Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 62. Újra?!

, 41 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Sors

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.
„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg víz érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.
Szívem szurkálva kalimpált, amint felpezsgett bennem az a kép, ahogy a szüleimmel utazunk... és a bátyámmal!
Nyeltem egyet, és ujjaim elgémberedett erejével lesikáltam a párát az üvegről, hogy ne csak önnön képemet, a bátyámét is láthassam tükröződni – ha egyáltalán valóban mellettem ül.
- Hányszor mondtam, hogy ne maszatold össze az üveget! - dörrent rám apám a sofőrülésről. - Talán te takarítod a kocsit?!
Szemem az üveg sötét tisztaságára meredt, ahol megláttam Ádi tükörképét, ahogy felém fordul. Tekintetem azonnal felé fordítottam.
Ajka unott, rosszalló grimaszba ráncolódott, szeme ellapítva villámlott felém. Míg én felragyogtam, és nagyot sikítva rádobtam a testemet, hogy szorosan átöleljem.
- Mi folyik ott hátul? Rend legyen, de azonnal! - sikoltott anyám élesen közvetlenül a fülembe.
Némán, szélesen vigyorogva húzódtam el a bátyámtól. Arcán a korábbi lemondással keveredett dühöt most sokkal keveredett mély döbbenet váltotta fel.
- Emlékszel…? - suttogta olyan hangtalanul, ahogy csak bírta.
- Igen – tátogtam, és ömleni kezdtek a könnyeim, ahogy tudatosult bennem, hogy újra leélhetek vele egy életet.
Röpke mosollyal követte tekintete könnyeim vonalát, aztán ismét elszigorodott.
- Miért ugrottál le? - suttogta kissé nagyobb hévvel, mire félve anyánk felé nézett, aztán közelebb csúszott, és némábban folytatta. - Megint?
- A kezemhez ragadt a telefon, és túl nagyot lendítettem… Megbotlottam.
- Miért nem Dávidot választottad? - kérdezte.
- Most nem rontom el, Ádi, ígérem, hogy jó leszek! - válaszoltam csillogó lelkesedéssel.
- Istenem, Norc… Te semmit sem tanultál az egészből! Nincs olyan, hogy jó! Nincs olyan, hogy rossz! Csak a csillagok együttállása létezik! Az univerzum kis mozaik darabjainak együttes rezgése, és mi nem kellünk ide. Sőt! A jelenlétünk csak átkot hoz az emberekre.
- Nem, én segíteni fogok! - vitatkoztam.
- Ja, igen, és hogyan? Megállítod a háborút, hogy ne haljanak meg millióan? Talán orvos leszel, hogy életeket ments? Szeretsz majd… Majd azokat szereted, akinek a legnagyobb szüksége van rá? Mert pont ez volt múltkor is. És? Valószínűleg tovább éltek a pokol fajzatai. Megmentetted ezek életét akkor és orvosként. A szereteted táptalaján gaznövényeket nevelgettél. Nem érted, hogy hiába próbálunk belenyúlni?! Olajat jelentünk a pokol tüzének!
- Mit sustorogtok ott hátul? - morrant meg apám.
Tekintetem Ádám szemeiben ragadt, míg egyre nagyobb rémület kúszott torkom tájékára, ahogy próbáltuk kivárni, míg újra egymással kezdenek beszélgetni.
A múltról beszéltek. A visszaköltözésről, a házról. A régieket emlegették nevek nélkül, hogy vajon mennyire lesz veszélyes az élet itt. Hogy vajon megtalálja-e őket az, ami elől állandóan menekülniük kellett.
Elgondolkozva pillantottam a szüleim felé.
- Mitől félnek? - suttogtam a bátyám felé.
- Ők? - biccentett a szüleink felé. Bólintottam.
- Hát, tőled – vigyorodott el fejét rázva. - A mennyek kulcsa vagy, azt hittem, emlékszel?! - szigorodott el újra a pillantása. - Minden egyes alkalommal utoléri őket a pokol megsemmisülésének veszélye.
- Hát, a pokol létéért harcolnak?
- Ahogy mi a mennyért, igen.
- Akkor miért nem ölnek meg csak simán?
- Húgom – szusszant –, aki bukott angyal, az vak. Nem is sejtik, hogy Isten gyermeke vagy. Bárkit, bárhogyan, és szüntelenül felhasználhatónak hisznek! Anya azt hiszi, hogy neki fogsz segíteni. És te, húgom, el fogsz jutni angyali létednek arra a pontjára, ahol már a sok földbéli élet annyira elszennyez, hogy belevakulsz. Akkor majd te is bukott angyallá válsz, ahogy ők! És akkor végleg vereséget szenvedünk.
Látod, miért vagy te a kulcs? Az örök mérleg-egyen? Te vagy az egyetlen, aki fel tudja fogni a semmi békéjét. Ezért kell neked döntened. Kellett volna… Mert már nagyon késő… Ha tudatlan földi emberré válsz, te is csak a poklot fogod duzzasztani! A menny minden dicső ereje a pokol kezébe kerül, ha Ruszlana megkaparintja a lelked.
Nincs más megoldás, minthogy elmenekítsük az angyalokat a Földről, mert nagyon gyenge vagy már. Már sok-sok éve minden segítő szándékod egyre nagyobb kudarcba fullad. Meg kell tanulnod feladni, és menekülni, hogy legalább a menny tovább létezhessen. A menny, az angyalok és Isten!
- Nem hagyhatjuk magukra azokat az embereket, akiken még lehetne segíteni, hiszen ezért létezünk! Nem hagyhatjuk abba a hivatásunkat akkor sem, ha holdtalan az éj…
- Látom, semmit sem tanultál az előző életedből. Pedig tökéletes konstelláció volt ahhoz, hogy a tragédiák sora felnyithassa a szemed. Elvesztetted a bátyád, az apád, a gyermekeid, a hivatásod hitét, és a férjed. Az egészséged, a barátaid, és megannyi beteged. Mi kellett volna még, hogy kiábrándulj a földi életből?
- Szerettelek titeket, és ti szerettetek engem… Ez mindent megért.

Akkor Ádi szemében úgy hulltak le a remény csillagai, mint augusztusi égbolton a meteorraj.
- Ezért vagy te a kulcs… - tátogta döbbent tekintettel.
- Hadd próbáljam meg még egyszer! - súgtam, mire csak rázta a fejét.
- Nem fog sikerülni. Minket ments meg! Aztán egyszer talán még visszanézünk a földre, ha már töredékeikre gyilkolták egymást, és a kevesebb tán nevelhetőbb. Vagy ha végleg elpusztítják magukat, hogy új lényeket teremthessen Tamás. Jobbakat, értelmesebbeket, kevésbé aljas népséget. Hidd el, hogy semmi esélyük sem a túlélésre, sem a boldogságra, a megtérésre meg már évszázadok óta nem.
- Csak még egyszer! - szóltam rá fennhangon.
- NEM! - sziszegte.
- Na, ebből elég, állítsd le a kocsit! - üvöltötte anyám, és csontos ujjait apám combjába mélyesztette.
A kocsi leállt, anyám kiszállt, kivágta a mellettem lévő ajtót, és kirángatott a hóba… Az árokba estem. Karmai a nyakamba martak, és a levegőbe emelt, majd karja minden erejével arcon vágott, majd visszahajított a földre.
Felálltam, és szembenéztem vele. Lelkének ocsmányságát akkor végre megláttam világoskék, zafírszín szemeiben. Írisze kissé megrezzent. Talán ő is felismert bennem valamit, ami erősebb volt, mint az a nyamvadt kislány, akinek addig ismert.
Ledermedt. A csomagtartóhoz léptem, és tiszta ruhát vettem elő, aztán a hűtőtáskát a friss fagyasztott plazmáért. Anélkül, hogy újra rápillantottam volna, visszaszálltam a kocsiba, és Ádám kezébe nyomtam a vért, miközben levettem magamról a jéghideg, átázott ruhákat.
Öltözés közben az ablak páráján túlról anyámra pillantottam: még mindig ott ácsorgott, leopárd mintás kabátjában, teljesen mozdulatlanul.
Mire felöltöztem, már beszállt, de többé egy szót sem szólt hozzám.
Aztán Ádám felé fordultam, a szerelékért nyúltam, de ő magához vonta azt.
- Majd én – mondta, miközben elindultunk.
Rámosolyogtam.
- Csukott szemmel, teljes sötétben, bal kézzel is simán beszúrom… A centrálist is! Miközben földrengés és hurrikán rázná a kocsit.
Visszamosolygott.
- Hiányozni fogsz…
Amint megérkeztük, anyám szállt ki elsőnek, és állt, csak állt, miközben kiszálltam én is. Bámulta minden mozdulatom, aztán halk hangon, bizonytalanul közölte:
- Ne rohanj a végtelenségig, a szomszédban már laknak – sorolta a szavakat úgy, mint megrendezett színjáték szövegét.
Apró mosollyal bólintottam, és hirtelen bal kezével a jobb gyűrűsujjához nyúlt, aztán lehúzta a hatalmas kövű gyűrűjét.
Megrendültem, és egyszerre csak tudtam… Tudtam, hogy mi lehet a megoldás! Hogy ha a menny ereje kevés az emberiség megmentéséhez, akkor többre lesz szükség.
- Anya! Még nem késő! - léptem közel hozzá. - Tamás a városi kórházban dolgozik, és még mindig, teljesen totálisan odavan érted! Téged szeret! Mindig is téged szeretett, ahogy te őt!
Szeme gyémánt-kemény zafírja megtöredezni látszódott a hatalmas telihold ezüst fénye alatt. Óvatosan a kezében lévő gyűrűhöz nyúltam, amit tétován nekem adott, és bizonytalan mosollyal bólintott.
Nagyot sóhajtva mosolyodtam el én is, és a csomagtartóhoz léptem. Kesztyűt, sálat és sapkát kerestem. Nem volt időm egy tüdőgyulladásra…
Ádám akkor megérintette a karom.
- Mit művelsz? - kérdezte halkan, miközben felkaptuk fejünket szüleink vitájára.
- Tudom, mindig is tudtam, hogy a lányom szájába élvezel minden este! - dörögte anyám a szavakat. - És az én hibám, hogy nem tanítottam meg arra: ami a szájba kerül, azt le kell harapni, aztán alaposan megrágni, majd jó étvággyal lenyelni!
Ádámra nevettem.
- Világbékét teremtek!
- Norci! - fogott meg ismét, miután felöltöztem, és lecsuktam a csomagtartót.
Anyám abban a pillanatban bepattant a fekete Bugattiba, és elhajtott…
- Norci! - vonta maga felé Ádám a tekintetem. - Nem fog sikerülni, már késő!
- Még találkozunk, bátyó! - nevettem rá, és megragadva vállait puszit nyomtam arca aggódó vonásaira.
Aztán rohanni kezdtem. Szívem minden szeretetével szállni… Lábak nélkül, láthatatlan angyalszárnyakon, hátra a ház mögötti puszta érintetlen szűz hólepelébe.
Amikor elfáradtam, a házunk felé fordultam. Az apró ablak-négyzetek mindegyikének közepén lángkeresztek vilángoltak. Nevetve hulltam a talajra, aztán egyből fel is álltam, mert a tüdőgyulladástól még mindig féltem.
Alaposan le is poroltam kabátomról a hozzátapadt havat, összepaskolva vastag kesztyűs kezeimet, aztán karomat, mellkasomat, majd lehajoltam, hogy a nadrágomról is ledörzsöljem. Rövidet szusszanva húztam ki magam, amikor elkészültem.

Előttem állt. Ragyogó arccal vigyorgott, megdöbbentően fiatal arccal…
- Mi olyan vicces?! - kérdeztem, de könnybe lábadt szemeim leleplezték flegmázásom hamisságát.
Közelebb lépett. Nagyon közel. A telihold mennyei fénykörbe ölelt minket. Kezeit kivette a zsebéből, aztán a járomcsontomra simította azokat.
- Az hogy a vastag ruhádról lesöpörted a havat, miközben a pofidon vastagon áll a jég – vigyorgott. - Hóangyal… - Széles mosolya ellágyult, ahogy szemembe nézve simogatta az arcom. - Fix, hogy arcüreggyulladást kapsz.
- Sinusitis?! - meredtem a tekintetébe. A szóra mozdulata azonnal megállt, és döbbenten nézett rám. Elmosolyodtam. - Forró gőz profilaktíve?! - kérdeztem, miközben arcom az ajkához emeltem.
- Emlékszel…? - lehelte a bőrömre.
- A bátyám orvos… A vacsoránál is a hüvelygombákat szokta ecsetelni – mosolyogtam rá, mire lemondóan sóhajtott.
Ajkam akkor az ajkához emeltem.
- Minden életünkre emlékszem – súgtam, aztán megcsókolt.
- Az ajkad... - ugrott hátrébb.
- Nem fáj, nem számít - bújtam újra hozzá.
Erősen szorítottuk egymást, egyre hevülve, tűzkört olvasztva a hópuszta közepébe.
- Menjünk hozzánk – lihegte két apróbb csók között. - Anya nincs otthon.
- Nem lehet – húzódtam el tőle. - Kelleni fog faktor! - ziháltam, mire mosolyogva átölelt.
- Van! Már vártalak…
És annyi év után újra ott voltunk… A barna sötétítő függönyös, hajópadlós szobában, bohó fiatalságunk szerelem-ittas színterén.
A teste hegtelenül sima volt, ahogy az enyém is… Fiatalok voltunk, pezsgők, bűntelenek, tiszták és gyönyörűek… Mielőtt belém hatolt, óvszert húzott. Sokáig azt hittem, a fogamzásgátlás miatt, csak később döbbentem rá, hogy nem tudhattuk, mi a helyzet a retrovírussal…
Már hajnalba fordult az éjszaka, amikor végre jól laktunk… A karjaiban feküdtem, a pléd-forró ölelésében, mentol-illatában.
- Szóval újrakezdjük? - suttogta a fülembe.
Döbbenten fordultam ki karjaiból, szembenézve vele a párnán. A szoba feketeségét a függönyön átszíneződő pirkadatfény adta.
- Öt menet nem volt elég? - vigyorogtam felé.
- Nyolcezeregy sem…
Kezem a kezére tettem – még éreztem a haldoklón csontos, erőtlen és bőrrákos valóját, de szemem megnyugtatta ép bőre vonala.
- Megígéred, hogy én maradok a fontos? Nem a kórház? Én, és nem a betegségeim? - kérdeztem.
- Most nem basszuk el… - mosolyodott el. - Na, aludj, Csipkerózsika! Majd megcsókollak, ha fel kell ébredni!

A másnap reggelt nem folytathattam máshol, mint Janinál. Megelőztem, és ezredmagammal ültem a váróban, ezer nyávogó, sírva hisztiző gyerekkel…
Óvatosan lépett be az utcáról, de tekintete úgy siklott át rajtam, ahogy mindannyiunkon végigfuttatta szemeit.
- Jó reggelt kis manók, és szép tündérek! - köszönt, mire a legtöbb gyerek még jobban rázendített. És akkor én is könnyezni kezdtem, mert soha az életben nem vettem még észre Jani gyerek-fogorvosi hivatástudatát, pont úgy, ahogy akkor a többi kölyök is csak a saját rettegésével volt elfoglalva.
De úgy tűnt, már megszokta. Nyugodt léptekkel tűnt el a kezelőben.
Néhány perc elteltével az asszisztens felém bólintott, ahogy kitárult az ajtó. Mosolyogva siettem be, és alig bírtam ki, hogy ne ugorjak Janira – össze-vissza ölelgetve őt.
A bejárat melletti pultnál ült, és kedvesen mosolygott rám.
- Szia, királylány! Hogy hívnak? Lakcím, tajszám? - kérdezte, aztán tekintetét az előtte lévő új, üres kartonra fordította egy tollal a kezében.
- Nora Romanova.
Akkor kezében aprót rezzent a toll, ahogy írni kezdte a nevem.
- A doktorbácsinak fúrás közben is remeg a keze? Mert az nem túl bizalomgerjesztő… - vigyorogtam rá.
Az asszisztens puffogni kezdtett a háttérben, Jani kikerekedett szemekkel nézett ismét rám.
- Hol laksz, Norci… Vagyis, Nora?
- A doktorbácsi már dadog is?! - húztam az idegeit.
Akkor lassan felállt.
- Juditka, magunkra hagyna minket egy percre? - szólt az asszisztensnek, miközben tekintetét az enyémbe szegezte.
- Nem – rikoltotta nő. - Ezer dolgunk van, ezer rinyagéppel. Édes kislányom, nyögd már ki a címed, és már ülsz is székbe, nyitod a szádat!
A szék felé sétáltam.
- A doktorbá pontosan tudja a címem, az unokaöccse párja vagyok, aki a doktorbácsi anyukájának ikernővérének a fia.
- Érthető, vagy ragozzuk még, Juditka? - nevette el magát Jani.
- Fél percet kapnak, doktor úr! - nyögte a nő, aztán elhagyta a kezelőt.
Mire megfordultam, Jani már előttem állt.
- Emlékszel…?
- Emlékszem, mennyit fájtak a fogaim, gyorsan jöttem lefoglalni a következő néhány éved összes időpontját – mosolyogtam. - És a fehérítő fóliával soha többet ne próbálkozzunk!
Nagyokat pislogott, szempillái végén egyre gyűlő könnycseppekkel.
- Kicsim – suttogta, aztán szorosan átölelt. - Köszönöm, hogy újrakezdhetjük!
Szorítva karjait néztem a szemébe.
- Nem tudom, Jay. Ezt is te döntötted el helyettem! - ráztam felé a fejem tetetett fintorral. - A kurva fólia összeragasztózta a mobilt, és zuhantam vele együtt!
- Tudod, hogy nem löktelek volna le szándékosan! Soha nem bántottalak volna szándékosan! - zihálta, miközben bőszen törölgette a könnyeit.
Akkor elnevettem magam, és a szék felé mutattam.
- Na persze! Újrakezdheted a kínzásomat. Jaj, Jay? Mi lett a HIV tesztem?
- Nem tudom… Jácint nem mondja el.
- Addig akkor nem kezelhetsz… - sóhajtottam. - Max. megírhatod a státuszt.
- Az megy fejből is – grimaszolt.
- Jól van, akkor találkozunk még, dokibá! - mosolyogtam rá, mire újra magához húzott. - Ne haragudj, hogy hazudtam! Soha többé nem teszem. A legjobbam vagy…
- Úgysem álltam még készen a válaszokra, Jani…
- De mit választottál volna, ha nem ránt magával a telefon? Újra minket választottál volna?
- Hiszen, most is azt teszem! - válaszoltam, aztán az ajtó felé lépdeltem, amin épp akkor rontott be az asszisztens.
Dühtől szikrázva nézett rám, aztán Janira, majd haját lobogtatva görcsös bólogatásba kezdett.
- Úgy tudtam, doktor úr, hogy nélkülem simán kikönyörgi ez a kis cafat, hogy megússza a kezelést! Túlságosan lágyszívű a doktor úr!
Akkor Janival még utoljára egymásra vigyorogtunk – többé már nem irigyeltem a vakítóan fehér fogsorát.
Ezután Tamás következett volna. De amint kiléptem a fogászat kapuján, hasra estem. Szemem jó pár pillanatig csak a vaksötétet bámulta, aztán a hátamra fordultam.
Dávid.

Dávid, és fölötte a telihold, aztán tótágast állva szikráztak felém a távolból a város halk, békés karácsonyi fényei. A templomok mély kongást búgtak a kórus Halleluja dallamával.
Nem szólt, csak felhúzott a talajról.
És már máshol voltunk. Kezem majd« eltörte az övét, amint tudatosodott bennem, hogy a vízen állunk.
- Ne félj – szólalt meg. - Haldokolsz.
Rémülten néztem rá, reszketve tartva a kezeit. Mosolygott.
- Tovább élsz – tette hozzá, aztán a távolba mutatott.
A medence vizén álltunk, a távolban jég-marta rózsaindák kanyarogtak a végtelen felé.
- Menj hát! Tamás ott vár!
Újra Dávidra néztem.
- Félek! Nem tudok úszni! A mélyben szörnyek kúsznak!
- A jók tudnak a vízen járni – mosolyogta felém. - Válassz engem! Válaszd az utópiát! Minél csonkoltabb egy test, annál betegebb. Az élet is ilyen, visszafordíthatatlan, még akkor is, ha másnak tűnik.
Már nincs idő, Norci! A lelkek két világ közé szorultak, és a segítségedet kérik. Segíts nekem, segíts nekik, vezesd őket az örök békébe.
Körbenéztem. Odakint is szörnyek voltak.
- Félek tőlük, félek a haláltól!
- Már vége. Már minden megtörtént. És újra meg is fog.
Aztán elsüllyedtem...

***

Tekintetem megakadt jobb kezem mutatóujján, ahogy az „R” szára a mélybe zuhant.
- Tessék, kisfiam!
Anyám hangja. Az autó. A sötét üvegek.
- Itt vannak az új személyik!
Döbbenten néztem az ablakra, aztán a mellettem ülő bátyám felé fordultam. Kérdőn nézett rám vissza, miközben felém nyújtotta az enyémet.
- Nor… Nor… Az én nevem Nora – reszkettem a bátyám felé.
Belenézett a kis füzetkébe, majd rám.
- Honnan tudtad?
- Nem tudom. Az előbb írtam fel az ablakra.


***VÉGE***

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Venatoris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 49
Regisztrált: 7
Kereső robot: 48
Összes: 104
Jelenlévők:
 · deb
 · eretnek
 · Kankalin
 · kovacsgabor
 · Kránitz Laura
 · lyanoka
 · Tollas


Page generated in 0.076 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz