Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Éjjel egy

, 267 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Magány

Ez az ezeregyedik éjszaka. 999 volt eddig, plusz az első. Ha megfordulsz, láthatod, hogy a 666-ot írjuk le. Az elsőn még pezsegtem. Úgy éreztem, hogy a világ a lábaim előtt hever: a pipacsok hajbókolnak, míg fényesebben ragyogok a napnál. Úgy lélegeztem, ahogy más táncol. Úgy nevettem, olyan felhőtlen szabadsággal, mintha valahol mégis csak tudtam volna, hogy a napjaim meg vannak számlálva -
- hogy az első után számolni kezdem a napokat.
Égett a tűz, ropogtak a lapok, amiket kartonostól dobáltunk rá. Imádtad a tűz ünnepét – ahogy elneveztük a szokásos szigorú kategori-katalogi-archiválást –, talán engem is, mert úgy táncoltam, ahogy más lélegzik. Később, mikor már szusszant csak a láng, a baloldalamat sötét marta át, ahogy a te jobbodat. Pedig betartottuk a szabályt, a tűzfény titkát: a valóságot akkor is elvakította a lángok tangója. De máshol jártunk már, és a sötét előbb ért, minthogy szembe tudtunk volna nézi vele. Vagy egymással. És nem gondolhattunk a valóságra akkor, amikor a szívem megállt dobogni. És nem gondolhattunk arra sem, ami a te jobbodon van… Csak próbáltál visszahozni oda, ahol még el tudom mondani, hogy a napokat mostantól számolnunk kell.

- Hol jársz? - kérdezed, de szerintem te is ott vagy.
- Még sosem beszéltünk az elsőről…
Érzem, ahogy megáll a szíved. A rémület pofonjával fordulok föléd, tekinteted ugyanúgy magadhoz ránt, ahogy akkor. Tűzforró kézzel nyúlsz az enyémért.
- Sosem akartál.
- Nem a fájdalom a legrosszabb, hanem a magány…
- Te nem engedtél oda! - vágsz közbe.
- És én mikor csaptam be előtted az ajtót?
Talán sosem bocsátom meg.
- Aztán csak te jöhettél, tudod.
- Akkor most engedj ki! Engedj el, hogy bemehessek érted! Ahogy én engedtelek. Kilenszázkilencvenkilencszer!
- Nem lehet – mindent megtennék egy apró bólintó szemhunyásért –, a mesét kell befejezned.
- De még sosem volt úgy, hogy nem beszéltük volna meg a végét!
A szívem úgy facsarodik a tűzfény emlékcsóváiban, ahogy szorítod a kezem.
- Most érted meg, hogy itt is magányos. És fáj is.
- Itt jobban fáj – bólintok. - Segíts! Te mindig tudod a mesék végét.
Ismét fejrázás.
- Neked kell rájönnöd. Neked kell elmesélned.
- Nélküled nem megy.
- De! Minden megy! Úgy kell lennie, ahogy Isten szeretné.
- Szeretett volna megölni.
Örökös fejrázás.
- Akkor már halott lennél – válaszolod.
- Te nem hagytad! Te vagy mindenható, nem ő! Csak… - Minden szavamat a születésük előtt darabolja semmivé makacs ellenkezésed. - Csak aludnál… Hányszor mondtad ezt nekem? Hogy az alvás nem fáj?! Az nem halál! És hogy… Még a rémeket sem engednéd az álmaim közelébe.
- Így volt, nem?
Bólintok sokadszorra. Talán megfertőzlek vele, s a végén mégis csak rám bólintasz.
- Ott leszek, amikor felébredsz. - A szavak megszületnek.
- A mesét mondd el, aztán aludj velem! - A szavaimat újra csak meggyilkolod.
- Tudod, hogy most nekem kell virrasztanom.
- Visszaadom a keresztet, ha elfogadod az ő akaratát.
- A kereszten is megtagadnám! - ordítok rád.
És akkor úgy nézel rám, mint még sohasem. Talán megérted végre, milyen ott lenni. Milyen az, amikor az egyikünk itt, a másikunk ott van: egyik halálosabb a másiknál.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 180
Regisztrált: 2
Kereső robot: 31
Összes: 213
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1856 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz