(S)írnom kell
(mindig az igaz történetek a legszebbek)
Őhercegsége már két és fél éves, és a legkülönbözőbb módokon tudja elérni, hogy mosolyogjunk, kacagjunk, nevessünk vele együtt. Ma megkaptam tőle – születése óta másodszor – a felejthetetlen, megkönnyebbülést hozó könnyeket is.
Szomorú, és lelkileg nehéz napok járnak mostanában felénk. Édesapám – Őhercegsége egyik Dédije – beteg. A gyerek előtt igyekszünk palástolni a félelmeinket, bár nem titkolózunk, de nem is rakjuk rá az elviselhetetlen terheket.
Boldog kisfiú, akit most éppen a pillangók érdeklik, meg sok-sok más között az építkezés – felújítanak –, és minden csodagép amit Apa, és a család férfitagjai használnak. Neki fúrógép lehet a tíz centis csavar, de egy leesett ágban is megtalálja valamelyik zúgó-pörgő masina elképzelt mását. Nagy igyekezettel utánozza a többeket. Gyerekfilm kategóriában biztosan Oscar-díjas alakítás lenne, amikor a kihúzhatós fémszalag centivel nekiáll a falat, vagy bármilyen tárgyat méregetni úgy, ahogy a felnőttektől látta. Komoly arc, összehúzott szemöldök, és a szokásos bla-bla halandzsa nyelv kíséri minden mozdulatát. Töpörtyű mester.
Míg a délelőtti, „könnyed” betonozás után Őhercegsége álommanókkal randizik, addig a munkásemberek elfogyaszthatják megérdemelt ebédjüket, kávéjukat.
Az időjárás nem éppen baráti, és a napi penzumot is letudtuk, ezért leragadunk az asztal mellett, beszélgetünk, és várjuk, hogy a pici felébredjen. Két óra múlva meg is teszi, és az első, még szunyókás percek után pörög, szalad, csacsog, lefoglal négy felnőttet teljes mértékben.
De múlik az idő, közeledik a búcsú ideje. Előbb össze kell szedni a játékokat, az alvós-kutyitársakat, belebújni a meleg ruhába. Közben természetesen magyaráz. Mindenre, és mindenkire odafigyel.
Őhercegsége egyszer csak megáll, ránéz a számítógépem feletti polcon tartott, szüleimről készült fotóra, rámutat, kéri. Miután a kezébe adom a képet, máris közli, hogy: „Dédi”, és a következő pillanatban két puszit ad nekik. A jelenet annyira megható, hogy kibuggyan a könnyem, és megállás nélkül folyik. Meglátva, hogy sírok, a kicsi odabújik hozzám, és megkérdezi: „Fáj? ”
„Nem, nem fáj kicsim, csak te vagy a legédesebb kisfiú ezen a világon! ” – mondom, majd fordulok a többiek felé, hogy látták-e ők is? A jelek szerint igen, mert a lányom szintén sír, és a fiúk szeme is gyanúsan csillog.
Őhercegsége még egyszer megnézi a képet, bólint, majd első kérésre visszaadja. A fotó a helyére kerül, az én szívemben pedig pillangók repdesnek, mert azt ami nehéz, az unokám egyetlen mozdulatával könnyebbé varázsolta…
2018
|