Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Reggel hét

, 214 olvasás, Aevie , 5 hozzászólás

Álom

Nem vagy a szobában. Kint nagy a nyüzsgés: bármelyikük lehetsz. Én mégis a fény alatt kereslek, kinézek az ablakon.
Halottakat látok. Az orchideák után is és innen. A talaj odakint helyet cserélt az éggel, mindannyian földanyagból lélegeznek. Nem emberek. Egyikük sem lehetsz te. Félek, elvesztettelek hajnal.
Erősebb ezüsttel szúrt a hold, a csillagok furcsa hanggal szöktek távolabb, a Nap derengő, első páráját ítélet fojtotta vissza. Az idő megállt. Bennem sokdimenzióssá tépődött minden. Festménnyé átkozott az időhiba, mozdulatlanságra az éj, hiába feküdtem melletted, a keret bronzcsillagai furcsa hanggal szöktek távolabb.
Egyre csak messzebb, isten ostora anakondává nyúlva csörgött, és én szoborrá dermedtem lét nélküli nihilem feketedő közepén. Láttalak, ahogy alszol, én hamut lélegeztem; és olyan elérhetetlenné váltál, hogy az imán kívül semmit sem tehettem volna. De már elfelejtettem, hogy kell imádkozni.
És most, hogy nem talállak, talán elvittek. Le a krematóriumba, vagy ott vagy kint, a nem-emberekkel.

Aztán mégis úgy jössz be, mintha ez az én szobám lenne. Sárgában vagy, kezedben ájultan összeesett papírok. Még sárgán vibrál – egészen a csapig – szempillám alatt s fölött a szikrázó keret. Sarkaiban pókok gyűlnek, hálót szőnek közénk.
- Hogy vagy?
Majd minden furcsa kavar széthullik. Átlépsz a festmény síkján, üvegét hangtalan pattintod, érintesz, nézel, és már nem kell közénk isten.
- Én? Én? - dadogok.
Kezed könyökömről csuklómra csúszik.
- Aha. Valami történt. Egy pillanatig tartott, de tudod… - Az ágyhoz húzol. Leülünk.
- Nem tudom. - Nem beszélsz, csak elém tolod a lapot.
Furcsa, hogy többet látunk holtként.
- Jól vagyok – eltolom a lapot, a kezed és az éjszakát, aztán meglátom mögötted istent, és zsugorodni kezdek.
- Ma nem dolgozol, helyettesítelek.
- Egy percünk sincs!
- De ettem – Mondod úgy, mintha isten ebbe is beleszólhatna.
- Nem! Miért ettél? Nem ehettél volna! Nem dolgozhatsz, én helyettesítelek!
- Az éjjel meghaltál, nem hallod? Nekem még vannak perceim.
- Bassza meg!
Rád nézek, és megint kalodába zár isten akarata. Napkelte derengő páráját gyömöszöli a szívem helyére, aztán megfojt, mielőtt még ítéletet hirdetne.
Utána eldöntöm, mennyire fontos a győzelem. Mennyire fontos lenne… Felállok, és kihirdetem a magamét.
- Jonny azért hal meg, mert meg akar halni. Miért? Tudnom kell a válaszokat!
Épp úgy nézel rám, mint legelőször. Amikor a sok fotó közül az arcomhoz fordultál, és döbbenten kérdezted, hány éves vagyok.
- Jinny talán tudja, hogy a tudás fájáról tilos enni – suttogod.
- Minden nap ettünk róla, te is tudod…
- Talán ezért történik meg az élet.
- Mindig lesz válaszod, igaz? Mindig… Csak azért, hogy én életben maradjak. Szerinted mi lesz, miután szétválik jin és jang?
- Mindig is tisztelted a halált, és isten akaratát, nem kell, hogy ez megváltozzon.
- Benned miért változott meg?
Úgy nézel, mint amikor megválaszoltam az első kérdésed: „túl fiatal meghalni. ”
- Isten nem a halálodat szeretné, engem akar próbára tenni, az én erőmet; miután a tiédet már a nyombélrákig zsigerelte.
Nevettél. Olyan lazán, könnyedén, mintha én sem halhatnék bele a saját keresztem súlyába. Pedig te is féltél, talán most is inkább moziba kellene mennünk.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18
Összes: 25

Page generated in 0.0477 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz