Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Mindennapi poklainkat add meg nékünk ma! (3)

, 134 olvasás, eretnek , 20 hozzászólás

Ezek vagyunk

A blog, magyarul napló. Ez pedig életem naplója. Ki mondta, hogy időrendben kell a múltat megírni? Most vettem észre, hogy rohanok. A második blog után úgy tűnik, már az életem majd felénél járok. Pedig addig is történt ez az. Amit most bevallok, ha halállal végződik, a pokolra kerültem volna, vagy sem? Ki tudja.
A jó krimik jellemzője, hogy a tökéletes bűntényt azért derítik ki, mert a tervezéskor valami elkerüli az elkövető figyelmét. Tehát nem kellően alapos. Magam is így jártam többször. A hamleti nagy kérdés (a „lenni, vagy nem lenni") olykor létkérdés. Mint időnként nálam is.
Történt egyszer, (az érettségin már túl, de a katonaságon még innen) hogyha balul sül el, akkor ezt a blogot már néhaiként írnám. Ebből kifolyólag, az előző blogot viszont meg sem tudtam volna írni.
Helyszín, Edelény, ahol a helyi tsz-ben dolgoztam. Aratáskor és betakarításkor, mint már említettem tizenkét órás volt a munkaidő. Köztes időszakban nyolc-kilenc-tíz. Mivel nem helybeli voltam, ezért busszal jártam oda s vissza. Annak pedig, ugye, menetrendje van. És olykor várni kell rá. Mivel ütné el egy magamfajta ifjú az idejét, ha még nem hivatásos alkoholista? Természetesen csajozással. És hol? Ahol csak lehet. De ha még sincs kapás, akkor legalább egy jó sörrel öblítsük le a munka porát. Tehát irány a presszó. Hétköznap délután, a Diána presszóban alig egy-két vendég. Két ráérős pincérnő. Az egyik molett, középkorú. De a másik! Arca átlagos. Teste rendkívül csinos. Pincérnő öltözék: Fekete szoknya. Épp annyira feszes, hogy mindent eláruljon, de még dolgozni lehessen benne. És fehér pólóval fedett feszes keblek. Melltartó nélkül! Értitek? Na jó, akkor még nem volt divat mindig, minden nőnek, melltartót viselni, de a fehér pólóhoz, általában felvették. Ő nem. Be kellett cserkészni! Sikerült. Ezek után már előre megfontolt szándékból elkövetett látogatásaim voltak a Dianában. Lehetőleg gyér forgalmú időszakokban, hogy meg tudjam hívni egy italra és olyankor, más vendég kiszolgálása után visszaült az én asztalomhoz. Nagy dumás voltam, már akkor is. Ő pedig olyan könnyű préda, hogy három hét után már megosztotta velem legnagyobb titkát. Mégpedig azt, hogy ugyan két hét múlva férjhez kéne mennie, de ő inkább hozzám jönne feleségül, mert én annyira más vagyok mint a többi. Pedig nem! Én ugyanúgy rettegtem a vőlegényétől, mint bárki más tette volna az én helyemben. Képzeljetek el egy kétméteres vájárt, aki mellesleg vagy száznegyven kiló szín izom! Szörnyet haltam volna akkor is, ha mellém üt. Jobbnak láttam a vőlegény barátságába férkőzni. A kislánynak pedig meséltem életem nagy vágyáról, mely szerint disszidálni szeretnék és francia honban beállni a jezsuita rendbe. Na! Mi van? Szerintem, minden reformátusnak keresztelt fiú fejében megfordul ez a lehetőség időnként. Vagy legalábbis akkor, ha megkérik a kezüket. Viszont felajánlottam neki, hogy szívesen lennék a személyes edzője a nászéjszakára. Sajnos, erre az esküvő előtt nem került sor. De aki olvasta az első blogomat, az tudja, hogy tudok én türelmesen várni, ha szexről van szó.
Tehát megvolt az esküvő, megvolt a nászút is. És jöttek a hétköznapok. Szolgálati lakást kaptak a bányásztelepen, mint ifjú házasok. Beköltöztek.
Egyik nap mondta, hogy a következő vasárnap jó lesz. Mert Jani éjszakás lesz. És miénk lesz az egész éjszaka.
Azok számára, akik nem járatosak a mélyművelésű bányák témakörében, elmondom, hogy kétféle van ezek közül. Van a táró. Amikor a bányászok csillékkel mennek be a bányába. Jönnek-mennek a csillék. Tehát a férj bármikor hazajöhet, betoppanhat. Na jó! Egy átlagos férj talán nem kísértése a sorsnak. De a Jani? (Állítólag, régen fogadásból, egy ütéssel agyonütött egy kétmázsás bikaborjút)
No meg van a másik bányatípus, az akna. Itt lifttel mennek le a bányászok. A következő lift, pedig amivel fel tudnak jönni, az az, amelyik a váltást hozza. Az én esetemben tehát hétfő reggelig, zavartalan éjszaka az önfeledt paráználkodáshoz. Ugye milyen jó, ha valaki járatos a bányászati ismeretekben?
Tehát vasárnap este van. A templom kerítésének árnyékából jól látható, amint a jó bányászok, mind felszállnak a pontosan érkező műszakos buszra. Jani, termeténél fogva messziről is jól felismerhető. Ő is felszáll. A távolodó busz piros lámpái eltűnnek a kanyarban. Irány a telep! Itt már csak annyi a tennivalóm, hogy lehetőleg ne legyen tanúja annak, hová igyekszem éjnek évadján. Sötét van, meg lehet oldani. Aki már látott bányász kolóniát, annak nem kell elmondanom, hogy ezeket, sok jó bányász kis helyen is elfér elvén tervezték az ötvenes-hatvanas években. Kettő-négy-hatlakásos tömbök, melyre a barakk szó inkább illene. Pici udvar, zsebkendőnyi veteményes. És egy kis pecu hátul. Tüzelőnek, biciklinek. Néhol pár darab baromfi tartására is van hely esetleg.
Egy ilyenbe igyekeztem én. És valahogy lépten-nyomon az ismert sorocska járt a fejemben: „A fiúk a bányában dolgoznak! ”
Már várt a drága! A szemei ragyogtak. Sosem láttam még ilyennek. És mi volt rajta? Egy áttetsző, sejtelmes alkalmi ruha. Alatta pedig semmi.
Előkerült a gyertya is. Meg egy üveg tankpezsgő. Előbb azt ízleltük meg. Aztán egymást. Lassan, alaposan. Hová kapkodni, hisz miénk az egész éjszaka. Hol van még a reggeli lift, felfelé az aknából?
Ő vetkőztetett. Lassan. Számtalan heves csók és ölelés következtében egyre fokozódott a vágyunk. És az asztaltól eljutottunk az ágyig. Már rajtam sem volt semmi. De kényeztetni akartam hosszan, míg nekiesünk a beteljesülésnek, hisz hosszú az éjszaka. Azt hiszem ő már akkor néhányszor elélvezett, amikor a nyakát, fülét harapdáltam finoman. Hamar ráhangolódtam, ráéreztem, mi jó neki. A nyitott ablakon behallatszott a tücskök ciripelése, a környék zaja. És az is, ahogy a kiskapu csapódik. Majd a kilincs rángatása.
Hazajött Jani. Ő a bezárt ajtó túloldalán. Én pedig az ő ágyában meztelenül.
Ilyenkor szokták a mesékben azt mondani „egy életem, egy halálom, én a próbát csak kiállom”. Én viszont kinőttem a mesékből. És szeretek biztosra menni. Ennek pedig alapfeltétele az élet. Tehát volt néhány másodpercem, addig az ajtózár biztosította a célszerű visszavonulásomat. A szétszórt ruháimat, mint a villám, összekapkodtam, aztán azonmód pucéron, huss kilibbentem az ablakon. Aztán át a kerítésen a másik udvarba. Onnan a harmadikba, majd egy újabba. Mindeközben öltözni és különböző méretű házőrző kutyákat hessegetni! Ha ezt annak idején kamerával felveszik, szerintem a nagy Szergej Bubka ezért a teljesítményért és a világcsúcsaiból az utolsót felajánlotta volna nekem.
De kikerültem az utcára sikeresen. Nagyjából felöltözve. (szerintem az ugrálás közben elvesztett alsónadrágom, atlétám és zoknijaim, más családoknál is komoly magánéleti problémák forrása lehetett.) Tehát. Kint vagyok az utcán és rohanok mint az őrült. Ami az én esetemben egy pozitív dolog, hisz ez azt jelenti, hogy az életfunkciómról nem kellett lemondani. Viszont azon a környéken, eme időszakban ez nem egy megszokott dolog. Amit a kutyák nem toleráltak. Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy kinek a trappolása hallatszik egy saroknyira mögöttem. És még csak nehéz dolga sem volt, hisz csak a kutyák jelzései után kellett rohanni. Rájöttem, hogy ez nem jó taktika. Ezért hirtelen megálltam, megfordultam. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve, ráérősen megindultam az üldözőmmel szemben, aki rövid idő múlva, mint valami tornádó közeledett felém. Jó hangosan rá is szóltam:
- Szevasz Jani! Te vagy az? Hová rohansz ennyire?
Visszavett a tempóból. Megismert. Meg is állt egy pillanatra..
- Szevasz. Nem láttál valakit erre szaladni?
- De. Épp a másik sarkon rohant el mellettem.
- Nem tudod ki volt az? Nem ismerted fel?
- Ne haragudj, de nem néztem meg. De olyasmi magas volt mint én.
Legyintett egyet és rohant tovább az általam megadott irányba. Én pedig így tudtam épségben kisétálni Edelényből. Aztán sétáltam még tizenöt kilométert, mivel azon az éjen több busz nem volt.
Mi ebből a tanulság? Felületes bányászati ismeretekre ne alapozzon senki pásztorórát! Főleg ne vasárnap! Ugyanis a következő (váltást hozó) lifttel akkor tud feljönni a vájár, ha már lement. De aki a beszállás előtt megfújja a szondát, az lehet, hogy a délutános műszakkal megy haza. Tehát meg kell várni a visszatérő buszt. Az autókat, motoros és biciklista bányászokat! Majd még várjunk egy fél órát lehetőleg egy bányászok által kedvelt, nyitva tartó kocsmában, nem jön-e véletlenül haza? Én legközelebb így csinálnám! (Vagy így is csináltam?)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Blog
· Írta: eretnek
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 27
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 41
Jelenlévők:
 · szabadalom


Page generated in 0.0576 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz