Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet: IV. fejezet: Tatius és a roxolán gyermek

, 190 olvasás, Nandus_Germanus , 5 hozzászólás

Felnőtteknek

Néhány nappal később

IV. fejezet: Tatius és a roxolán gyermek

Pannónia elfoglalása sosem látott önbizalommal töltötte el a Birodalom hadseregeit. Sokan készek lettek volna tovább menetelni, akár egészen Olbia főteréig, hogy saját kezükkel végezzenek a hun nagyfejedelemmel és lehetőleg annak minden alattvalójával.
Noha az említett túlzás a frontvonalon épülő védelmi rendszer kocsmáiban hangzott el legtöbbször, a sikerek híre valóban enyhített valamelyest a katonai vezetésre nehezedő nyomáson.
Taktikai okokból a vezetés úgy döntött, tartós védelemre rendezkedik be a Danubius vonalán, és nem kockáztatja az elért sikereket egy bizonytalan hadjárat megindításával, mely ráadásul már nem rendelkezett a meglepetés átütő erejével. Ennek következményeként a gyalogság elvesztette prioritását, és a tüzérek, valamint a túlparton rendszeresen járőröző lovasság lépett előtérbe.
A passzív viselkedés miatt a támadásban részt vevő hadtestekre kevesebb feladat hárult, ami lehetőséget adott Aelius számára, hogy megtervezze különös mentőakcióját.
A legátus a várostól egy mérföldnyire álló, düledező gyárépület egyikében talált megfelelő búvóhelyet, melyről tudta, hogy senkit nem foglalkoztatna. Kezdetben a gyermek nehezen fogadta el, hogy mindenki, akit valaha ismert, elpusztult a tartomány ostroma idején, bezárva kell élnie, ráadásul egyedül Aeliusra számíthat. Volt, hogy durva volt a férfival, ám a legátus pontosan tudta, hogy ennek hátterében a történtekkel kapcsolatos keserűség és félelem áll.
Aelius sokat töprengett, miként szökhetnének el a határig, végül az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha egyszerűen vonatra szállnak.
Ez idő tájt sem szűnt meg a Szláv királyságba induló római hadianyag, és haderő szállítása, a katonai utánpótlást szállítókhoz ráadásul gyakorta kapcsoltak civil kocsikat, sajnos azonban ez a lehetőség is számtalan alkalmat adott a lebukásra.
Hogy kevésbé szúrjon szemet másoknak, kezdetben sok időt töltött a fiúval, szerette volna alapvető latin kifejezésekre megtanítani, de már az első napokban tudta, hogy ez csaknem lehetetlen vállalkozás. Magában már azt fejtegette, hogy a pusztai népek talán természetüknél fogva ódzkodnak az idegen nyelvektől, ezért van olyan nehéz dolga. Amennyiben mégis megtanított egy-egy szót, a fiú kiejtése nyomban elárulta, ezért elhatározta, hogy másodosztályú, fülkés hálókocsiban töltik a teljes utat, amit nem kell másokkal megosztaniuk. A keleti országrész szerelvényei rosszul felszerelt, zsúfolt alkalmatosságok voltak, melyeket ritkábban ellenőriztek, így volt a legegyszerűbb elkerülni a kíváncsi tekinteteket.
Mindenekelőtt megfelelő okmányokra volt szüksége. A birodalomban hamis papírokat nem volt egyszerű beszerezni, hiszen a legátus arcát idehaza sokan ismerték, annak ellenére, hogy világ életében kerülte a feltűnést. A határ közelében ez az állítás fokozottan igaz volt, ezért egy Milphio Trupo nevű, kétes hírű hamisítóhoz fordult, akinek korábban Vindobonában volt régiségkereskedése. Bár Milphio valóban rajongott a régiségekért, a kereskedés természetesen csupán álca volt, a hamisítás volt a fő profilja.
Amint Milphio értesült a hadsereg sikereiről, működési területét az újjáépülő Aquincum területére helyezte át, hiszen a határ mentén, katonai környezetben jelentősen megnőtt az ő profiljába is beleillő illegális kereskedelem. Egy olyan városban pedig, ami évszázadok után került vissza korábbi tulajdonosához, műkincsekben aligha volt hiány, még ha ezek épsége kétséges is. Milphiot pedig az említett régiségek utóbbi tulajdonsága aligha zavarta.
Mohóság ide, vagy oda, volt valami, amiben Milphionak nem akadt párja, nevezetesen a hamis papírok gyártása. Noha Aelius mindenáron szerette volna elkerülni, hogy igazoltassák, félő volt, hogy ezt nem fogja tudni kikerülni. A Római Birodalomban élő felnőtt állampolgárok, és a velük utazó gyermekek ugyanis kötelesek voltak személyazonosságot igazoló okmányt magukkal hordani, ennek hiánya pedig már önmagában is elegendő volt a letartóztatáshoz. A kun fiúhoz hasonló, külföldi állampolgársággal rendelkezők ráadásul kizárólag speciális engedéllyel léphettek a Birodalom területére, az pedig, hogy a gyermek Pannónia megszállása jóvoltából tartózkodik Aeliussal, aligha szolgálhat mentségül.
A szemén látható hun redő miatt a fiú származását képtelenség lett volna letagadni, ezért csak remélhette, hogy különösebben senkit sem foglalkoztat majd kiléte.
A gyermek az első napokban rengeteget aludt, szinte csak enni és inni kelt fel, keveset beszélt, és ha mégis, akkor is az említett étellel és itallal kapcsolatban tette. Egy hétbe telt, míg valódi kommunikáció zajlott közöttük, leggyakrabban Aelius terveivel kapcsolatban a szökésről, és a lebukás elkerüléséről.
A legátus mindenképpen szerette volna, ha a fiú számára is beszerzik a szükséges papírokat, ezért egy esős napon civil ruhába öltözött, és az arcába lógó köpenyt viselő kun fiút is magával vitte. Hosszú gyaloglást követően, bizonytalanul léptek be a sebtében elfoglalt üzlethelyiség golyónyomokkal tarkított, baljós épületébe, melyet változatlanul törmelék halom vett körül.
A dohos levegőjű üzlet túlzsúfolt polcai között barangolva alig vették észre a kellemetlen természetű Milphio római mértékkel mérve meglehetősen töpörödött alakját. A férfi szájtátva bámult az asztalán álló mikroszkóp okulárjába, miközben egy csipesszel a villanylámpa alatti érmét igazgatta. Aelius meglepődött azon, hogy villanyáramot használóra bukkant a romhalmaznak is beillő városban.
A legátus halk köhintésére Milphio összerezzent, csipeszével leverte az orra előtt fekvő, súlyos pénzérmét, mely nagyot koppant a könyöke alatt elterülő fém asztalon. Meglepődöttsége az első pillanatokban megakadályozta, hogy káromkodni kezdjen, de ezt sikerült hamar bepótolnia.
– Te ostoba, megőrültél? Ez egy hihetetlenül ritka érme volt, Nagy Konstantin híres győzelme idejéből! Egy kisebb vagyont is megér, de csak ha épségben van! – Aelius komisz mosollyal arcán igyekezett előnyére fordítani a történteket.
– De hiszen a Birodalom szétszakadása előtti idők relikviái állami tulajdont képeznek, vagy rosszul tudom? – Milphio vicsorgása szinte belefagyott arcának redői közé, ám irigylésre méltó lélekjelenlétének hála megállta, hogy elárulja magát.
– Mit akarsz?
– Üzletet kötni. Manus manum lavat.
– Nem szeretem, ha fenyegetnek. Ha velem akarsz üzletelni, jobb, ha ezt megjegyzed magadnak!
– Nem bajt keverni jöttem. Biztosíthatlak afelől, hogy ezzel az üzlettel te is jól jársz.
– Sajnálom, de nem értem! – Vigyorgott kajánul a pocsék mókamesternek tűnő hamisító, miközben színpadias mozdulat kíséretében, mutatóujjával hüvelykujját dörzsölgette serényen.
A legátus egy újságpapírba csomagolt bronzdiplomát tett az asztalra, melynek bőrkötésén tisztán látszott az akkori császár pecsétje. Milphio mohón utána nyúlt, és vigyázva kinyitotta a ritkaságszámba menő leletet, majd sietve olvasni kezdte. Már az első sor után felkiáltott.
– Hadrianus korából! Mégis hol szerezted? – Gyanakodva a legátusra pillantott, és anélkül, hogy megvárta volna, mit válaszol, rákérdezett: – Sok ember élete nem ér annyit, mint ez a darab itt. Mégis mit kérsz érte? – Aelius leheletnyi szünetet tartott, majd így szólt:
– A legjobb papírokat, amiket valaha készítettél.
Milphio tekintete a legátusról a gyermekre siklott, majd vissza, és ismét a zöld köpenyes fiúra, aki sandán bámult rá a ruhadarab alól, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy felvigyázójával hamis papírokat vásárol.
– Ugye csak viccelsz? Te sem gondolhatod komolyan, hogy rómainak nézik!
– Majd azt mondom, az anyja roxolán származású.
– Még hogy roxolán! Ennyi erővel lehetne akár unikornis is! Soha életemben nem hallottam gyermekről, akin nyomott hagyott volna a pusztaiak vére, nem véletlenül! Ha valakin mégis kiütközött volna, a bába bizonyára megkíméli a szülőket a szenvedéstől, és nyomban megfojtja a pogány fattyút!
– Kímélj meg a tanmeséidtől, és válaszolj, segítesz-e nekem!
– Azt hiszed, ilyen könnyen megvásárolható vagyok?
– Amit neked adni készülök, az én szívemnek sokkal többet ér, mint amennyire a te szemed kóstálja. – Milphio sóvárgó pillantást vetett a bronz táblára, szemében valósággal perzselő tűz égett. Amikor Aelius keze a tábla után nyúlt, megragadta azt, és dühös pillantás kíséretében az üzlethelyiség hátsó részébe invitálta őket, ahol rövidesen megszületett a Beneventumból való építész, Tatius Agurius, és gyermeke, a roxolán anyától való Naevius.

megjegyzés:

Olbia: A hun Birodalom fővárosa
Vindobona: Bécs latin neve
Hunredő: A létező, mongol redő mintájára általam alkotott kifejezés, a mongoloid eredetű népességnél (gyakran európaiaknál is) megjelenő bőrredő a szem sarkában.
Manus manam lavat: Latin mondás, "Kéz kezet mos". Kölcsönös (nem feltétlenül törvényes) segítségnyújtásra utal
Roxolán: A mi valóságunkban kihalt népcsoport, feltételezhetően az alánokkal és a szkítákkal rokonságban álló, indo-iráni eredetű (tehát nem mongol származású) népcsoport. Könyvemben ázsiai jegyekkel ruháztam fel őket.
Beneventum: Campania tartomány Benevento megyéjével azonos nevű olasz város latin neve

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 6
Kereső robot: 7
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Alberczki László
 · aron
 · boszorka
 · GoldDrag
 · gszabo


Page generated in 0.0427 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz