Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ha az vagy amit megeszel, akkor te lehetek

, 397 olvasás, kovacsgabor , 3 hozzászólás

Fantasy

Gyomrom lészen sírod

Erő és halhatatlanság,
az vagy amit megeszel.
Légy a mártírom,
s mi egykor voltál, azzá válom.

Gyomrom lészen sírod

Erő és halhatatlanság,
az vagy amit megeszel.
Légy a mártírom,
s mi egykor voltál, azzá válom.


Azt beszélik, fönn a hegyekben, mélyén az erdőben, él egy lény. Egyesek szerint egy szörny, ami emberhúst eszik, mások szerint egy gonosz szellem, ami elragadja az élők lelkét. Nem tudni mi az igazság, de a helyiek szerint a legtöbb ember, aki a hegyekbe megy, sohasem tér vissza. A szörny elkapja és felfalja, így a helyiek méltán rettegik és kerülik a helyet.
Ezekben a hegyekben tűnt el a város egykori köztiszteletben álló orvosa, Dr. Larsen is.
A doktor jó fizikumú, intelligens ember volt, aki szeretett vadászni. Az utolsó vadászútjáról azonban nem tért vissza, eltűnt a hegyekben. Soha nem találták meg, sem őt, sem a társait, akikkel akkor útnak indult. Ekkor kezdődött az eltűnések sorozata…
A doktor, és számos másik ember eltűnésének rejtélye, valamint a hegyi szörny legendája, azok, amik hírhedtté tették a kisvárost a szenzációhajhász média jóvoltából.
Rengeteg turista, tudós, újságíró és vadász jár ide, hogy akár egy pillantást is vethessen a szörnyre, de mindhiába, még senki nem látta, legalábbis olyan, aki életben maradt volna a találkozás után. A helyiek tudják, hogy a hegy az ő birodalma és messze elkerülik azt, de a dicsőséghajhász idegenek nem törődnek az intelmekkel.

***

Augusztusban, a napok rettentően forróak. A hat tapasztalt hobbivadász, a nyári szabadságát élvezve, a munka kötelékeitől elszakadva, vadászatra készen, töltött fegyverekkel érkezett meg Barksville városba, a hegyi szörny otthonába, hogy begyűjtsék a legértékesebb trófeát, amit csak vadász begyűjthet. A hírnév fontos dolog, és ha gyilkolni kell hozzá, van, akinek az sem akadály.
A település tipikus kisváros volt, a szokásos üdvözlő táblával: Isten hozta Barksvilleben. Volt iskola, kocsma, borbély és egy templom a központban, ami kiemelkedve magaslott, az épületek monoton sűrűjéből, Isten és az egyház dicsőségét hirdetve. A város szívében lévő kereszteződésnél, útbaigazító táblák sorakoztak. Az egyiken „Vadász-lesek 2 km” felirat jelezte a továbbhaladási irányt Kelet felé.
A hegy lába, körülbelül öt percre volt a belvárostól. Onnan gyalog kellett továbbmenni az útviszonyok, és a kilövendő vadak miatt.
A fiúk bepakolták a hátizsákjaikba a felszerelést, ami ilyenkor kellhet: váltásruha, iránytű, térkép, lőszer, konzervélelmiszer, ivóvíz, elsősegélytáska, kötél, pokróc, hálózsák, zseblámpa, kézi CB rádió, stb. A puskák és a kések közül, mindenki a sajátját vitte. Mindenki készen állt.
Az erdőben, kis táblák jelezték a lesek helyének irányát. A csapat ismerte a legendát, ami miatt idejöttek, és tudták, hogy az eltűnések Északnyugaton történtek, így letérve az ösvényről, elindultak Északnyugatra.
A fák, két-három méterenként nyújtózkodtak a földből az ég felé. A talajt sűrű bozót és korhadt faágak fedték, néhol sziklás, köves kitüremkedésekkel emlékeztetve arra, hogy hegyen járnak.
Az erdő csendjébe a madarak és a szél zörgette faágak vittek életet. Szörnynek nyoma sem volt.
A csapat egy hegyi tisztáshoz érve, letáborozott.
Mire kipakoltak és tüzet raktak, bealkonyodott. A több órás gyaloglás után, megkönnyebbülés volt pihenni a meleg tűz mellett, ahol regenerálódhattak, hogy másnap újult erővel folytathassák a vadászatot. A városi mindennapok monotonitása és a komfort, kiölik az emberből az ősi vadászösztönt és az erőt.


***

Az éjszaka közepén, éles üvöltés rázta ki az álmokat a fáradt szemekből.
– Mi volt ez? – kérdezte Corner, a mellette fekvő Murraytől.
– Micsoda? – kérdezett vissza, a még félálomban lévő Murray.
– Ez az üvöltés? Nem hallottad? – Ekkor újabb üvöltés harsant az éjszakába.
– Úristen! – kipattant szemekkel reagált Murray.
– Hallottad?
– Fel kell ébresztenünk a többieket.
– Gondolod, hogy a lény az?
– Gyerünk, szólj a többieknek!
Mindketten felpattantak, majd ébresztgetni kezdték a többieket. Beletelt néhány percbe, mire mindenki összeszedte magát, aztán a hat vadász, puskával a kezében, elindult a hang irányába, egyenest az erdőbe.
– „Gyerünk bébi, Lobbants lángra! Gyerünk bébi, Lobbants lángra! ” – énekelte Weepy.
– Fogd be Weepy! – súgta neki Wilkins.
– Váljunk szét háromszor kettes csoportokra. – tanácsolta Ted.
– Ok. – bólintva helyeselt Bud.
– Weepy és Wilkins, ti arra mentek. – magyarázta Ted jobb kezével az utat mutatva. – Bud és Corner, ti pedig arrafelé próbálkoztok. Murray és én erre megyünk. Rádión tartjuk a kapcsolatot.
A tanácskozás befejeztével, a csoportok elindultak a kijelölt irányokba, hogy becserkésszék a prédát.
Weepy és Wilkins, néhány perc gyaloglás után egy kunyhóhoz ért. Lerobbant viskó volt. Közelebb mentek, hogy megnézzék lakik-e valaki abban a romhalmazban. Mikor már karnyújtásnyira voltak a háztól, az ajtó hirtelen kivágódott előttük…
Ted és Murray egy hatalmas kiáltásra lettek figyelmesek. Elindultak az üvöltés irányába. A holdfény, szitálva szűrődött át a fák lombkoronájának sűrűjében, mindent félhomályba borítva.
Bud és Corner, zseblámpákkal próbáltak javítani a látásviszonyokon. Az erdő csendes volt, akár egy kripta, amikor egyszer csak megzörrent egy bokor a közelben.
– Pszt! – állt meg mereven Corner, mutatóujját elemelve a zseb-lámpáról az ég felé mutatva.
– A fény, biztos idevonzott valamilyen állatot.
A vállukhoz emelték a puskájukat, majd lassan közeledni kezdtek a zaj forrásához, minél kisebb zajt csapva. Ekkor, a hátuk mögött lévő bokor, megzörrent, de mire odavilágított volna Bud, már semmi nem volt ott. Corner tarkóját, nyirkos hűvösség bizsergette. A férfi hátrapördült…
Egy reccsenés, majd egy eltorzult, elcsukló nyöszörgés. Bud annyit látott, hogy egy hatalmas, vaddisznószerű lény harapja át társa torkát. A vér fröcsögött, amikor a hús, az izmok és a hangszálak elváltak a toroktól. Az egész egy szempillantás alatt történt.
Miközben Corner levegő után kapkodva a földön vergődött, Bud félelemtől dermedten, puskával a kezében állt és tág pupillákkal a lényt bámulta. A sötétben megcsillanó borotvaéles fogak először ép elméjét, majd húsát hasították fel…

***

A viskó ajtaja nyitva volt, amikor Ted és Murray rátalálták az erdőben. Bementek a kunyhóba.
Az első dolog, amit érzékelni lehetett, a rothadó hús elviselhetetlen bűze volt. Több hetes rothadó húsé. Murray gyomra tüntetésképp, kilökte magából tartalmát.
Ted zseblámpájának fénye, pásztázva siklott végig a padlón heverő emberi maradványokon. Csontok, koponyák, végtagok, törzsek, fejek, belsőségek hevertek szétszórva a földön. Eltekintve néhány rongy és ruhadarabtól, valamint pár kacattól, sem asztal, sem szék, sem ágy nem volt a kunyhóban, csak megcsonkított torzók és húscafatok, amik egykoron emberi lények voltak. Köztük, Weepy és Wilkins megcsonkított tetemei. Az egész hely olyan volt, mint egy mészárszék a pokolból.
– Bassza meg! Tűnjünk el innen! – nyögte az epétől bűzlő Murray.
– Ok. – helyeselt Ted.
A tetőt tompa koppanás rázta meg. Murray arcára, pánikfélelem ült ki a zaj hallatán, majd sietősen elindult az ajtó irányába. Amint kiért, egy kéz fentről megragadta a fejénél fogva, majd felrántotta a tetőre.
Kétségbeesett félelem, és kín szülte üvöltés volt, ami a férfi torkából harsogott, majd néma csend lett, amikor az izmok megadták magukat, és mint alma a fától, úgy vált el a feje a törzsétől, arcán a fájdalom torz grimaszával. Ekkor Ted rémülten kirohant a házból, egyenest az erdőbe.
Mikor visszapillantott, a dög éppen a kezeket szaggatta le barátja testéről. A holdfény beragyogta a ház tetejét, így jól megfigyelhette a szörnyet, ami leginkább egy emberszabású vaddisznóra hasonlított. Két lábon állt, és paták helyett, ujjak voltak a végtagjai végén, a feje, pedig olyan akár egy eltorzult vaddisznóé, kurta malac orral, oldalt felfelé ívelő agyarakkal és vastag, tömzsi nyakkal, melyet a jól megtermett, erős fizikumú emberi test viselt.
Ted szervezetében dolgozott az adrenalin és miután visszanyerte önuralmát, rájött itt az alkalom, most leterítheti a szörnyet. Ekkor célba vette a puskájával, majd meghúzta a ravaszt. A vaddisznóember összeesett, majd legurult a lejtős tetőről.
A vadász, lassan elindult a leterített vad felé. A szörny oldalából szivárgott a vér, de még nem halt meg. A férfi, újra célba vette, hogy befejezze, amit elkezdett, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a lény rekedtes hangon megszólalt.
– Ne lőj! – A férfi csodálkozva enyhén leengedte a puskáját.
– Ez meg mi a… – A szörny felült, majd megismételte a mondatot.
– Ne lőj!
– Te tudsz beszélni? – kérdezett vissza döbbenten a vadász.
– Igen. Én is ember vagyok. Illetve voltam… – mondta elkeseredetten a lény.
– Ezt meg, hogy érted?
Ekkor hátrahajtotta a fejét takaró vaddisznó álarcot, mint a csuklyát, ami a hátat befedő, mellkashoz és hashoz varrt, vaddisznóbőr része volt. Az álarc inkább vadállatot rejtett, mintsem embert.
Hosszú, bozontos haj és arcszőrzet borította a sárgás színű, furcsán deformált arcát. A testén és a végtagjain, dús szőrzet borította a szálkás izmokat. A szemei sem voltak emberiek. Olyan sötét, üveges tekintete volt, mint a vadállatoknak. Szemfogai, agyarakként emelkedtek ki a tüskeszerű, sárgás, vöröses fogsorából. Szája szélén véres nyál csordogált.
– Ki vagy te? – kérdezte Ted.
A lény kiköpte a szájában felgyülemlett vért, majd válaszolt.
– Egykor Dr. Larsen-nek hívtak, de most már… – Dr. Larsen? A vadásznak ismerősen csengett ez a név. Kis gondolkodás után beugrott, hogy honnan ismeri.
– Maga az, aki eltűnt évekkel ezelőtt. Maga volt az első áldozat.
– Igen. Minden velem kezdődött.
– Akkor maga a hegyi szörny. – döbbent rá a férfi.
– Igen.
– De miért tette ezt?
– Mert újra ember akarok lenni. – jött a hűvös, őszinte válasz.
– Ezt hogy érti? – tette fel a kérdést a doktornak.
– Azért lettem ilyen, mert szenvedélyes vadász voltam. A természet anyja pedig megbüntetett vétkeimért. – Ted némán, tekintetét a férfira meresztve, hallgatta az elképesztő történetet és azon tűnődött, vajon bolond-e? – Az utolsó vadászat során lőttem egy csodaszép vaddisznót, s követve a vadászrítusokat, kibeleztem, megnyúztam, majd megízleltem a húsát. Ekkor alakultam át ezzé a szörnyeteggé, mely büntetéshez hozzátartozik a kielégíthetetlen vágy az emberhúsra.
– És ezért, lemészárolta a társait?
– Nem tehettem mást. – védekezett a doktor. – Az éhség és a gyilkolás ösztöne erősebb volt.
– Őrület ez az egész.
– Tudja, van egy mondás: „Az vagy, amit megeszel”. Én már nem vagyok ember, de talán ha…
– Emberhúst eszik, visszanyeri a régi önmagát. – fejezte be a mondatot Ted.
– Igen.
– Maga egy elmeháborodott, beteg fasz. – vonta le a konklúziót Ted, a történet hallatán, majd maga elé emelte a puskát, hogy végezzen a gyilkossal, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, az rávetette magát, akár egy sarokba szorított vadállat.
Kiverte a puskát a férfi kezéből, aztán a földre teperte. Egy darabig birkóztak, hemperegtek, hol az egyik volt fölül, hol a másik. A kannibál, a sérülése ellenére is, nyers, már-már emberfeletti erejével, könnyedén a földhöz tudta passzírozni a férfit, majd a tehetetlen, földön fekvő vadász arcába mélyesztette hegyes fogait.
Fog és arccsont összekoccant, majd az izomszövet és a hámszövet elvált az arctól, felfedve a vöröses-sárgás csontot. A vér szivárogni kezdett a sebből. A vadász felsikoltott a fájdalomtól, aztán elcsuklott a sikoly. A szörnyeteg egy könnyed, erőteljes mozdulattal, letépte az állkapcsát, majd gyorsan és precízen kibelezte. Az élettelen, kizsigerelt húst, aztán úgy kapta fel és vitte magával, mint egy rongybabát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: kovacsgabor
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 210
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 237
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.2689 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz