Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Dél

, 248 olvasás, Aevie , 18 hozzászólás

Halál

A holtak felszállnak az égbe. Vonásaik a nihil ölén gyámoltalanná finomodnak. Mint ártatlanokat vonja magához a magas. Eszméletlen mozdulatlanok ők, kiket ártalmatlanná szorít a bevégeztetett idő. Megnyílik az égbolt szíve, áhítat világossága sóhajt értük; aztán hárfadallam közé pihennek majd az örök mindenség mezején.

A nő feküdt. A férfi mellette állt. Szélcsend volt és félárnyék. A part túlfelén égig magasodtak az óriás faligetek. A tó némán ringott, messze s távol egy lélek sem hallhatta, ahogy a lét tovább folyik a nemlét tengerébe.


Meleg volt, amikor meghaltál. Fáztál és az esőfelhőket számoltad a makulátlan tiszta égen. Azt mondtad, sötétedik, pedig még dél sem volt. Féltél, hogy a nyárfák ágaikkal beléd karmolnak; pedig azok szelíden állták roskatag sorfalukat a tavon túl. Épp csak követtem a pillantásod eztán az ég felé. Íriszed sarkában képzeletbeli villámok cikáztak, aztán szorosabbra fűztem derekad köré a karom. Az égbolt türkizkékje békésen fehérlett, a forró nap láthatatlan lángcsóvái vígan lubickoltak gondtalanságukban.
Aztán meghaltál. Hátradőltél a karomban, és véget értél. Még egy utolsó szusszanás sem hagyta el ajkad, halkan, gyöngyléptekkel jöttek el érted.

A nő kisimult, keresztté egyenesedett. Keresztcsontjából kihajtott a nemlét sötét-kedvelő, zsenge hajtása. A föld mély rétegei alá nyúlt, kapaszkodott, fejlődött, hamarosan kérges indává vastagodott lent, egyre lefelé fúrva a forró magma felé.

A sikoly előtti pillanat mindig vészterhesen levegőtlen. Ebben a pillanatban kezdtél emelkedni. Alattad a tér összefolyt a színek aurájával, mintha egyszerre tartott volna valami, és húzott is volna felfelé. Olyan gyorsan történt, hogy nem mozdulhattam a halál beálltának tisztelgő pillanatában – a fájdalom meglincselt.

Lassanként hatalmasabb voltál a liget tetejénél. Ekkor értettem meg, hogy nem lebegsz. Nősz. Kolosszálisként nyúlsz. Ujjaid az ég tavába meríted, miközben térdig gázolsz gyászom fullasztó talaj-mocsarában. Óriás lettél, irdatlan nagy tünemény, isteni mágia.
Hatalmad uradalmas árnyékot vetett, és fázni kezdtem az esőfelhők hiányától. Sötét lett… Éppen akkor borult rám az ébenfekete, amikor a nap a legmagasabb csúcsról tűzött.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 23
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · marisom


Page generated in 0.0489 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz