Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Franciázás (1)

, 126 olvasás, eretnek , 4 hozzászólás

Ezek vagyunk

Ezt már szokjátok meg tőlem! Lehet, hogy a tengerinek és a paszulynak sora van, de ezek a blogok nem időrendben íródnak.

Tehát kalandom, 2001-ben francia honban esett meg velem, ahol négy teljes hétig kiküldetéses munkavégzés céljából tartózkodtam. Előfordul az mással is, hogy időnként megélhetésre szorul. Tehát egy cseppet sem szégyellem ott tartózkodásom célját. Melyet igyekeztem praktikusan elosztani. Hétköznap munkás voltam, hétvégén pedig turista. Hiszen szombat-vasárnap nem kellett dolgozni. Most jöhetne némi természeti képpel, valami művészi tájleírás. De mi a francot lehet írni egy olyan motelról, melyet, körforgalmakkal tarkított autópálya csomópontban húztak fel.
Aki ismer, az tudja, hogy sem akkor, sem azóta nem szpíkelem az inglist és dajcsot sem spréhelem. Bár rendelkezésemre állt, néhány időközben megjegyzett angol szó és egy miniatűr füzet, mely turisták számára lett kiadva. Ami valóban zseniális, nekem való találmány volt, hisz kész mondatok voltak leírva angolul és a kiejtés miatt fonetikusan magyarul is. Aki nem olyan hülye az idegen nyelvekhez mint én, az nem is tudhatja, mekkora segítség az ilyesmi a magamfajták számára. És ezen eseményig már egy hét elteltével komplett mondatok birtokosa lettem, amit szükség esetén, bárhol, bármikor képes voltam bevetni, fitogtatván nyelvi jártasságomat.
No de térjünk a lényegre! A délelőtti túrán már túl voltam. Néhány tucat, olcsó sör fogyasztásán is. A nyitott ablaknál álltam és szívtam az otthonról hozott, csempész ukrán cigarettámat. Az elém terülő látványról, az imént szóltam. Normál hétköznapi sztráda. Mert ilyen az én formám! Hisz maga a környék csodálatos volt. Csak a szobám fekvése, illetve az ablakából elém terülő látvány nem.
Tehát cigarettázom, bele a nagy francia naplementébe! És nézek ki az ablakon (meg a fejemből) Egyszer csak feltűnik valami furcsa. Megélénkül az autóforgalom. Autópálya lehajtó, kereszteződések, körforgalmak... És csak jönnek a kocsik innen-onnan, de mindegyik ugyanabba az irányba távozik. Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Elkezdtem találgatni. Mi lehet a környéken? Szombat van... Ráadásul, délután... Meccs? Esküvő? És a kocsik pedig csak jönnek és jönnek... Egyre több! Ezt nekem meg kellett néznem! Igaz, én csak gyalogszerrel tudtam utánuk eredni, de abban bíztam, hátha nincs messze. No még egy sör le a torkon. Pénz a zsebbe, aztán uzsgyi!
Szokás szerint, gyalogos csak én voltam, de nem késtem le semmiről hisz folyamatos volt a forgalom. A franciák úgy bámultak ki a kocsik ablakán, jól öltözötten, mintha valami földönkívülire. Élő, eleven gyalogos! Nem filmen! Valóságban! Ilyet évek óta nem láttak! Szerintem közülük is sokan gondolhatták, hogy aznap már megérte kimozdulni otthonról.
Talán még két kilométert se kellett gyalogolnom és ott volt előttem! A cél. Egy dombra épült hatalmas templom körül parkolt le a sok száz személykocsi. Elegáns, alkalmi ruhás emberek, családok, pedig mentek befelé az ajtón. Nem lennék én, ha rögtön ne lett volna tippem! Szombat? Kora este ekkora tömeg?... Templom?... Kiöltözött emberek?... Na? Na mi lehet? Esküvő!
És mily szerencse! Szinte a ceremónia kezdésére értem a bejárathoz. Előttem négytagú család. Anya, apa, két kiskamasz. Gondoltam hozzájuk csapódom. Hisz úgysem ismerheti itt mindenki egymást.
A katedrális méretű, robusztus, épület ajtaján belépve, látom ám, hogy egy kirúzsozott, csipke asztalterítővel lefedett, töpörödött anyóka állja el az utat. (Igaz, a kikent boszorka hasonlat, jobban megállná a helyét). Mindenkivel vált szót csigaevő nyelven, Majd jobbról-balról megcsókolva őket, a kezében tartott nagy köteg étlapból (annak véltem, díszes kinézete miatt) ad egyet, egyet. Mivel nem tudtam franciául engem csak annyiból érdekelt, hogy megszámoljam, hány fogásos a vacsi? Meg hogy desszert van-e? Úgysem tudom, hogy írják idegen nyelven a töltött káposztát!
Közben rám került a sor. Vartyogott valamit a múmia. Nem, hogy nem értettem, de nem is érdekelt. Csak folytatta. És egyre erőszakosabban. Én pedig egy szót sem értettem. A figyelem kezdett rám terelődni. És már az étlap köteget is tüntetőleg a háta mögé dugta, de csak nem engedett tovább, amíg nem nyilatkozom. Csak épp azt sem tudtam, hova hozott a kíváncsiság. Nem mondom, hogy itthon, hivatásos templomba járó lennék, de nem vagyok hozzászokva az áhítat gyakorlása előtti zaklatásnak. Ráadásul, azt sem akartam, hogy megcsókoljon! Ki tudja? Talán rögtön békává változtam volna. De már kezdett kínossá válni, hogy egyre többen bámultak minket. Muszáj voltam inkognitómat felfedni:
Ájem túriszt! - húztam ki magam büszkén, hogy eszébe ne jusson a vastagon rúzsozott szájával az arcom közelébe kerülni. De nem hatotta meg az idegennyelvi jártasságom, mert azonnal átváltott angolra. Vélhetőleg jobban ment neki, mint nekem, mert több mondatot is tudott. (Az ő turistakalauza jobb lehetett, mint az enyém, vagy régebben forgathatta, mert azonnal felmértem, hogy inglis szájkaratéban, ő lesz a jobb). A kérdő hangsúlyából azt vettem ki, valami érdekli. No ezen ne múljon, abból nem lehet baj, ha megmondom honnan ett ide a kíváncsiság.
Áj lív in Hangeri. - közöltem vele büszke, nacionalista méltósággal. (Hogy közben, büszkén, nacionalizmusom teljében a mellemre csaptam-e, vagy sem, már nem emlékszem.)
Máig sem tudom, elődeinknek mi dolguk lehetett Lyon környékén, azon a vidéken, de bejelentésem a hovatartozásomról, megtette a hatását. A szipirtyó akkora hisztériába kezdett, hogy még én is megszeppentem. Pattogott, Kiabált, hogy „Ongri! Ongri! Ongri! ” Közben rám mutogatott, korát meghazudtoló élénkséggel. A templomban ülők, pedig úgy bámultak engem, mint Máriapócson a meglepődött hívek, könnyező szentképet. Az utánam érkezők is összezártak mögöttem. A menekülő út is el lett zárva. Már lelki szemeim előtt lobbant a máglya, melyen a trónusom... Eretnek égetés... Hogy rövid idő alatt két felejthetetlen élményt is nyújtottam az ott élőknek nem kis teljesítmény! Először látnak egy igazi, hamisítatlan gyalogost. Aztán pedig kiderül róla, hogy nem akármilyen járókelő, hanem egy valódi Ongri.
De aztán hirtelen magához tért a boszorka és adott egyet az étlapból. Csak felületesen pillantottam rá. Felül női név, alatta férfinév. Meg valami még apró betűkkel... Tiszta sor (gondoltam) menyasszony, vőlegény... Azt megértettem, hogy a csoroszlya azt szeretné, ha megnézném az esküvői menüt. Ezen ne múljon. Kinyitottam. Halljatok csodát! A levesek úgy kezdődtek: Wolfgang Amadeus Mozart, Johann Sebastian Bach.... Megnéztem még egyszer az elejét. A női név alá az volt írva szoprán. A férfié alá pedig: pianista....
Ej! Hogy hová keveredtem már megint? No mindegy... Biztos, ami biztos belekukkantok a menübe. Mit látok? Megörültem ám fenemód! A második oldalt a legelső név ismerős volt: Franz Lehar. No várj csak nyanya! Orra alá dugtam az étlapot. A mutatóujjammal ráböktem világhírű zeneszerzőnk nevére:
Iz disz Ongri! Ocseny bálsoj Ongri!
Megértette. Még többet is. Mert elkezdett kommunikálni a környezettel. Nagyjából megfejtettem. Azt mondhatta el csigafaló nyelven, hogy én azért gyalogoltam el Ongri földről, mert kíváncsi vagyok miként adják elő a lyoni operaház művészei Lehár Ferit.
No ugye nyanya, hogy fordult a kocka! Celebnek mégis csak jobb lenni, mint máglyatölteléknek. Tehát a helyzetemhez illő dölyfös, méltósággal helyet foglaltam az utolsó előtti sorban. Belül a fal mellett. Lassan megtelt a hosszú lóca. A mögöttem lévő is. Becsukódott a templomi ajtó. És elkezdődött a „ceremónia” Én pedig műértő arccal hallgattam, mivel hol innen, hol onnan vetettek rám egy-egy lopott pillantást. Elvégre nem minden nap érkezik hozzájuk gyalog Ongri földről élő, eleven ínyenc. De a hirtelen támadt jókedvem lassan, kezdett fogyni. Ugyanis a sörözéssel múlattam a délutánt. A vesém pedig tökéletesen működik... És kevés idő múlva pisilni kellett. És jaj! Nem sokkal később, már hugyozhatnékom lett... Igen. Írhatnám akár két gy-vel is, mert egyre inkább kellett. Mert ugye ha jön a szükség és azt diszkréten el lehet intézni, akkor az ember fiának „kisdolgozni” kell. Ha sietős, akkor pisilni... És, ha nagyon kell és nincs lehetőség, akkor akár...
No de, ez templom! Én pedig a fal mellett, emberek figyelmének középpontjában. Mert ha nem ittam volna annyi sört... Vagy az unalom és a felfedező hajlamom nem hajt a kíváncsiságom kielégítésére... Esetleg, ha tudtam volna tisztességesen beszélni azt a nyomorult angolt. De nem! Átgondolatlan gőggel vonultam be, mint talán hátrafelé nyilazó őseink. (Csak nekik talán egyszerűbb volt könnyíteni magukon. Nem baj. Ha már templom, imádkozzunk! Hogy az izmok bírják tartani a magyarok tisztességét! „Add Uram, hogy legalább ne Lehár Ferenc előtt hugyozzak be. Utána már nem olyan nagy baj. Abból én kivágom magam. Majd elmutogatom ezeknek a kíváncsi népeknek, hogy a katarzistól volt... Hogy a Lehárt olyan szépen... Szóval... Uram! Add, hogy ne előtte... ”
És imám meghallgatásra került. Következett a mi Ferencünk! Ezt onnan tudtam, hogy szempárok tucatjai és a fejek, akik engem bámultak, miként fogok reagálni... Ha tudták volna, minek a határán voltam. De jött az ismerős operett dallam... És én élveztem (hogy bírják még az izmaim)... És még egy oldalnyi hátra volt a sültekből. És bírták az izmaim... Amikor a desszertek is meg voltak, akkor sem addig, sem akkor, sem azóta nem tapsolt még úgy senki, ott, abban a templomban. Állva tapsoltam, lelkesen! Értitek? És mások is. Hogy én hoztam-e rájuk, vagy sem, azt nem tudom. A közönség, boldog mosollyal, örömteli arccal, hol engem nézve, hol a művésznőt, ütemesen verte a kezét. És meg is lett az eredménye! Repeta! Aztán vastaps. Majd megint repeta... Én pedig már majdnem sírtam... Jó... Tudom, a férfiak nem sírnak! De nem is vizelnek be! Templomban pedig főleg!
No de egyszer mindennek vége. A kis hölgy hamarabb is berekedhetett volna. De jó! Nincs messze az ajtó, hisz az utolsó előtti sorban... Igaz, a fal mellett, de mégiscsak jobb, mint húsz-harminc sorral előrébb? Közelebb van...
Nem tudom, ki járt közületek Franciaországban, templomi koncerten? Aki nem volt, annak kedvéért elmondom, hogy nem úgy van az, mint felénk. Á, dehogy! Ott, ha vége a műsornak, akkor az étlapot alá kell íratni a menyasszonnyal! Szépen, udvariasan. Ahhoz pedig sorba kell állni... És engem is betereltek a sorba. Mosolyogva, kedves arccal (ó, hogy szidtam magamban őket) Mi az a pár száz ember? Ilyen élmény után? És volt olyan rohadék, amelyik még váltott is a művészekkel pár mondatot. Nekem pedig a jobb kezemben ott az étlap, ahogy a többiektől láttam, a bal kezem, pedig a zsebemben. Onnan szorítottam el a végét! Mert már el kellett... Mire odaértem a művésznőhöz, már tájékoztatták kilétemről. És örült nekem. Én nem annyira... És nyújtotta felém, ragyogó mosollyal a kezét... A szűzmáriáját! Ebből most mi lesz? Kezet nem foghatok vele, mert azt jobb kézzel kell. Abban meg ott a menü... Amit dedikálni fog... Bal kézzel meg nem engedhetem el, mert akkor ott az oltár előtt fogok behugyozni... És mindenki mosolyog... A Nagy Találkozás! A lyoni művésznő! És a gyalogos magyar! Na kérem, ebben a helyzetben nem lehet. Akkor még nem volt szezonja a terrorizmusnak, de ha ott akkor elengedem a hegyét, abból komoly kultúrdiplomáciai balhé lett volna... De megoldottam... Előbb bal hónom alá tettem azt a fránya étlapot, és filmekből látott elegáns gesztussal kezet csókoltam a művésznőnek. Aki ettől meghatódott. (És velem is majdnem történt valami...) Majd elkérte a jelenléti ívet. Aláírta... És még franciául odavetette: „Kedves vendégünknek, szeretettel”
És sikerült mindent jobb kézzel....
Utólag (túl a több százéves platánfa árnyékos oldalán) elmondhatom, hogy büszke magyarnak lenni jó!
(Csak utána, ne mentem volna át a konkurenciához, a motel melletti diszkóba!...)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Blog
· Írta: eretnek
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 39
Regisztrált: 4
Kereső robot: 45
Összes: 88
Jelenlévők:
 · Aevie
 · bbbbb
 · Janó Nataniel Dávid
 · Sybill Webster


Page generated in 0.0747 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz