Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Napló - Levél XI.

, 316 olvasás, P.Palffy_Julianna , 2 hozzászólás

Ezerszín

(S)írnom kell
(mindig az igaz történetek a legszebbek)

Őhercegsége már két és fél éves, és a legkülönbözőbb módokon tudja elérni, hogy mosolyogjunk, kacagjunk, nevessünk vele együtt. Ma megkaptam tőle – születése óta másodszor – a felejthetetlen, megkönnyebbülést hozó könnyeket is.

Szomorú, és lelkileg nehéz napok járnak mostanában felénk. Édesapám – Őhercegsége egyik Dédije – beteg. A gyerek előtt igyekszünk palástolni a félelmeinket, bár nem titkolózunk, de nem is rakjuk rá az elviselhetetlen terheket.

Boldog kisfiú, akit most éppen a pillangók érdeklik, meg sok-sok más között az építkezés – felújítanak –, és minden csodagép amit Apa, és a család férfitagjai használnak. Neki fúrógép lehet a tíz centis csavar, de egy leesett ágban is megtalálja valamelyik zúgó-pörgő masina elképzelt mását. Nagy igyekezettel utánozza a többeket. Gyerekfilm kategóriában biztosan Oscar-díjas alakítás lenne, amikor a kihúzhatós fémszalag centivel nekiáll a falat, vagy bármilyen tárgyat méregetni úgy, ahogy a felnőttektől látta. Komoly arc, összehúzott szemöldök, és a szokásos bla-bla halandzsa nyelv kíséri minden mozdulatát. Töpörtyű mester.

Míg a délelőtti, „könnyed” betonozás után Őhercegsége álommanókkal randizik, addig a munkásemberek elfogyaszthatják megérdemelt ebédjüket, kávéjukat.

Az időjárás nem éppen baráti, és a napi penzumot is letudtuk, ezért leragadunk az asztal mellett, beszélgetünk, és várjuk, hogy a pici felébredjen. Két óra múlva meg is teszi, és az első, még szunyókás percek után pörög, szalad, csacsog, lefoglal négy felnőttet teljes mértékben.

De múlik az idő, közeledik a búcsú ideje. Előbb össze kell szedni a játékokat, az alvós-kutyitársakat, belebújni a meleg ruhába. Közben természetesen magyaráz. Mindenre, és mindenkire odafigyel.

Őhercegsége egyszer csak megáll, ránéz a számítógépem feletti polcon tartott, szüleimről készült fotóra, rámutat, kéri. Miután a kezébe adom a képet, máris közli, hogy: „Dédi”, és a következő pillanatban két puszit ad nekik. A jelenet annyira megható, hogy kibuggyan a könnyem, és megállás nélkül folyik. Meglátva, hogy sírok, a kicsi odabújik hozzám, és megkérdezi: „Fáj? ”

„Nem, nem fáj kicsim, csak te vagy a legédesebb kisfiú ezen a világon! ” – mondom, majd fordulok a többiek felé, hogy látták-e ők is? A jelek szerint igen, mert a lányom szintén sír, és a fiúk szeme is gyanúsan csillog.

Őhercegsége még egyszer megnézi a képet, bólint, majd első kérésre visszaadja. A fotó a helyére kerül, az én szívemben pedig pillangók repdesnek, mert azt ami nehéz, az unokám egyetlen mozdulatával könnyebbé varázsolta…

2018

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 197
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 224
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.475 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz