Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 5. rész

, 64 olvasás, Sutyi , 2 hozzászólás

Ezerszín

A függöny résein át bebújó napsugarak vakító arany csíkként ragyogtak végig a melegbarna padlón, majd megpihentek a hatalmas nádfotelek hófehér párnáin. Résnyire nyitott szemem pillazsaluján keresztül gyönyörködtem a látványban, és nem volt kedvem felkelni. Visszahúzott az ágy is. Élveztem a vízkék selyem ágynemű hűvös érintését, miközben ambivalens érzések kavarogtak bennem, hiszen szöges ellentétben állt jelen életem azzal, amiben felnőttem.

A falusi vályogház kicsi szobájával, melynek egyetlen ablaka vaksin meredt a tornácra, mert sosem sütött be rajta a nap. Részben a fölé boruló alacsony tető vetett rá árnyékot, és nyaranta az ereszről lecsorgó otelló szőlő dúsan növő levelei, s az egymásba kacsokkal fonódó indák nem engedtek utat a fénysugaraknak.
A szobában négyen aludtunk, mivel telente csak itt fűtöttünk.
A fakeretes dupla ágyban, amely szinte elfoglalta az egész helyiséget, szalmával töltött matracok voltak, s rajtuk érdes felületű lenvászon lepedő. A húgom köztem és az anyu között feküdt, s éjjelente gyakran ébredtem arra, hogy a szalmazsák mélyedésében nem vagyok egyedül. De sosem nehezteltem rá, hiszen ő volt ennek a közös ágynak az egyedüli kárvallottja, így inkább jókat kuncogtuk. Még jobb móka volt, amikor ősszel újra töltötték friss szalmával a matracot. Ilyenkor nem csak kisimultak a ráncai és gödrei, hanem pufókká vált, jócskán kidomborodott a keretből. Vékony gyereklányok voltunk, s hónapokig tartott még a súlyunk összetörte a szalmát, eltüntetve a domborulatot, így gyakran legurultunk a két matrac közötti mélyedésbe.

Igaza volt Jinsongnak – a párom kínai kollégájának -, nem az számít igazán hány csillagos szállodában hajtja álomra a fejét az ember.

Reggeli után elhagytuk a kényelmes, hűvös hotelt, hogy valami jármű után nézzünk, amely a városba visz bennünket. Átmentünk a szállodasor mögött kanyargó aszfaltút túloldalára, ahol a dús gyepszőnyegen pálmafákat borzolt a szél. Éppen csak átértünk, amikor a tengerpart felől legalább egy tucat kínai férfi rohamozott meg bennünket. Olyan érzésem támadt, mintha lesben álltak volna, tétova, gyanútlan külföldiekre vadászva. Nem igazán értettük a kínai szóáradatot, de mozdulataik annál beszédesebbek voltak, így nem volt nehéz kitalálni, hogy a szállítóeszközüket ajánlják kevés yuanért cserébe.
A jármű, elvben egy oldalkocsis motorkerékpárra hasonlított, de az oldalkocsi utólagosan volt a motorhoz barkácsolva, vascsövekből, deszkaüléssel és vitorlavászon napvédővel.
Bár kalandra, különleges élményekre vágytunk, úgy döntöttük, ezt a járművet nem próbáljuk ki, de csalódottságukat látva megszántuk őket pár yuannal, s a hálálkodásuk elől menekülve gyors tempóban elindultunk buszmegállót keresni. Már legalább egy kilométert gyalogoltunk, de buszmegállót jelző táblának se híre se hamva nem volt, miközben pár percenként modern, panorámás, klimatizált buszok haladtak el mellettünk. Úgy döntöttünk stoppolni fogunk. Pechünkre az első busz, amely fékezett előttünk nem olyan volt, mint amilyenre vágytunk ebben a hőségben, de nem volt mit tenni, ha már megállt, beszálltunk.
A busz úgy nézett ki, mintha legalább hatvan éve róná a legrosszabb utakat, és talán szervizben sem volt amióta a gyártószalagról legurult. És erre a látványra a belső dizájn csak ráerősített. A kosztól ragadó, szakadozott huzatú ülésekre nem volt kedvünk leülni, egészen addig, amíg az első éles kanyar akaratunk ellenére rá nem kényszerített bennünket.
Óvatosan körülnéztem. Előttünk az első ülésen egy fiatal férfi pihentette mezítelen talpát az ajtó melletti kapaszkodón, s időnként nagyokat sercintve kiköpött a busz ajtaján, amely madzaggal volt kikötve. Klíma helyett a huzat szolgált szellőzésül a nyitott ajtó és egy-két kitörött ablak jóvoltából, no meg a buszvezető feje felett egy szintén antiknak kinéző ventilátor próbálkozott keverni a beáramló forró levegőt. A velünk átellenben lévő ülésen egy idősebb nő melletti ketrecben tyúkok káráltak rémülten, hiszen a sofőr fittipaldis vezetési stílusa nem volt éppen megnyugtató.
Kicsit úgy éreztem magam, mint a félénk amerikai írónő, az ismert kalandfilmben, amikor Dél Amerikában a hasonló buszos kaland után egy Nílus menti dzsungelben találja magát.

Szerencsére mi nem a dzsungelben kötöttünk ki, hanem egy városszéli vendéglő mellett.
Az éttermet a kínai kollégák ajánlották. Először voltunk kettesben ilyen helyen, de tudtuk, helyi szokás szerint ki kell majd választanunk az akváriumból a vacsorának valót.
Helyet foglaltunk egy asztalnál. Hamarosan megjelent egy fiatal nő hálóval a kezében, s kérte, hogy menjünk át vele az alagsorba. Kíváncsi voltam, így én is elindultam Gábor után. Talán nem volt szerencsés a döntésem.
Míg válogattunk, az egyik vendégnek kifogták a vacsorának szánt halat, melyet ott előttünk, elborzasztó módon a betonhoz csapdostak, hogy megöljék.
A megdöbbentő látvány után nem tudtam volna egy falat ételt sem lenyelni, holott tisztában voltam vele, a kínai kultúrában ez teljesen megszokott, mindennapos látvány.
Úgy döntöttünk, aznap este vegetáriánus vacsoránk lesz.
Elsétáltunk a város piacára, ami már maga is szemet gyönyörködtető látványosság.
Nem egy csarnokban van, mint a modern nagyvárosok legtöbbjében, hanem az utcán. A hatalmas fák árnyékában, háncskosarakban, szőnyegekre terítve, faládákban kínálják a pazar színekben tobzódó, illatozó, ázsiai gyümölcsöket, a pitaját, licsit, mangosztánt, datolyaszilvát, és a kedvencemet a napsárga, lédús, thaiföldi mangót.

Aznap este a szállodában cseppet sem éreztem szomorúnak magam az elmaradt éttermi vacsora miatt. A szobánkba érve behűtöttük a vásárolt finomságokat, gyorsan lezuhanyoztunk, s a nagy tál hideg, egzotikus gyümölccsel kiültünk az erkélyre.
Ahogy a lédús mangó leve végigcsorgott a karomon, egy pillanatra megint eszembe jutottak a gyerekkori nyarak, amikor a kertünkben a barackfa alatt ültünk a húgommal, egy-egy zamatos őszibarackkal a kezünkben, s ugyanilyen mohón haraptunk a gyümölcsbe, nem törődve a testünkön végigcsorgó édes-ragacsos lével, sőt még a bennünket körüldongó szomjas darazsakkal sem.
Talán akkor is ugyanilyen önfeledten boldog voltam, mint most.

Aznap még sokáig ültünk szobánk erkélyén a forró, virágillattól terhes éjszakában.
A szálloda halljából felhallatszott egy filippínó énekesnő varázslatos hangja, amint éppen egyik kedvenc Stevie Wonder dalunkat énekelte:

I just Called to Say I Love You…

Néztük a távolban Sanya kigyúló fényeit, és a még távolabbi fényű csillagokat az égbolton. Figyeltük a fürge gyíkokat, amint villámgyorsan felkapaszkodtak a falon, s egészen a közelünkbe merészkedtek.
Hallgattuk a tenger moraját.
Akkor arra gondoltam, hogy ez a varázs örökké tart, mert talán mondanom sem kell,
Kína elvarázsolt!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 40
Regisztrált: 4
Kereső robot: 49
Összes: 93
Jelenlévők:
 · Janó Nataniel Dávid
 · Sybill Webster
 · Sz_Tina
 · tollhegy


Page generated in 0.068 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz