Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Karmazsin végzet: III. fejezet: A könyörületes római

, 246 olvasás, Nandus_Germanus , 5 hozzászólás

Fantasy

Négy nappal később

III. fejezet: A könyörületes római

Aelius négy nappal később, a Savaria sorsára jutott Aquincum romjai között lépdelt. Valóságos sokk érte, miután felmérte a pusztítás mértékét. Az épületek nagy része súlyosan megrongálódott, falaik az utcára dőlve megakadályozták a lovas közlekedést. Csak gyalog, botorkálva lehetett bejárni az egykori Pannónia pompás központját, mely fénykorában Lutetiával is versenyre kelt. A kereskedők kelet kapujának hívták, hisz két fontos kereskedelmi útvonal is átvonult rajta. A borostyánút délre vezető ága, illetve a bizánci vámok bevezetését követően északra tolt selyemút is, ami évszázadokon át biztosította a selyem, porcelán és számos fűszer bejutását a birodalomba, egészen a tengeri útvonalak felfedezéséig. Szerepe ekkor csökkent először, a rossz nyelvek szerint ennek fényében nem is véletlen, hogy Róma lemondott a Szláv és a Horvát Királyságok közé szorult területről.
A fiatal legátus ott állt a borostyánút és a selyemút kereszteződésénél, az egykor fedett forum pannonium romjai előtt, melyet hajdanán templomok, iskolák, kórházak, posta- és távbeszélő-hivatalok, valamint vasútállomások vettek körül. Méretére való tekintettel utóbbiból kettő is akadt, a déli és a nyugati végében, egymástól három római mérföldre.
A rómaiak többsége mit sem törődött az áldozatokkal, annál többet sajnálkoztak az elveszett építészeti és kulturális értékek miatt, Aelius azonban üveges tekintettel bámult lába elé, a törmelék alól kikandikáló gyermekjáték, egy hintaló darabjain merengve. Hosszú percekkel később ment csak tovább, egy viszonylag jó állapotban megmaradt lakóház felé. Egy pillanatra összerezzent a távolban hallható, öblös lövésektől, melyek valószínűleg túlélőktől származtak.
Hogy elvonuljon a zajoktól, benyitott a ház ajtaján és csüggedten, kezével ránehezedve a kilincsre, bezárta maga mögött. Fáradt léptekkel beljebb kullogott, mintha az éghez imádkozna, magasra emelte fejét. Már nem ment tovább, megállt az étkezőben és az üresen álló asztalfőn foglalt helyet. Tekintete körbejárt, a római elrendezés szerint épült, kétszintes épület szobáján, melynek egyik fala csupa üveg volt, mégis épen maradt, büszkén mutogatta az épület közepén nyitott udvar üde kertjét, színpompás virágait, melyeket a mindenhol tapasztalt romlás nem érhetett el. Aelius gépiesen tovább vizsgálta a falakat, elcsodálkozott a rájuk aggatott, aranyozott domborműveken, a puszták népeinek tradicionális díszítőelemein. A domborművek vadászat jeleneteit, lovakat, vaddisznókat és más, erdei állatokat ábrázoltak, kivételes kidolgozottságuk szemet gyönyörködtető látványt nyújtott.
A lakás belső helyiségei felé vezető ajtó fölött egy aranyszarvasra lett figyelmes, mely a sztyeppe népének vezérlő állata volt. A hunok számos testvér-népe tőle várta a megoldást vészterhes időkben, a csodaszarvastól, ahogy a legendákban nevezték.
Aelius balkézzel az asztalra könyökölt, tenyerével végiggyűrte gondterhelt arcát, homlokától szájáig, mintha csak a bűntudatot próbálná kiűzni, de csak látása vált homályosabbá, a szemgolyóját ért erős nyomástól. Újból kinyitotta szemét és a korábbi ajtónyílás helyén alacsony emberi alakra lett figyelmes. Próbált hunyorítani, látomásnak vélve azt, de az alak továbbra is ott volt. Az ajtónyílásban egy aprócska fiú ácsorgott, kezében gondosan megmunkált, elavult, hun lőfegyvert tartva. Aelius izmai megfeszültek a látványtól. Kimért mozdulatokat tett, szeretett volna felállni helyéről, közelebb kerülni, hiszen fegyvertelen volt. A kisfiú azonban első mozdulatára fenyegetően megrázta a vélhetően több száz éves keréklakatos pisztolyt.
A legátus próbálta szóra bírni, de zavarában latinul szólongatta, amiből a kun fiú vajmi keveset érthetett. Néhány mondat után Aelius rájött tévedésére és ezúttal kun nyelven próbálkozott. Meglehetősen jól beszélte a kis nép nyelvét, hisz a hadjáratot megelőző két évben taktikai okokból meg kellett tanulnia.
– Nem fogok ártani neked. Tedd le a fegyvert! Odakint katonák vannak, ha meghallják a lövést, tudni fogják, hogy idebent vagy. – A fiú mozdulatlanul állt. Csak keze remegéséből és patakokban folyó könnyeiből lehetett tudni, hogy valóban hús-vér élőlény, nem szellem, vagy látomás. Aelius felkelt, és elindult felé, de közben ügyelt rá, hogy tekintetét egy pillanatra se veszítse el. Mikor már olyan közel járt, hogy elérte a pisztolyt, gyengéden félretolta azt és átölelte a kezdetben szabadulni próbáló, majd hangos zokogásban kitörő gyermeket. Szeretett volna szólni valamit, de egyrészt nem értett ahhoz, hogy kell a gyermekekkel bánni, másrészt fogalma sem volt, mihez kezdjen egy pusztáról való fiúval, egy olyan világban, ahol római és hun örök ellenségek. Percekig szorította magához, eleinte erősen, majd egyre gyengédebben, míg a gyermek álomba szenderült karjában. A római saját használatra rekvirálta az épületet, miután lefektette a fiút. Mindeközben azon morfondírozott, miféle megoldást találhatna ki, kis védencével kapcsolatban, mielőtt seregeit elhelyezik az új határ mentén és felkészülnek a hun ellentámadásra.
Mivel Paulus volt az egyetlen, akiben megbízott, csak neki mesélhetett a történtekről. Megvárta, amíg az ünneplés véget ért, csak ez után kereste fel a legátust, magánlakosztályán, az egykori helytartói palota jobb szárnyában.
A helyiség több száz éve épült, egykori gazdáik munkáján a pogányok vajmi keveset változtattak. Csupán a komor, fa burkolatból és az aranyozott frízekből lehetett sejteni, hogy már rég nem latinok lakják. Rómában nagy divat a világos márvány és a vörös árnyalatú drapéria, a puszták népeinél azonban a mahagóni és a nemesfém dombormű dívik.
A tüzérség parancsnoka örült társaságának, de öröme láthatóan nem volt felhőtlen. Az örökké nyughatatlan Paulus szokásához híven, komótos lépéseket tett a romos utcákra néző ablakok előtt, miközben Aeliushoz beszélt.
– A negyedik légió kétezer foglyot ejtett csak a déli körzetben. Ki hitte volna, hogy ezek a hunok ilyen szívósak!
– A jelentés szerint nem hunokról van szó, ők csak a csatlósaik, kunoknak hívják őket.
– Egyre megy, barbár egy nemzet, akár a farkasok. A legerősebb vezeti a falkát, a többi követi, akár a halálba is.
– A farkas nélkül Róma sem létezne. – Példálózott Aelius Romulus és Remus meséjére utalva.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem gondolkodtál még azon, mit éreznek azok az emberek, akik túlélték, és még csak nem is katonák, csak egyszerű polgárok, anyák, vagy gyerekek?
Paulus gyanakvó pillantással meredt rá. Kapkodva közelebb húzódott, mintha megpróbálná kiszagolni, honnan is fúj a szél.
– Aelius, megrémítesz. Másnak is meséltél ilyesmiről? A Justitiusok fokozottan ellenőrzik a műveleti területeket, ha akár egy is tudomást szerez az aggályaidról...
– Ne aggódj, nem vagyok ostoba, rajtad kívül senki mást nem avattam be!
– Mégis honnan ered ez a pálfordulás? Mi lesz a következő, talán befogadsz párat közülük? – Aelius a gúnyos megjegyzést hallva mélabús arccal bámult maga elé, amiből barátja rögtön rájött, hogy súlyos teher nyomja vállát.
– Neked elment az eszed, Aelius? Kit védelmezel? Netán többen is vannak? Nő van a dologban?
– Egy kisfiú, Paulus! – Fakadt ki Aelius. Villámgyors válaszát hallva Paulus képére fagyott bárgyú vigyora. Ritkán vette elő ezt az arckifejezést és a látottak alapján barátja nem is csodálkozott ezen.
– Aelius, az ég szerelmére, miért? Talán a fejedbe vetted, hogy felneveled?
– Visszajuttatom a hazájába.
– Ha nem vetted volna észre, a határ a hadsereg légióitól és rabszolgák százezreitől nyüzsög. Hogy akarsz egy barbár gyermeket észrevétlenül átcsempészni, miközben éjjel-nappal gőzerővel építik a Castellum falait az elhárító lövegek zakatolása és sok százezres sereg társaságában? Képtelenség mindenkit elkerülni!
– A szláv királyságon keresztül nem az. – Paulus szemét forgatva barátja vállára tette a kezét. Remélte, hogy így meggyőzheti bajtársát.
– Aelius, legyen eszed! A szlávok birodalmi parancsra megerősítették déli határaikat, több légiónyi római katona segíti őket, ott sem lenne könnyebb dolgod! Ráadásul gyűlölnek minket! Naponta tucatnyi latin hal meg odaát! Talán csak bábállam, de kapva kapnának a lehetőségen, ha értesülnek a kiléted felől!
– Nem tudják meg, ki vagyok, ugyanis álcázni fogom magam. Ideát római, a túloldalon szláv álruhát öltök, átszelem a Szláv királyságot, csak a fronttól távol, a keleti határon juttatom át a fiút. – A választ hallva Paulus azon kapta magát, hogy kitört belőle a nevetés. Barátja ötlete annyira abszurdnak tűnt, hogy képtelen lett volna felháborodni rajta, vagy akár komolyan venni. Csupán akkor hagyta abba, amikor Aelius megfordult és faképnél hagyta.
– Aelius, most megsértődtél? Gyere vissza, hallod? Beláthatod, hogy őrültség, amit tervezel, kissé nehéz is lenne kivitelezni, de persze ha valóban komolyan gondolod, én nem akadályozlak meg benne.
– Szóval számíthatok rád? – Paulus bizonytalanul bólintott, majd újból vállára tette a kezét.
– Barátok vagyunk, ha így akarod megöletni magad, ám legyen, segítek neked, de csakis egy feltétellel!
– És mi lenne az?
– Ha megígéred, hogy visszatérsz. Tudod, a legkevésbé sem szeretnélek téged is kifüstölni a hunokkal együtt.
Aelius gondterhelt arca a kérés hallatán egyszerre felragyogott és széles mosollyal díjazta a régi Paulus sajátos humorát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Nandus_Germanus
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 4
Kereső robot: 14
Összes: 34
Jelenlévők:
 · arttur
 · Destiny
 · Divima
 · hazugsagok
 · Ifjabb_Tok


Page generated in 0.0423 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz