket, és a térképen nem jelölt tanyákat, emberlakta aprófalvakat.
Még a viszonylag fejlettnek mondható római térképészet sem volt mindenható, és ha az arányok és az egyes területek elhelyezkedése meglehetősen pontos is volt, gyakran okozott meglepetéseket egy-egy átjárhatatlan meredély, bozótos, vagy esőzések idején kialakult, időszakos tó.
A gyermeket egy sziklákkal ölelt területen, hátizsákjával együtt hátrahagyta, majd a város felé vette az irányt. Nem volt könnyű rávennie kis védencét, hogy fogadjon szót, de végtelenül nagy ostobaság lett volna, ha a szláv határ menti városban egy arcán pusztai jegyeket magán hordozó gyermekkel mutatkozik.
Fél órányi séta elteltével érte el az alig hatvanezer fős bányászváros déli határát. Sok várossal ellentétben Neosoliumot nem vették körül vaskos falak, hiszen a rajtaütésre alkalmas völgyek, a gyors folyású Granus folyó, és a hegyek tetején álló erődök kellő védelmet szolgáltattak bármilyen ellenséggel szemben. Arról már nem is beszélve, hogy a szláv királyság területe sokáig Rómához tartozott, emiatt a város mélyen az ország belsejében helyezkedett el, a hunok pedig egyébként is ritkán támadták a lovas rajtaütésre kevésbé alkalmas, hegyvidéken fekvő városokat.
A város határában egy régi akvadukt állt, melyet már évszázadok óta nem használtak. Környezetében a helyi piac jellegzetes zsivaja duruzsolt, amitől Aelius biztonságban érezte magát. Sült hús illata csapta meg az orrát, az íncsiklandó szeletek láttán üres gyomra nagyot kordult. Elhatározta, hogy a nála lévő Valeriusok egy részét feláldozza, és visszafelé úton vesz két adaggal, egy jókora pistores kenyérbe csomagolva pedig visz belőle a fiúnak is, természetesen garum szósszal gazdagon leöntve.
Útja a piac utáni térre vitte, ahol szolgáltatóházak tulajdonosai űzték mesterségüket. Volt itt fogorvos, masszőr, fürdőház, a hozzátartozó fürdető lányokkal, és persze kurtizánokkal, kissé távolabb pedig féltucatnyi borbély űzte a simára borotvált férfi arcok birodalmában meglehetősen keresett szakmáját. Nem véletlenül emlegették úgy őket, mint a férfi arc szobrászait.
A folyópart felé haladt tovább, ahol kőtalapzatra épült faépületek álltak, igen bizarr látványt nyújtva. Római szemmel idegen, szlávos beütésű vonalaik valósággal dülöngéltek, ahogy az ember végighordozta rajtuk tekintetét, mintha a folyó hullámait utánoznák.
Aelius terve az volt, hogy felkeresi a város nyomornegyedét, ahol kaphat némi útbaigazítást a szigorúan őrzött határ gyengepontjaival kapcsolatban, anélkül, hogy felkeltené a hatóság figyelmét.
Veszélyesen messzire sétált a kétes hírű utcában, ahol a láp bűze már fojtogató volt, a macskaköves utakat pedig felváltotta a korhadt, vizes deszkák sora. Kocsmai vita zaja szűrődött ki a baloldalon álló, jókora lebujból, melynek látványa sem volt épp szívderítő. Óvatosan nyitott be a bejárati ajtón, melynek négy részre osztott ablakán nem lehetett belátni.
Sűrű dohányfüst és olcsó bor szaga csapta meg az orrát, a benti sötétséghez szeme nehezen szokott hozzá. Komótosan a pulthoz sétált, és tüntetőleg rákönyökölt. Fáradozásai hiábavalónak tűntek, a kocsmáros ügyet sem vetett rá. Elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, hogy körbenézzen, miközben a helyiség belseje felé tekintgetett. Az egyik sarokban négyfős társaság vitatkozott egy kupákkal teli asztal körül. Akcentusukból ítélve szlávok lehettek, bár az is lehet, hogy a birodalom eme szegletében ez általános. Ugyan minden birodalombéli római polgárnak számított, sokaknak meggyűlt a baja a latin nyelv kecsességével, márpedig a latinon kívül aligha használhattak más nyelvet, ha nem akartak összeütközésbe kerülni a törvénnyel.
A kocsma közepén részeg alak feküdt kiterülve az asztalon. Olyannyira mozdulatlan volt, hogy Aelius abban sem volt biztos, egyáltalán él-e még.
Három másik férfi egy ledér nőszemély társaságában ácsorgott egy talponálló asztal mellett. Kézmozdulataikból úgy lehetett sejteni, hogy már közel járnak az „üzlet” lebonyolításához. Mielőtt a legátus tovább bámészkodhatott volna, a kocsmáros megszólította.
– Mi dolgod itt? Sosem láttam erre a rusnya képedet! – A legátus meglepődött a hallott szóhasználaton, bár kétségtelen, hogy még a durva megszólításnak is jobban örült, mint egy jókora maflásnak.
– Az ő képét szívesebben bámulod, nem igaz? – Azzal elővett egy Diocletianus portréjával díszített arany solidust, melynek értéke hatszáz Valerius volt. Ez egy kétkezi munkás majd’ fél havi bérének felelt meg. A kocsmáros diszkréten a szájához emelte a pénzt, majd megforgatta ujjai közt, hogy a harapás nyomából megbizonyosodjon valódisága felől.
– Honnan veszed, hogy nem ütlek le, és veszem el a többit? Mert van még nálad, nem igaz?
– Ezen kívül még egyet tudnál elvenni tőlem, a többi szláv pénz, amiért felkötnének. Ám ha megtudom tőled, hogy jutok át legegyszerűbben a határon, magamtól is odaadom. Csak jobb, mint kockáztatni egy verekedéssel, nem gondolod? – A kocsmáros hunyorogva méregette, mintha azt fontolgatná, igazat mond-e, majd válaszolt.
– Ha hazudsz, nem kerülsz ki innen élve, ugye tudod? – Kezét megtörölte, majd fenyegetően megropogtatta gorillaszerű ökleinek minden ízületét.
– Ostobaság lenne tőlem. – Válaszolt Aelius vérfagyasztó nyugodtsággal hangjában.
– Négy mérföldre északra van egy bozótos. A határőrökön kívül a kutya sem jár arra, olyan sűrű, hogy könnyedén szétszaggatja az ember gúnyáját és bőrét. Egy vízmosás mély nyomot hagyott a területen, könnyen ki lehet jutni a kerítések alatt, csak mondom, a járőröket kerüld el! – A legátus kurtán elmosolyodott, majd újdonsült „barátja” kezébe nyomta a második solidust is, majd szótlanul, a garum szószos sült hús ízén ábrándozva, kisétált a bűnbarlangból.

Megjegyzés:
Granus: A szlovákiai Hron (magyarul Garam) folyó latin neve
Valerius: Kisebb értékű római pénz
Garum szósz: Sózott, erjesztett, birodalomszerte igen elterjedt római halszósz (hasonló a vietnámi konyha nước mắm szószához)
Solidus: Nagy értékű római aranypénz, könyvemben az ókoritól valamivel eltérő az értéke

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 64
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 91
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0773 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz