Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Vadász naplója - KIA

, 162 olvasás, Venatoris , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

Ahogy Hans Henricsen hadnagy mögött becsukódott a kantin ajtaja - kizárva a langyos éjszakát -, és a benti természetes illatkavalkád ostrom alá vette szaglószerveit, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elhányja magát. A helyiek csak „a gödör” néven emlegették ezt a becsületsüllyesztőt, és ahogy Hans végignézett a helyiségen, mélységesen egyetértett a névválasztással. A málló festésű falak, melyek tompán verték vissza a mennyezetről lógó meztelen izzók piszkos fényét, a koszos padló, a bedeszkázott ablakok, egyértelműen értésére adták, hogy a hely néhány éven belül hatalmas eséllyel, és teljes joggal pályázhat egy szemétlerakó, vagy pöcegödör megtisztelő szerepére.

Hans a hely szellemétől megrendülve és a maró dohányfüsttől fuldokolva, inkább az ösztöneire, mint érzékeire hagyatkozva küzdötte el magát a söntésig, ahol egy közlegény halk, mámoros hangon, akadozó nyelvvel épp magasröptű vitát folytatott egy félig kiürült sörösüveggel.
A pultnak dőlve a hadnagy immár új perspektívából vette szemügyre a helyiséget, ahol századostól lefelé szinte minden fegyvernem képviseltette magát. Megtört, fáradt, fakó tekintetű katonák fojtották alkoholba bánatukat. Asztaluknál némán, előremeredve siratták elpazarolt éveiket, szertefoszlott álmaikat, átkozták a napot, amikor beléptek a seregbe, vagy halkan beszélgetve, sörözve, cigarettázva elevenítették fel az otthonról hozott emlékeket, nevettek együtt egy-egy elmúlt pillanaton. Hans tekintete lassan siklott tova az ismeretlen ismerős arcokon, és ráfókuszált egy magányos alakra, aki a legtávolabbi sarokasztalnál, félhomályba és füstbe burkolózva ült.
- Hadnagy? - szólalt meg mögötte egy vidám, életteli hang.
- Mióta ül ott? - kérdezte halkan, anélkül, hogy megnézte volna, ki szólt hozzá, fejével a magányos alak felé biccentve.
- Az őrmester? Talán egy órája - váltott komolyabbra az ismeretlen hang. - Bejött, ivott egy kávét, rendelt egy sört, aztán elvonult. Azóta meg sem mozdult. Az igazat megvallva, már oda akartam menni hozzá, mert innen úgy tűnik, mintha még a lélegzetét is visszatartaná. Ilyennek még nem láttam.
- Milyennek? - fordult a hang tulajdonosához Henricsen hadnagy, és szembe találta magát minden idők legnagyobb lélekbúvárával és legpocsékabb takarítójával, a csehó tulajdonosával, valamint csaposával, aki foglalkozásából adódóan szinte mindenről tudott, ami e megszentelt falak között elhangzott. Sőt többnyire arról is, ami nem.
- Milyennek? - vakarta meg tarkóját a zömök, idős férfi. - Ilyennek - tárta szét a karját. - Egyébként is elég nagy távolságot tart az emberektől, de most mintha elérhetetlenné vált volna... Beszélhetnél vele... Talán…
- Talán - tűnődött el Hans.
- Talán - visszahangozta a csapos, és egy korsó sört csúsztatott a hadnagy elé. - Mellesleg azt beszélik, hogy a másodikból meghalt egy srác, a parancsnok pedig kórházban fekszik, fél lábbal a sírban...
- Sok mindent beszélnek - nyúlt Hans a zsebébe némi apróért. - De erről én is csak hallottam, már nem vagyok a törzsnél.
- Csak nem fokoztak le? - kérdezte a pult mögött álló, mindent tudó csapos, egy tábornok feddő arckifejezésével. Bár valószínűleg a parancson még meg sem száradt a tinta, mikor már tudomást szerzett róla. Aztán amikor meglátta a hadnagy kezét, ahogy a zsebében kutat, elszörnyedt arccal hárította el vendége fizetési kísérletét. - Megőrültél?! A vendégem vagy!
- Dehogy fokoztak le, azt ki kell érdemelni. Csak visszakaptam a századom - csúsztatta vissza halovány mosollyal az arcán a hadnagy, az időközben megmarkolt érméket. - Egyébként, ezért fogsz tönkremenni. Az átkozott jó szíved miatt.
- Remélem, nem vagy Próféta - nevetett fel halkan az egykori hadtáp őrmester.

Hans a söröskorsójába kapaszkodva vágott át a helyiségen, miközben próbált egyenletesen, és lehetőleg keveset lélegezni a tüzérségi füstgránátot megszégyenítő állagú és töménységű, füsttel teli levegőből. Menet közben biccentett az ismerősöknek, kikerült néhány komoly, stabilitási problémákkal küzdő emberszerű élőlényt, míg jutalmul a kitartásáért, le nem tehette az őrmester asztalára korsóját.
- Te aztán mázlista vagy - köszöntötte a maga elé meredő férfit, miközben felszabadult jobb kezével kihúzott magának egy vele szemközti széket.
- Mázlista vagyok - ismerte el csendesen az asztalnál ülő, lehajtott fejjel, halk, fáradt hangon.
- Na, de komolyan - ült le Hans. - Felderítési gyakorlat a második századdal, hét napon keresztül. Te nem érzed magad szerencsésnek? Pedig harminchét jelentkező közül választottak ki téged, és nem a két szép kék szemedért, nekem elhiheted.
- Te már csak tudod hadnagy - emelte fel tekintetét az őrmester. - Ha jól emlékszem, pont te választottál ki.
- Így van Kölyök - nézett farkasszemet a fejét felemelő férfival Hans. - Pont én. Épp ezért mondom, hogy mázlista vagy.
- Az vagyok - emelt fel egy fekete műbőr borítású mappát az őrmester a mellette lévő székről, és hanyag mozdulattal a vele szemben ülő elé dobta. - Egy rohadt nagy mázlista vagyok.
Hans komoran nyitotta ki a mappát.
- Jelentés a K04-es bekötőútnál történt harci cselekményről - olvasta hangosan a négy oldalas jelentés első oldalának fejlécét. - Mi történt? - nézett fel a papírról.
- Ott van minden a jelentésben - intett az iratok felé az őrmester.
- Ebben biztos vagyok – mondta, és becsukta a dossziét. - De én jobb szeretném tőled hallani, tudod, a hadászati terminológiával mindig bajban voltam. Offenzív, defenzív, fedezőtűz, kiemelés, TRP, ETA...
- Csak az időd vesztegeted! - vágott közbe ingerülten az őrmester.
- Az van bőven, másom sincs - húzta közelebb korsóját a hadnagy.
Az őrmester kortyolt a söréből, aztán gyűrött doboz cigarettát halászott elő a zsebéből, és a dobozból kiválasztott egy szálat.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol - nézett Hans, a Kölyök remegő kezére.
- Én sem – válaszolta, és a dobozt az asztalra dobta.
- Szóval? - csúsztatta a hamutartót az asztal közepére Hans - Hallgatlak.
- Megint elveszítettem egy embert - gyújtott rá az őrmester. - Egy elhagyatott bekötőútnál... Annyira jelentéktelen szakasz, hogy a hadászati térképen is csak néhány betű és szám jelöli. A srác... A mellény fölött a nyakánál kapott egy repeszt... Szinte még gyerek volt.
- Kölyök... - csóválta meg lassan a fejét Hans.
- Tudom, mit akarsz mondani - fújta ki a füstöt nagy sóhajjal. - Hogy kurvára nem tehetek róla.
- Pontosan - bólintott a hadnagy alig láthatóan. - Nem tehetsz róla.
- Tudom... - sütötte le a szemét az őrmester. - Tudom - ismételte halkan, gépiesen. - A parancsnok is megsebesült. Kapott egy sorozatot a mellkasába. A mellényen egy sem ment át, de a bordái szinte szilánkokra törtek, és átszúrták a tüdejét. Isten tudja, megmarad-e? - mélyet szívott a cigarettából, és lassan fújta ki a füstöt. - Mivel én vettem át a szakasz parancsnokságát, nekem kell megírni a levelet a fiú szüleinek... Én... Mi az istent írjak nekik? - nézett könyörgőn Hans szemébe.
A hadnagy egy pillanatra megrettent. Látta már az őrmestert makacsnak, dühösnek, boldognak és szomorúnak, de ilyennek még soha. Ez, aki most itt ült vele szemben, egy végletekig elkeseredett, tehetetlen ember volt.
- Írd azt... – nézett szigorúan Hans az őrmester kétségbeesett szemeibe. -...hogy a fiuk Hősként halt meg.
- Uram Isten! - csattant fel a másik fájdalmasan. - Te még hiszel ebben?!
- Igen! - felelte rezzenéstelen tekintettel Hans. - Hiszek!
Az őrmester elnyomta a közben filterig égett cigarettát és felállt.
- Ha megbocsát uram, nekem mennem kell - azzal sarkon fordult.
- Őrmester! - változott parancsnokká a hadnagy. - Üljön vissza! Ez parancs! - szavak egy aknagránát erejével és hangjával robbantak ki a férfiból.
A kocsmában egy pillanatra megállt az élet. Az eddig csendesen befelé forduló, vagy halkan nevető emberek fátyolos tekintete célzólézerként kúszott az asztalnak háttal álló őrmesterre, és a mögötte ülő hadnagyra. A söntéspultnál a csapos nagy sóhajjal csóválta meg a fejét, és a sörösüveggel vitázó közlegény ezt a pillanatot választotta, hogy nagyot koppanva, merev részegen a padlóra csússzon.
- Miért? Ha nem teszem, akkor hadbíróság elé állítasz parancsmegtagadásért? - pördült meg a férfi, mint akit vipera mart meg.
- Nem! - ugrott fel Hans, és tekintetével szinte felnyársalta az őrmestert. - Lecsukatlak katonához méltatlan magatartásért, aztán a celládban fogunk beszélgetni! Úgyhogy ülj vissza! - mutatott a vele szemben lévő székre.
- Igenis! - szalutált gúnyosan az őrmester, aztán, leült, két kezét az asztal fölött összekulcsolta, és Hansra emelte tekintetét. - Hallgatom uram!
- Szavamra Kölyök - enyhült meg a hadnagy. - Sok nehéz esettel találkoztam már katonai pályafutásom alatt, de te mindegyiken túlteszel – csóválta meg lassan a fejét. Csak most tudatosult benne, hogy a kis magánszámuk kantin szerte nagy feltűnést keltett. Eltolta magát az asztaltól és felállt. – Gyere, sétáljunk.
Látva barátja és alárendeltje mozdulatlanságát, ajkai farkas vigyorra húzódtak.
- Persze, ha nem akarsz, parancsba is adhatom.
- Na, igen - állt fel sóhajtva a Kölyök. - És ahogy ismerlek, gátlástalanul meg is tennéd.
- Meg - bólintott a másik, és nyomában az őrmesterrel, az asztalokat, és az embereket kerülgetve a valószínűleg egyszer már tokostól kirúgott ajtó felé indult.

- Pontosan tudom - sóhajtott fel komoran a hadnagy a kantin előtt, az ajtó fölé szerelt lámpa piszkos sárga fénykörében, miközben rágyújtott -, hogy a magunkfajta hogyan hagyja el ezt a földi siralomvölgyet. Túl sok arcát láttam már a halálnak ahhoz, hogy illúzióim legyenek. És mégis...
- Azt hittem leszoktál - húzott ki egy szálat a feléje nyújtó kezében lévő dobozból a Kölyök.
- Le is... - bólintott a másik, miközben zsebre dugta a cigarettás dobozt. - Ez a tiéd...
- Volt - fejezte be a mondatot az őrmester, és rágyújtott.
- Volt - helyeselt Hans és kezével mutatva az utat elindult az éjszakában, arrafelé, amerre nyugalmat sejtett.

- Mondd el nekem... - szólalt meg néhány perc múlva, vállával az egyik elhagyatott raktár falának dőlve a sötétben. - Ha te nem hiszel abban, hogy az a fiú hősként halt meg, akkor ki fog?
- Az ég szerelmére... - lőtte el a csikket az őrmester.
- Ki fog, mondd? - kérdezte könyörtelenül Hans. - Ki fogja elhinni? Rohadt egyszerű a válasz. Senki!
- Olyan értelmetlen! - fordított hátat a Kölyök. - Hát nem látod mennyire értelmetlen?
- Hogy halt meg a fiú? - kérdezte halkan a hadnagy.
- Megrohamoztuk a házromot, ahol egy géppuskát állítottak fel azok a szemetek, hogy tűz alatt tudják tartani a bekötő utat... A fiú megelőzött... Megtagadta a parancsom... Bevágott egy repeszgránátot... És berontott... A saját gránátja ölte meg... Egy repesz a mellény fölött a nyakánál... Érted? - nézett a hadnagyra könnyes szemmel. - A saját gránátja!
- Kölyök… - egy kéz érintette meg az őrmester vállát. - A gránát nem válogat... Barát vagy ellenség, egyre megy... És a halálnak is édes mindegy kit visz magával. Ő minden egyes alkalommal, amikor bevetésre indulunk, nevetve figyel bennünket. Tudja, hogy történjék bármi, Ő már győzött. Egyetlen dolgot tehetsz, ha ott terem előtted; Kiröhögöd, és méltósággal mész vele. A fiú ezt tette. Talán ostoba volt, de a szemébe röhögött. Írd meg a szüleinek, hogy hősként halt meg. Írd meg nekik. Nem kell, hogy tudják az igazat.
- De én tudom - fordult el újra. - És tudni fogom, amíg élek.
- Ha megkapják a levelet, hogy a fiuk elesett, odavész a reményük, hogy valaha is újra lássák. De a hit, hogy hősként emlékezzenek rá, megmarad! És ezt nem veheted el tőlük! Ahhoz nincs jogod!
Az őrmester kezébe temette arcát.
- Kettő harminckor felderítő járőr indul, és szeretném, ha te vezetnéd - lépett hátrább, és változott Henricsen hadnaggyá Hans. - Eligazítás kettőkor. Válaszd ki az embereidet. Csak fegyvert és lőszert vigyetek. Semmi se zörögjön, semmi se csörögjön... Végeztem!
De a másik férfi még sokáig állt ott, arcát kezébe temetve, hogy elrejtse könnyeit.

Miután visszatértünk a járőrből, végül leültem megírni a levelet a fiú szüleinek.
Megírtam nekik hogy a fiuk, egy fontos ütközetben esett el; Hősként, méltósággal.
Megírtam nekik.
Pedig az az igazság, hogy az a fiú, egy helikopter hideg fémpadlóján halt meg iszonyú kínok között, miközben bajtársai tehetetlenül nézték, egy olyan ütközetben és háborúban, amelynek el sem kellett volna kezdődnie.


Néha még látom az arcát éjszakánként. Látom, ahogy küzd a Halállal, és látom, ahogy lassan feladja. Látom, ahogy lezárom a nyitott, már odaátra néző szemeit.
Tehetünk bármit, a Halál mindig eljön értünk.
Mindegy hogy egy helikopter hideg fémpadlóján, vagy egy kórházi ágyon, de eljön, és magával visz.
Mindig mocskos, mindig fáj, bújjon akármilyen díszes köntösbe. És ez ellen nem tehetünk semmit. Áldozati bárányként várjuk. Méltósággal.
Pedig méltósággal nem lehet meghalni!
Méltósággal csak élni lehet!


Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Venatoris
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 5
Kereső robot: 54
Összes: 102
Jelenlévők:
 · aron
 · boszorka
 · Hiro SOS
 · quentin
 · Securus


Page generated in 0.076 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz