A tó parton,
lakatlan ház,
magányos szellem tanya.
Lidércek, denevérek,
korhadó otthona.
Békalencsés tóba
arcra borult cupido.
Hulló cserepek,
üvegtelen ablak szemek
vakon a semmibe merednek.
Repkény alatt málló vakolaton
csorgó naplemente
vörösarany ruhába öltözteti
s csókolja életre a romos
kövületet.
Egykoron, büszke kastélynak, született.
Kósza, hűvös esti szél,
magányos agglegény
egy rongy csipkét
táncra kér,
s úgy pörgeti, mint
egykori úr piruló nejét.
A teliholdat vonyítva
ugatják kutyák.
Nehéz est ereszkedik
holdgyertya gyúl
fényében kezdődhet a bál.
Foghíjas zongorában
alszanak rég játszott
dallamok,
tücskök húznak
a kertben talpalávalót,
békák énekelnek hozzá
vízi vartyogóst.
Táncolva suhannak,
rizsporoshajú árnyak,
s eltűnnek, ha a hajnali pír,
véget vet a bálnak.
Égi király
izzó koronával,
ül tüzes trónusán,
míg a Hold,
meghajol szerényen,
s a Göncölszekéren
elrobog serényen.
Elülnek a virgonc
szelek, táncoltak eleget.
Kerengve, merengve száll
a por,
a foszladozó csipkefüggöny
fáradtan lengedez.
Talán csak álom voltam én is,
tűnődik a ház, míg harmatkönnyet
sír a rozsdás bádogeresz.