Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Fehér és vörös

, 380 olvasás, lyanoka , 11 hozzászólás

Hit és vallás

Nem értette. Pontosabban nem volt tudatában annak, hogy miért acsarkodnak ennyire ellene, miért emelnek fegyvert reá, holott előtte ő oltalmazta – igaz külhonban – pont ezeket az embereket. Zarándokokat szállító hajóval tért meg Jeruzsálemből, ahová maga is zarándokként utazott egykoron, hogy lássa a szent várost, imádkozhasson a Szent Sír Templom falainál, erőt merítve ezzel rendje további szolgálatához.
Hazatérését azonban nem övezte sem üdvözlés, sem öröm. Üldözött lett, csak úgy, mint egész rendje, fején vérdíj, büntetése máglyahalál. Fel nem foghatta, hogy mi történik, testvéreit nem találta, csak villanó fegyvervasak és felemelt fáklyák fénye világította meg az elátkozott útját.
Nem is keresés volt ez, hanem hajtóvadászat és az üldözők már igen közel jártak. Persze. A király katonáinak friss lovai voltak, alatta pedig csak ez a megfáradt csődör, amely elkísérte és hűen hordozta az elmúlt évek során. Ló és lovasa. Egyik sem fiatal már. Rajtuk az évek, és a rájuk vert, el nem követett bűnök súlya. Valahol megbújni. Valahogy elillanni, kicselezni a vadászokat, lélegzethez jutni, szabadsághoz. Megváltáshoz.
Kibukkant az erdőből és a hajnali pára szitálásból egy város homályzott elő. A nap még nem serkent fel, így fény sem volt sok, a városkapu nyitva állt, az őrök ott álldogáltak. Itt talán elvegyülhet. Úti köpenyét magára borította, hogy annak hosszú szárnya a ló farát is elfedje, eltakarva mindent, amit hord, a kámzsát a fejébe húzta, amely alól csak az arca látszott ki és az évek ezüstjével megfuttatott szakálla.
- Hé! Te! Hová, s mi célból?
Az őr is csak kötelességből kérdezte ezt a rongyos madárijesztőt, hátha néhány garas leesik belépőként.
- Átutazóban... Megpihennék, kinyújtanám a lábamat, ennék valamit és tovább állok. Szép város. Van fogadó és ispotály.
Nem kérdezte. Mondta.
- Van, de ma nincs piac.
- Miért?
- Honnan jöttél jóember? Nem tudod, minek a napja van?
Most a jövevényen volt az elgondolkodás sora.
- Nem tartom számon a napokat én. Egyszerű ember vagyok.
- Akkor úgy térj a fogadóba, hogy Urunk, Jézus Krisztus megfeszítésének a napja van.
A szóra elkomorodott a jövevény és keresztet vetett, akárcsak az őr, aki aztán bólintott.
- Menj és pihenj. Aztán távozz békével.

A városba bejutni egyszerű volt, de megpihenni képtelenség, és ezt pontosan tudta. Elkerülhette volna, de nem akart tovább menekülni. Tisztában volt vele, hogy mihelyst a nap felkel, az üldözői beérik és keresni fogják, immár talán az egész város is. Már csak a lelkén kívánt könnyíteni. Az útba eső legelső templomot kereste.
A lapos kövekkel kirakott utcák mutatták, hogy a város jobb módú, mint a többi, lakói nem szívlelhették a sarat, viszont az eldobott szemét is ott virított mindenütt. Végiggondolta, hogy az ezerszer elátkozott szaracénok miféle tisztaságot és rendet képesek tartani, még a szegényebb negyedekben is, de aztán a felbukkanó templom elűzte ezt a gondolatát is. Csak néhányan lézengtek a kis téren, a terméskőből rakott házak között fény sem volt még elég, így csak, mint ködös szellemek mozogtak az emberek egymás mellett.
Fáradtan lezökkent a lóról, a kantárt pedig egy fakorláthoz hurkolta. Nehéz, mocsárlábaló léptekkel ment fel a lépcsőn, majd a küszöböt átlépve, a templom belsejében találta magát. Mindenütt gyertyák égtek, áhítatos csend vette körül, csak önmagában állt, majd lassan elindult az oltár felé. Ott letérdelt és keresztet vetett, majd a Krisztus szoborra vetette szemeinek fájdalmas pillantását. Talán választ kaphat a néma szobortól? Vagy erőt ad és csodát tesz? Nem tudhatta, de a hite erősebb volt, mint bármely evilági dolog és tette azzá, akivé vált.
- Korán van még a templomhoz fiam! – szólt egy reszketeg hang.
- Sosem lehet elég korán, atyám. – válaszolt a szóra az utazó és látta, ahogyan egy vén pap előjön az oldalsó hajóból, ahol eleddig gyertyákat gyújtogatott. Járása megtört volt, a kezében tartott, másfél ember hosszú botra támaszkodott, melynek a felső részén, a kereszten, megfeszített Jézus kicsi képmása díszelgett. Egyszerű faragás. Akár a pap. Maga a templom is egyszerű volt, csak fa és kő. Csak fa és kő.
- Mivel szolgálhatlak fiam? A mai nap…
- Tudom, - szakította félbe a papot a szakállas szelíd szóval – tudom. De ma... Kérlek, fogadd el szent gyónásomat.
- Ennyire sürgős?
- Nekem igen.
S hangja megreszketett.
- Kór emészt és a halált várod még ma?
- Nem, atyám.
- Megátkoztak vajon?
- Nem.
- Mi sürget ennyire, fiam?
A jövevény megoldotta a nyakán úti köpenyének zsinegét és hagyta, hogy lehulljon az eleddig őt takaró rongyos lebernyeg. A vén pap meghökkent. Első szóra még kiáltott volna a felszikrázó kard miatt, de a sodronying felett viselt fehér tunika a vörös kereszttel szintén taglóként sújtott le rá! Egy templomos lovag állt ott.
- Eretnek! – suttogta a csontig ható szavakat, melyek a lovagot fájdalmasabban érintették, mint ezer korbácsütés.
- Az eretnek, aki elhagyja hitét, vajon a templomba jön, atyám?
- Az nem számít. Kelemen pápa kiátkozta a rendeteket! A nagymestereteket két hete égették el máglyán Párizsban! Ott voltam, láttam. Jacques de Molay a máglyáról átkozta meg a királyt és a pápát, hogy még az év vége előtt kövessék őt a halálba! Ötezer máglya lángolt fel és tisztította meg a bűnös templomosokat. Eretnekek!
Súlyos szavak voltak ezek, a lovag immáron mindent értett. Az üldözést, a kitaszítást, hogy sehol nem mondtak semmit, csak rátörtek, mint egy bűnözőre.
- Nem tagadtam meg soha a hitemet!
- De a pápa kiátkozott! Bűnös!
- Ez kinek a háza, atyám?
- Mit képzelsz…
- Kinek a háza ez, atyám? – dörrent fel a templomos hangja, immáron betöltve a teret.
- Isten háza. – felelte a pap lehajtott fejjel, mély áhítattal.
- Ha ez Isten háza, akkor Ő vajon hagyná-e elcsatangolni megtévedt gyermekét, még ha a pápa, az Ő helytartója úgy is dönt?
- Nem bírálhatom felül Őszentsége akaratát.
A lovag lehajtotta a fejét. Megalázkodásként.
- Nem is akarom. Csak gyónni szeretnék. Mert ma meghalok.
- Mit tervezel?
- Feladom magam. Nem méltó a menekülés a magamfajtához. Segít nekem, atyám?
A pap kínban volt, lassan peregtek gondolatai. Egy kiátkozottat nem gyóntattathat meg. Ezért őt is megfeszítik – persze csak jelképesen. Tipródott és vívódott. Nem tudhatta, ki áll előtte, és nem is értette, hogy ez az ember miért ajánlja fel magát csak így.
"Ó, Uram, segíts jól döntenem!"
Aztán rájött. Csak a saját áldozata árán válthatja meg bűnös lelkét a jövevény. Akkor viszont nem eretnek, aki képes ilyen önfeláldozásra. Teljesen tanácstalan volt és látta, hogy a lovag benyúl a fehér köpenye alá.
- Atyám. A gyónás előtt... Ezt még odaadnám. Utána akartam, megtisztulva, de talán nem kapok bűnbocsánatot, így mégis előtte helyezném kezeid oltalmába.
Egy kő volt a markában.
- Mi ez?
A lovag szeme megfényesedett egy pillanatra.
- A Koponyák hegyéről hoztam, ahol Urunkat megfeszítették. Talán vére nyomát is őrzi e kő. Onnan hoztam. Ahol a keresztek álltak. Ha már elveszett számunkra a Szentföld, akkor legalább egy darabját őrizzük meg, legalább itt, – nézett a kőre és a másik kezét a mellkasához érintette – és itt.
A pap kinyúlt és elvette a kopottas követ a templomos markából.
- Megesküszöl, hogy ez nem szemfényvesztés?
- A halhatatlan lelkemre esküszöm.
- Hiszek neked! – mondta a pap és lassú csoszogással az oltárhoz ment. Ráhelyezte a követ és megfordult.
- Megteszem, amit kérsz, de a fegyvereidet le kell, hogy vesd. Ki kell tenned az ajtón kívülre.
A lovag a fejét ingatta, mintegy jelezvén, ez nem az ínyére való utasítás.
- Odakünn meglátnak és elragadnak, mielőtt…
Most a pap vágott közbe.
- Kinek a háza ez, fiam? Ide ártó szándékkal ember nem léphet be.
A lovag meghajolt, megoldotta fegyverövét, az ajtóhoz lépett. Kinn már világosodott, felismerhetővé váltak az arcok, az emberek, a lassan ébredő város nyüzsgése. Zajgás, fecsegés, kordék zörgése. Aztán csörömpölés, mert a templomos egyszerűen kihajította a kardot a lépcső tetejére, ezzel magára vonva a pillantásokat. A pillantások, amelyek látták a fegyvert és az eleddig figyelemre sem méltatott lovat, rajta a fehér pajzzsal és vörös keresztel. Abban a minutumban vészt jósló üvöltés tört fel a torkokból és az emberek megindultak a templom lépcsőjén felfelé. A lovag becsapta az ajtót és belül elreteszelte azt. Öklök csapódtak a fának, dühösen, követelőzve. A pap is ott állt már.
- Menj a fülkébe. Ezeket bízd rám.
A lovag először kételkedve, majd vállat vonva bement a gyóntató fülkébe. Ami jön, hát eljövell úgyis. Hallotta a retesz kattanását, a tömeg ordítását, csak a papot nem hallotta. Aztán a hangzavar elcsöndesült, az ajtó bezárult, majd a fülke túlsó feléből reccsenés hallatszott és egy nyögés. A pap leült.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus. – hangzott el mindkettőjüktől áhítattal.
Aztán a ruhasuhogásából mindkettejük tudta, hogy a másik keresztet vet.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ekkor megszólalt a templomos.
- Gyónom a mindenható Istennek, és neked lelki atyám, hogy bűnös vagyok. De nem tudom neked meggyónni bűneimet, mert nem tudom mik azok. Nem tudom, mert mindig a hit szerint éltem és tartottam szabályainkat és az anyaszentegyház parancsolatait. Bűnös vagyok, mert gyarló ember vagyok. Kérlek, bocsáss meg atyám, vétkeztem.
- Mikor gyóntál utoljára?
- Hazatértem óta nem volt rá módom, mindenünnen elüldöztek. Előtte még Cipruson egy testvérem...
- Mi a neved, fiam?
- Az emberek úgy ismernek, Jean.
- Sorold fel hát bűneidet.
- Nem ismerem azokat. Nem tudom miben vétkezhettem. Kérlek, segíts!
- Öltél embert?
- Igen atyám, de csak harcban, viadalban. Harcoltam az ellenségeinkkel Egyiptomban és a Szentföldön is.
- Élvezetből tetted?
- Nem atyám. Sőt. Harminchárom alkalommal adtam kardot a pogányok kezébe, hogy Isten ítéljen gyarlóságom felett. Megvívtam minddel, de jobbjuk lecsapatott és foguk kitöretett az Ő szent akaratából!
- Templomos vagy, próbáltad-e megtéríteni őket?
- Próbáltam atyám, de pogány hitüket nem hagyták el.
- Helyesen cselekedtél. Gyermeket öltél-e?
- Nem.
- Asszonyt?
- Nem.
- Megtagadtad-e valaha a hitedet?
- Soha!
- Emeltél-e fegyvert keresztények ellenében?
- Csak amikor megvédtem magamat. De óvakodtam az élet kioltásától.
Az idő lassan pergett le kettejük között, ahogy a pap kérdéseire a lovag őszintén válaszol. Kiderült, hogy a templomos semmit sem tud arról, hogy mitől forrong az ország, és ha itthon fogták volna el, akkor már nem élne, így is csak a gondviselés mentette meg, hogy eddig eljutott. Egy tiszta ember, tiszta gondolatokkal, mély hittel. A máglya árnyékában. Az árnyékok völgyében. Aztán a pap mérlegelt és döntött.
- Feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Keresztet vetettek.
- A lelked immáron szabad. De a testedet nem birtoklom. Legyen meg az Úr akarata.
- Ámen. – suttogta a lovag.
- Ámen. – felelte a pap.

Odakünn gyorsan szállt a hír, miközben a városba értek a király katonái is, ami csak megerősítette azt, hogy egy eretneket fognak nyakon csípni és megégetni. Tizenöten voltak a páncélba öltözött katonák, akik a liliomos lobogó alatt egyenesen a templomhoz vonultak és a városőrség is csatlakozott hozzájuk. Mivel nem volt hely, így a csőcseléket elhajtották, legalábbis a lépcsősorról, hogy a katonák teljesíthessék kötelességüket. Fenn az oromzaton, a kőbe faragott angyalok szenvtelenül nézték az eseményeket.
Vaskesztyűs ököl zúdult a templom ajtajára.
- A király nevében! Kinyitni!
Az ököl újra felemelkedett, de mielőtt lesújthatott volna, a bejárat megnyílt. Csak egy vén pap állt ott.
- Mit szeretnél, fiam?
- Az eretnekért jöttünk! A király és a pápa parancsára. Add ki, vagy…
- Állj! – kiáltott a pap – mielőtt olyan szó hagyja el a szádat, amelyet később is megbánsz. Szerénység. Kopogj és megnyittatik! Kérj és megadatik!
A kapitány nem tudta mi tévő legyen, katona volt, parancsra ette még az ételt is és a katonái is csak parancsra léteztek. Az Ő parancsára. Erő és fegyver. Mind nála van, de ez az aszott vénember…
- Atyám. Kérlek, add át nekünk az eretneket. Tudod, hogy szól a rendelet.
- Tudom, fiam. – majd befordult a templomba – Jöjj. Már várnak.
Várnak. Micsoda szó. mintha az otthonról lenne szó, meleg, családi tűzhelyről, ahová már soha nem juthat el, lévén a családját – a rendet – kiirtották, s az otthonait eladták vagy lerombolták. Mindegy. Nincs hová mennie, csak egyfelé.
Karjait előre nyújtva lépett ki a reggeli fénybe, amely megölelte, de hamar visszarántotta a valóságba az a béklyó, amelyet a csuklójára vetettek. Durva kötél, fájdalom, felcsapó kiáltások, hátába vágó öklök, a katonák köpete az arcán, rúgások.
- Megvagy te kurafi – kiáltott boldogan a kapitány, fejben már a vérdíjat is elköltötte talán - nincs menekvés! Megbűnhődsz. Még ma megégetünk!
- Tárgyalás sem lesz? – kérdezte a templomos.
- Az már megvolt Párizsban, ahol lángok között tartották a tárgyalást! És most itt is!
Aztán a fényes páncélba öltözött katonák elkezdték lelökdösni a lovagot a lépcsőn, a tömeg pedig ujjongott! Micsoda látványosság és micsoda hírnév! De abban a pillanatban kiáltás dördült, mintha maga az ég nyílott volna meg.
A hajlott hátú pap ott állt a lépcső tetején - kezében a hosszú kereszttel, amire támaszkodott - ő kiáltott a katonákra!
- Megállj! – szólt a hangja úgy, hogy a téren beleremegtek a jelenlevők – hová viszitek azt az embert?
A kapitány megdöbbenve nézett fel az apró emberre, és felfogni nem tudta, hogy mi miért történik. Megrázta a fejét és indult volna tovább, miközben a jobbja a templomos vállát markolta jelezve, hogy ez az ő trófeája.
- Megégetünk egy eretneket Isten dicsőségére, atyám! – válaszolta némileg gunyorosan.
- A mai napon? – kérdezte a pap.
- A mai… merde
- Vigyázz a szádra! Vigyázz, hogy kire mit mondasz.
- De a rendelet szerint azonnal ki kell végezni.
- MA nem.
- A király parancsa.
- A királyok királyáét nem bírálhatja felül.
- A pokolba…
- VIGYÁZZ a szádra, hogy mit ejtsz ki, kapitány uram! Nagyon vigyázz!
A katona bajban volt, mert viaskodott benne a parancs iránti hűsége és a hite is azt sugallta, hogy az öregembernek igaza van. Krisztus kereszthalálának napján nincs kivégzés. Sem vasárnap, sem hétfőn.
- Nem engedhetem szabadon, atyám! Sem a király, sem a pápa nem engedi el.
- De TE! Te elengedheted.
- Nem – felelte a kapitány és az embereire nézett – és ezt megfelelő erővel tudom támogatni.
Majd a kardjához nyúlt és megbillentette azt a markolatnál fogva. Hiba volt. A tömeg felhörrent ekkor és a városőrség hadnagya is elhátrált a király katonáitól. Mi a…?
- Le a fegyvert! A bíboros úrra senki nem emelhet kezet! – szólt a hadnagy a kapitánynak és az őrség most a király katonáira szegezte a lándzsáinak hegyét!
- Hogy kicsoda? Hogy ő…? De miért nincs rajta a ruha? A föveg?
- Korán keltem fiam, és feltartottak az öltözésben. Remélem, megbocsájtod, hogy a magamfajta öregember ilyen lassú ezekben a dolgokban. A ruha csak ruha. De a botot megismered-é?
Akkor sápadt csak el igazán a kapitány. Valóban. A méltósághoz nem férhetett kétség. Miért verte meg ilyen vaksággal a magasságos, nem tudhatta. Vereséget szenvedett. Legalábbis most.
- Bocsásson meg, monseigneur , kérem. De az eretnek... vesznie kell.
- Az eretnek Isten ellensége. Egyetértesz?
- Igen!
- Döntsön hát Ő! Az Ő bölcsességét és könyörületét nem vonod kétségbe?
- Nem! De – nézett zavartam a katonáira – mégis hogyan gondolod ezt?
- Váltsa meg az életét kard és vér által. Ahogy Krisztus Urunk váltotta meg vérével minden bűnünket. Kiáll-e ellene valaki? Ha legyőzetik, akkor az Isten ítélete lesz. Ha ő győz, akkor a másik halála által válthatja meg a szabadságát.
A templomos nem akart hinni a fülének és az sem tudatosult benne, hogy ilyen hatalmas pártfogója akadt. Már, ha pártfogás az, ami készült, de tudta, hogy így legalább a becsület oltárára helyezi az életét. És a hitét. Ekkor a pap hangját hallotta:
- Ígéred-e te, aki a templom lovagja vagy és úgy ismernek, mint Jean, hogy aláveted magadat Isten ítéletének? Nem próbálkozol szökéssel és egyéb ármánnyal?
- Esküszöm, atyám. Mint gyermeked, és mint Isten katonája, alávetem magamat az akaratodnak.
A pap ekkor a katonákra szólt.
- Oldozzátok el.
Lehullott a kötél és a lovag letörölte arcáról a reá köpött nyálat.
- Én készen állok. – szólt egyszerűen. Csendesen.

Csak egy szék. Rajta egy ember ül. Combjain keresztbe fektetve egy kard, amit nedves fenőkővel, lassan élez. Sivít az acél minden húzásnál, a kőből kis por horzsolódik le és hullik alá. Csillog a sokat használt penge, a kard kopottas markolatgombjába ott van körkörösen belevésve „Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam”. Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére. Sistereg a kő, ragyog az acél, csendesek a gondolatok. Mellette letámasztva egy kétfejű csatabárd és a fehér pajzs, rajta a vörös kereszttel. Ellenfélre vár.
A város főterén már kész minden. Kötelekkel határolt küzdőtér, a belseje homokkal felszórva, egyrészt, hogy ne legyen csúszós a járókő, másrészt hogy elnyelve a kiontott vért. A templomos ennek a küzdőtérnek a sarkában üldögélt és élezte a kardját. Körülötte tolongás a jobb helyekért, a tér házainak ablakát és tetejét is ellepték az érdeklődők. A keleti oldalon ott ült a bíboros egy egyszerű kis emelvényen, míg a nyugati oldalon a király katonái várakoztak. Egyikük sem vállalta a viadalt. Tudták, hogy egyenként nem mérkőzhetnek meg a templomos harci tudásával és tapasztalatával. Egy ekkora városban csak akad valaki, aki elintézi ezt az eretneket! Amúgy sem fiatal ember már, látszik a szakállán és a mozgásán, de a tartása egyenes és a fanatizmusa… úgy is lesz, aki lecsapja a fejét. Élve vagy holtan. Lényeg, az igazolás, hogy meghalt és a vérdíj jár. De a papírt csak a bíboros írhatja alá.
Időnként a kikiáltó teli torokból tüzelte a jelenlévőket.
- Derék polgárok! Derék katonák! Hát senki sem meri felemelni fegyverét az eretnek ellen? – harsogott a kikiáltó szava. – Bárki is áll ki, nem bukhat el, mert azt a hitehagyottat nem pártolják sehonnan sem. Akad valaki, aki kiáll? Fegyverre!
Ezen felszólítások után mindig néma csönd lett és egymásra sunyítottak a népek, pedig akadt közöttük olyan, aki könnyedén ellenfele lehetett volna a templomosnak. De nem ma. Ma semmiképpen.
Elmúlt dél - a harangok némaságba burkolóztak - majd a délután is kezdett megfakulni lassanként. Ha napnyugtáig nem történik semmi, akkor a lovag szabadon távozhat. Kínos. Vagy a bíboros pont így tervezte? Lehet.
Zaj támadt fel. Először, mintha szél fodrozná a vizet a folyón, majd apró hullámokat lökve kelti életre azt, úgy támadt fel a hangzavar. Mégis csak jön valaki.
Jött. A kapitány először nem hitt a szemének, hogy ilyen szerencséje lesz. Egyből felismerte, persze vaknak kellett volna lennie, ha nem látja. De a bíboros is meglepődött, hogy éppen…
- Vállalom a kihívást – szólt az ismeretlen. – Döntsön Isten közöttem és az eretnek között. Életemet ajánlom fel! – kiáltotta.
- Áldásom rád, fiam! Mi a neved? – kérdezte a bíboros.
- Michel du Soleil!
- Ismered azt az embert ott? – mutatott a lovagra.
- Sosem láttam még.
- A küzdelem előtt akarsz-e gyónni?
- Délelőtt ez már megtörtént. Készen állok.
Valóban készen állt, mint mindig. Rendjének fekete ruhája volt rajta, mellén és hátán a fehér kereszttel. Egy johannita. Szent János lovagjainak egyike az ispotályosok közül. Már volt minek örülni, hiszen így bizonyára már teljes az eretnek veresége, nem menekülhet.
Nézték, ahogyan a fekete ruhás bemegy a kötelek közé, körülnéz, lábával megtapodja a kövezetre hordott homokot, hibákat keres, felméri a terepet. Aztán füttyentett egy éleset.
Egy ló dübörgött elő, egyik oldalára szíjazva egy fekete pajzs, melyen fényként ragyogott a fehér kereszt, a másik oldalán pallos és csatabárd. A johannita leemelte fegyvereit és pajzsát a lóról és a földre helyezte azokat a küzdőtér ellenfelével szemközti sarkában és még mindig fegyvertelenül lépett a templomos elé. Kinyújtotta jobbját, mint egy üdvözlésként. Jean felállt, letette a kardját és megragadta ellenfelének kinyújtott alkarját, ahogyan az az üdvözléskor illett.
- Michel.
- Jean.
- Mondd testvér, hogyan küzdjek ilyen név ellen? – utalva ezzel, hogy a rend Keresztelő Szent János nevét viselte.
- Küzdj az ember ellen. A név elvész úgyis.
- Inkább őrizze meg az emlékezet. Van sisakod? - kérdezte a johannita.
- Nincs.
- Akkor nekem sem kell – szólt, és levette az eddig fején levő csúcsos acélfejfedőt. Dús barna haja zuhatagként omlott alá. – Egyenlő esélyek, testvér.
Azzal lassan visszaballagott a helyére. Volt valami elemi méltóság ebben a mozgásban, az ellenfél tiszteletében. Ráadásul a leszakadt csendben minden szó hallatszott, így a fekete ruhás iránti tisztelet igen csak megnőtt.
A johannita kinézett a bíborosra.
- Atyám, ha kérhetnék!
- Kérj, s megadatik!
- Hoznátok-e ide a kötél mellé vizet és kenyeret? Ha a szükség úgy kívánná.
- Legyen – és intett a szolgáknak, hogy hozzák, amit kért a lovag.
Kis idő röppent el, máris hoztak egy asztalt. Rajta egy füles kancsóban bor, de kenyér nem volt, így egyik élelmes szolga ostyát hozott, de előkerült egy kupában víz is.
- Most már készen állok. – szólt Michel.
- Készen állok. – felelte Jean.
Jobbjukban egyenes kard, baljukon a pajzs. Mindkettőjükön sodronypáncél, fölötte a fehér és fekete ruha. Vörös és fehér keresztjel. Vártak.
A bíboros felállt. Immáron teljes díszben és kezében a hosszú bot, amelynek a végével koppantott egyet.
- Isten nevében! Rajta hát!
Abban a pillanatban a templomos nekirontott a johannitának és pajzsa fölött egy villámgyors szúrás eresztett ki. Bárkit megölt volna ez a mozdulat és gyorsaság, de ellenfele kipörgött a mozdulat elől és széles ívben meglendítette a kardját, amely lapjára fordulva csapódott a keresztes hátára. Amaz felhördült a fájdalomtól, de nem hallatszott mindez a felcsapó ordításoktól, amely a közönség soraiból röppent fel. Azonnal csöndet parancsoltak. Nincs helye itt semmiféle tetszésnyilvánításnak. Ez itt nem lovagi torna, nem látványosság. Ítélet élet és halál fölött.
Újra és újra megmarta egymást a két penge. Mindegyik kóstolta már a sivatag szelét, a Földközi tenger sósságát, a hitetlenek vérét. Szikrákat dalolt az acél, sivított, ahogyan a pajzsokon csúsztak meg, énekeltették a levegőt, amerre jártak. Vadul táncolt a halál ígérete minden egyes elpergő pillanatban, minden egyes elhulló verejtékcseppben. A templomos brutálisan erős volt, időnként úgy sújtott, mintha fát vágna, nem volt benne semmilyen elegancia, az évek is megtanították arra, hogy a szépségbe csak halni lehet. Ő élni akart. A johannita ügyesebb volt, gyorsabb mozgással, de ez egyelőre kevésnek bizonyult, mivel folyamatosan csak védekezett, amíg egy csapás védése után megcsúszott és elesett. Jobbjából kihullt a fegyver és hanyatt esett. A templomos felmagaslott és döfésre emelte a karját, mikor a johannita megszólalt.
- Szomjas vagyok, testvér. Adnál innom?
Jean egy pillanatra megremegett. Felszaggatták emlékeit ezek a szavak, elhozva az egyiptomi homok forróságát, a haldokló testvérek jajszavát a véres csaták után. Aztán a pillanat elmúlt, és a téren honoló halálos csend közepette kiment a kötél mellé, felragadta a vizes kupát és visszament ellenfeléhez, akit felsegített a földről. Odanyújtotta a vizet Michelnek, aki jót húzott belőle.
- Az én vizem, a te vized is. Igyál hát.
A hitetlenkedő tömeg szeme láttára Jean megitta a maradékot és elhajította a kupát. Szinte hallotta a király kapitányának a foga csikorgását.
- A kard nem vett el életet. Döntsön a bárd? – kérdezte.
- Legyen úgy. – felelte a johannita.
Visszatértek a sarokba, felmarkolták a rövid nyelű csatabárdokat. Újra egymásnak estek. Csapás csapás hátán, egymásra mérve, elhajolva, védve magukat. Meghorpadt és lepattogzott a fehér és a vörös kereszt a pajzsokról, megrepedeztek azok, kisebb csontok törtek el karjaikban, fájdalomra ítélve egymás létezését. Gyűlölet nem volt a másik iránt, mégis egyiküknek halnia kellett, tehát nem volt kegyelem. Aztán a templomos lesújtott, mire a johannita pajzsa darabokra szakadt, de a támadót elvitte a lendület, mire Michel a védtelen mellkasra zúdított egy csapást. Nem látta senki és nem érezhette senki, hogy ezt az ütést ember nem élheti túl, mert a sodronying nem tudta megvédeni a rá bízott testet és engedett. Bordák törtek szilánkosra, feltépték a tüdőt. Egy életnek csak pillanatai voltak hátra.
- Megéheztem testvér. - A johannita eldobta a bárdot és kisétált az asztalhoz, miközben Jean habos vért köpött és térdre rogyott. Michel visszanézett és elmosolyodott szelíden.
- Hisz neked is jut.
A király kapitánya ekkor már állt és beordított:
- Csapd le a fejét végre! Isten döntött. Az eretnek elpusztul.
Szemben a bíboros már talpon volt, meghajlott háttal nézett a térre, botjára támaszkodott, amelybe két kezével kapaszkodott. Mélységes szomorúság látszott a megtört tartás mögött, mintha eleve ő győzetett volna le. Aztán keresztet vetett a térre.
Mindeközben a johannita visszatért a templomoshoz, aki a saját vérében fuldoklott már.
- Egyél testvér.
És egy ostyát nyújtott előre, de a templomos megrázta a fejét. Nem tudott szólni, csak a szeme beszélt helyette. Végezz velem.
Ekkor a johannita kinyújtotta és Jean szájába tette az ostyát.
- Corpus Christi. A tiéd. Edd csak meg – suttogta, miközben a másik könnybe lábadt szemmel, utolsó erejével nyelte be a falatot.
- És most igyál. Sanguinis Christi. Krisztus vére – megemelte a templomos állát és a bort lecsorgatta annak torkán.
Jean akkor már csak ellenfele szemeit látta, ahogy a küzdelmes múltjának napjai sorban előhomályzanak a semmiből. Átélte minden fájdalmát és kínját, de örömmel teli volt, hogy részese lehetett mindennek, hogy még most is annak örül, hogy ártatlanul nem kényszerült más élete által megváltani a magát. Boldogság. Aztán kilobbant a láng.
- Ím, Isten döntött, a bűnös elbukott – kiáltotta a kapitány boldogan! – Megmérettetett és könnyűnek találtatott!
- Lassan, csak lassan – szólalt meg a johannita. Volt abban a hangban valami baljós.
Felragadta a kardját a homokból és kinyújtva azt, végigmutatott a tömegen.
- Bűnösök vagytok! Kevés kivétellel, akik nem kívánták egy ártatlan halálát. Ez nektek a hit? Hogy egy idegen majd megküzd érettetek? Majd az Isten ítél? Újra csalódnia kell bennetek, bár bírjátok a szeretetét.
Senki sem értette, hogy ez az ember miket beszél. Nem is hallhatták, olyan szélvihar zúgott, megsüketítve szinte mindenkit a téren, aztán súlyos eső zúdult le, de senki sem tudott mozdulni. Mindenki a tér közepén levő alakot nézte megbabonázva. A johannita kardjából lángnyelvek csaptak elő!
- Csak a tiszta szívűek jutnak be Isten országába. – szólt, s hangja maga volt a mennydörgés. Lehajolt és felkapta a templomos testét, mintha az csak egy gyerek lett volna.
- Bocsáss meg nekem testvér – súgta, és könnyei a halott ezüst szakállára peregtek, majd tekintetét körbe hordozta újfent.
- Lássátok hát, ki méltó rá.
A vér megdermed, a térd megremeg. Lehull az ember a sárba, karját nyújtja és fohászkodik. Ezrek kiáltják:
- Bocsáss meg!
- Én nem tudok megbocsátani. Ő sem. Hát ti? Magatoknak? – kiáltotta.
Aztán a halotthoz szólt:
- Hazamegyünk, gyermekem.
Ahogy szólt, úgy cselekedett. Lefoszlott a fekete gúnya a lovagról és fényes páncél ragyogása vakította el a népet, aztán a hátából sarjadó hatalmas szárnyakon felrebbent könnyedén, majd egy villanással eltűnt.

Aznap este tömve volt a templom, csak úgy, mint a többi. A bíboros felolvasást tartott Jézus életéből, de a hangok elhaltak a vén ajkak között, majd – mint egy sugallatra – megfordult és az oltárra nézett. A tömeg is lélegzet visszafojtva bámulta a darab követ, amit még a templomos adott. Lassú pulzálás kezdődött, mint a szív verése és az emberek hangos kiáltásai között a holt kő ragyogó, mindenkit elvakító, szikrázó gyémánttá változott. a fény elborította az embereket.
A bíboros elmosolyodott és annyit mondott.
- Uram. Nem vagyunk rá méltóak. Még nem.
Abban a pillanatban elenyészett a ragyogás és a gyémánt porrá omlott és füstté vált, mintha ott sem lett volna.

Aznap Jeruzsálemben nyugalom volt. Csak a Koponyák hegyére hullott le egy kő koppanva.



Megjegyzés: Köszönet Aevie-nek, mert nélküle nem született volna meg ez a történet.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Hit és vallás
· Kategória: Novella
· Írta: lyanoka
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16
Összes: 26
Jelenlévők:
 · SunVice


Page generated in 0.0432 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz