Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Shambala titkos tekercse

, 379 olvasás, kovacsgabor , 4 hozzászólás

Fantasy

1.

A Himalájától északra lévő, hófödte hegyormok, a felhők fölé nyújtózva, végtelen sziklaóriásokként terülnek el. E csúcsok között rejtőzik az ősi város, Shambala, az emberiség bölcsőjének városa, ahol ég és föld találkozik. A legendák szerint Shambala titkos falai őrzik az élet titkát tartalmazó tekercset. A leghatalmasabb tudást.
Az út embert próbáló. Végtelen meredek hegyoldalak, fagy, oxigénhiány és gleccserek nehezítik az odavezető utat. Még a kiválóan kiképzett Ahnenerbe tagjainak is, akik az expedíció során, eddig két embert vesztettek a hetekig tartó, kimerítő, veszélyekkel és frusztrált-sággal teli utazásuk során. Mégis Obersturmbannführer Dr. Rudolf Heilscher, Dr. Friedrich Kolendorf kultúrantropológus és hat fős kato-nai kíséretük, rendíthetetlen kitartásukkal elérték az ősi város kapuit, mi évezredek óta tartó, háborítatlan békességben rejtezett e kietlen és kegyetlen hegyóriások védelmében.
A fagyott sziklafalakba vájt óriási fakapukat, ősi szimbólumok és írások, aprólékosan kidolgozott cifra formái tarkították. Dr. Kolendorf, a csapat nyelvészeti szempontból legkvalifikáltabb tagja, próbálta meg ezen írásjelek lefordítását. A szövegek, akár egy babiloni kavalkád, több kultúrából is merítettek vegyítve azokat egymással, létrehozva egyfajta ősi grammatikai káoszt. Egy bizonyos, az élet és a természet kulcsfontosságú elemekként szerepeltek a szövegekben.
Dr. Kolendorf, fotókon és rajzokon mindent részletesen dokumentált, amit az idő engedett, mivel az expedíció ütemtervének tartása és a készletek korlátozott mennyisége érdekében, az alakulatnak tovább kellett haladnia.


***

A mozdíthatatlan kapukat berobbantva, hatalmas porfelhő lepett el mindent. Miután leülepedett a por, egy sötét barlangbejárat tárult fel.
A csapat, egy sziklába vájt biztosítókötél mentén, elindult a tárnába. A haladás lassan ment. A talaj csúszós volt, a levegő hideg, a sö-tétség pedig végtelen.
Legalább negyedóra botorkálás után, valami neszre lettek fi-gyelmesek. Olyan kaparászó hang volt.
– Talán denevérek? – vélte az egyik tiszt.
– Ilyen magasságban? Kizárt.
A lámpák korlátozott fényereje nem láttatott semmit sem.
A hang egyre csak erősödött. Hirtelen hatalmas sikoly visszhangzott a barlang falai közt, majd elnémult és csak a recsegő, csattogó zaj maradt utána. A lámpafények, egy óriási fényesen csillogó fekete kitin-páncélon csillantak meg. A gigászi csáprágók, épp Steiner összerop-pantott koponyájából falatozták az agyvelőt, miközben a szörnyeteg temérdek számú ízeltlábaival körbefonta a testét egy halálos ölelésben.
A golyózápor, a bogárral együtt Steiner élettelen testét is szitává lőtte. Az adrenalintól fűtött alakulat sietve továbbhaladt.
Kicsivel később a sötétségben, egy fénylő pont villant fel. Szellő csapta meg Heilscher arcát.
– Ott van a kijárat! Előre!
A fényrés egyre nagyobb lett. Közben a kötél elfogyott, így anélkül kellett tovább menniük.
A pokoli barlangból kiérve, egy másik világba csöppentek. A klíma teljesen megváltozott. Az alagút túloldalán lévő, kietlen hófödte tájat, élénkzöld fű borította rét váltotta fel. A belélegzett friss, oxigéndús levegő a véráramba kerülve, felfrissítette a fásult testeket és elméket.
A távolban egy óriási szikla tetejéről, vízesés csobogott alá, a lá-bánál elterülő tóba, mely csillogva tükrözte vissza a nap sugarait. A szikla oldalán egy lépcsősor futott, kacskaringózva fel a csúcsig, ahol egy kőből épített kolostorszerű építmény állt.
A két part között elterülő tóból, méterenként egy-egy sziklazátony emelkedett ki, összekötve azokat egymással. A csapat tagjai egyesével, lépésről lépésre haladtak a kiemelkedéseken. Az út felénél járva, az addig nyugodt, szürke víztükör hullámzani kezdett. Mélyen a vízfelszín alatt, valami iszonyat bujkált.
A hullámzás egyre intenzívebb lett. A rémült katonák, kibiztosított fegyverekkel figyelték, a lábuk alatt lévő kőzátonyok oldalát verdeső hullámokat, amikor hirtelen egy ordítás harsant fel. Az elöl álló férfi lábára, egy csáp tekeredett, majd amilyen gyorsan megragadta áldozatát, olyan gyorsan tűnt el azzal együtt a mélybe. Kevesebb, mint egy perc múlva, a vízfelszín tükrén vörös folt tűnt fel. Az emberek, egy darabig dermedten figyelték a vizet, majd feszélyezve ugyan, de tovább mentek.
Néhány, újabb megtett méter után, egy csáp újra lecsapott, de ezúttal elhibázta a célpontot. A katonák tüzet nyitottak a vízből nyújtózkodó végtagra. A géppuskatűz leszaggatta a hadonászó csápot. A vérző csonk, visszahullott a tóba, amiből aztán egy hatalmas vízhullám emelkedett ki.
A hullámok alól, egy förtelmes, lélektelen szempár vizslatta a tavon átkelő, rémült embereket. A víztölcsérből, nyálkás csápok kezdtek csapkodni, amik elragadták az egyik géppuskás kísérőt, akit oly könnyedén téptek ketté, akár egy ócska rongybabát, aztán a vízfüggöny szétnyílt, és egy tüskés fogakkal teli, kör alakú szájüreg, elnyelte a húscafatokat.
A csapat maradék tagja, tovább lőtte a vízi szörnyet. A géppuskák hangját, éles üvöltés nyomta el, majd az előttük tornyosuló víztömeg összeomlott és a szörny eltűnt a tó vizében.

***

A parttól nem messze volt a kolostorba vezető lépcsősor. A sziklába vájt több száz lépcsőfok, körülbelül ötvenöt, hatvan fokos szögben kanyargott felfelé.
Az emberek fáradhatatlanul rótták a lépcsőket. Volt, aki még mindig sokkos állapotban volt a vízi szörnyes incidens után, de tisztában volt vele, hogy csak akkor élheti túl ezt az egészet, ha tovább masírozik a cél felé.
A lépcsők egyenest a város bejáratához vezettek. A kapuk egy-szerű faajtók voltak, szélükön egy-egy monolittal, amik különféle lényeket ábrázoltak, talán elrettentés gyanánt.
Az ajtókat megérintve, a sziklák megrázkódtak. Aztán a geológiai anomáliát követően, egy óriás lépett ki a kőfalból, fürgén akár egy fantom, felfedve az álcáját.
A feje olyan volt, akár egy varánuszé. Meggörnyedt testét, amit kemény, tüskés pikkelyek borítottak, kezeire támaszkodva tartott meg, mint egy gorilla. Állkapcsai közül, bűzös nyál csorgott. Lélektelen gyíkszemeiben, nem volt kegyelem. A gyíkember, hatalmas termetéhez képest, fürgén mozgott és olykor beleolvadt a környezetbe akár egy túlméretezett kaméleon. Heilscher és társai, eszeveszett módjára tüzeltek, de a teremtmény gyors és ravasz volt.
Az egyik férfi, kétségbeesve kapott elő egy gránátot a zubbo-nyából, majd kibiztosította azt, de az elhajítás pillanatában, a gyík-szörny leharapta az élesített töltetet szorongató kezét. A gránát, a lény állkapcsai közt robbant fel, leszaggatva azokat. A férfi, a halott hüllővel együtt a földre zuhant, majd a traumatikus sokk állapotában, iszonyú kínoktól gyötrődve, rövid időn belül elvérzett.
Az alakulat maradék túlélője magába roskadva, tétlenül állt Shambala ősi városának kapuja előtt.
– Most mi legyen Obersturmbannführer Heilscher? – kérdezte kétségbeesve az egyik katona.
– Tovább kell mennünk – válaszolta Heilscher
– Ezek után?

***

Shambala városának sziklába vájt épületei, egy hatalmas deltoid alakú templom köré épültek, melynek falait kacifántos szimbólumok és jelek díszítették, akár egy gigászi totemet.
Az alakulat maradék négy tagja, lassan, de éberen elindult a kihalt városon keresztül, a templom irányába. Az érzés fojtogató volt, mintha folyamatosan figyelték volna őket. A katonák idegei, pattanásig feszültek. Ujjaik a ravaszon pihentek, várva az újabb rémségeket, éber, vizslató tekintettel pásztázva a körülöttük lévő építményeket.
A templom lépcsőihez érve, kapui kitárultak. A kőkapukon, egy bonyolult mintákkal díszített ruhát viselő férfi lépett ki. Megjelentével, emberek tömege bújt elő a házakból. Nők és férfiak anyaszült meztelenül. Szemeik abnormális élénkséggel csillogtak, és a betola-kodókat bámulták. Nem voltak idegesek, sem rémültek, inkább furcsa nyugalommal nézték és vizsgálgatták az idegeneket.
– Békével jöttünk. – mondta affektálva Dr. Kolendorf tibeti nyelven.
A férfi nem válaszolt. Kezeit az ég felé emelte és valamilyen furcsa szöveget mormolt, majd az idegenekre pillantott és ismét megszólalt, de ezúttal ajkai mozdulatlanok maradtak.
– Mily gyarlóság megszentségteleníteni Shambala szent városát?
A németek értetlenül álltak.
– Micsoda? Hallottátok? – kérdezte Dr. Heilscher.
– Az élet városában, nincsenek nyelvi vagy egyéb más fizikai, materiális akadályok. Ez a lelkek városa.
– Oh, Akkor ez valamiféle telepátia? – tette fel izgatottan a kérdést Dr. Kolendorf.
– Hívjátok úgy, ha nektek azt könnyebb elfogadni. Eleven, halandó lelkek itt még nem jártak. Ugyan meditációs állapotban, vagy álmukban többen is eljutottak hozzánk – őket nevezitek ti szenteknek, vagy messiásoknak-, de fizikai, húsvér lényében, még senki nem jutott el idáig. Én Barughtat vagyok, Shambala városának főpapja és az élet tekercsének őrzője. Ti, pedig azok, akik megölték Scundola-t, Krunphan-t és Gualhat-t Shambala városának őrzőit.
– Azok a szörnyek négy embert öltek meg.
Nem jött válasz.
– Akkor ez itt valóban Shambala? – kérdezte Heilscher.
– Igen. A lét küszöbén túl lévő hely, ahol nincs elmúlás, mert nem létezik tér és idő, csak a végtelen anyag, mit az akarat megformált. Ez a metafizikai valóság. Az élet bölcsője, Shambala.
– Ez mit jelent?
– Minden mi volt, van és lesz, innen ered. Az élet fája, az élet első létformája, mely a fény csarnokában növekszik, melyből minden élő ered, minek gyökerei abból az erőből táplálkoznak mi a világot alkotta; itt van Shambala városában, és itt van a tekercs, mely mindeme hatalom kulcsa és dokumentuma.
– Láthatnánk ezt a termet vagy a tekercset?
– Lehetetlen kérés. Ha egy halandó belépne a szent csarnokba, mit több tízezer éve őriznek e falak és lakói, és kifürkészné az élet tudásának hatalmát, az egész világ káoszba és pusztulásba torkollna. Ami egykor életet alkotott az élettelen anyagból, el is pusztíthatja azt. Az erő, mi benne lakozik, túl nagy egy korlátolt halandó lény számára, kit saját önnön érdekei vezérlenek.
– Látnunk kell azt a tekercset! – vetette közbe Dr. Heilscher.
– Lehetetlen.
– Herr Heilscher! Most mi legyen?
– A tekercsért jöttünk – jött Heilscher hűvös válasza – és el is visszük. Ekkor az MP 36-os géppuskák golyózáport kezdtek köpködni Shambala védtelen lakosaira.

***

A mészárlás után, a betolakodók, a hullákon átlépkedve, behatoltak a templomba. Belül, a falakon lévő díszítések és minták résein keresztül, a napfény, egy díszes faliszőnyegre vetült, ami egy másik helyiség átjáróját fedte el.
A kaput rejtő falikárpit, egy csarnokba nyílt, melynek tetejét üvegkupola fedte. Az udvarban elhelyezkedő, gúlaszerűen emelkedő lépcsősorok tetején, egy színpompás virágba borult fa ragyogott a kupolán keresztül rávetülő napfényben; a fa előtt, pedig egy kőből faragott oltár állt. Körülöttük négy darab simára csiszolt, fekete monolit volt elhelyezve a négy sarokpontra. A fény, különös színekben pompázva világította meg, a monolitokra vésett, eltérő szimbólumokat.
Az oltárhoz közeledve, Dr. Heilscher megpillantotta a tetején heverő papiruszgöngyöleget. Felkapta és anélkül, hogy belenézett volna, nagy óvatossággal betette a táskájába. Ekkor a fa virágai hullani kezdtek.
A templomból kiérve, iszonyatos látvány tárult a tolvajok szeme elé. A szürkés-vöröses égbolt alatt, a lemészárolt emberek, életre keltek és saját testüket, végtagjaikat marcangolták, iszonyatos csonkításokat végrehajtva magukon. A szél erősen fújt, a föld pedig remegett. Az épületek és a templom, omladozni kezdtek. A fák és a növények, elszáradtak. A németek rémülten rohantak a város kapujához, hogy kijussanak az elátkozott helyről, miközben körülöttük, minden összeomlott és elpusztult, majd Berlinig meg sem álltak.

2.

Középkori kastély volt, Bajorország hegyeinek szívében, ahol a náci vezetés legbefolyásosabb és legelvetemültebb vezetői: Himmler, Bormann, Hess és néhány okkultista társaság vezetője, titokban találkozott.
Az Október 31-dikei dátum, tökéletes időpont volt a szeánsz megtartására. Úgy vélték, ezen az éjszakán, a túlvilág kapui kitárulnak, és a szellemek visszatérnek a Földre.
– Itt az idő társaim. Üdvözlök mindenkit e jeles éjszakán. – köszöntötte Himmler az egybegyűlteket. – Néhány héttel ezelőtt tért vissza a keleti expedícióról Dr. Heilscher, az Ahnenerbe vezetője, egy szent, felbecsülhetetlen értékű, ősi lelettel. Ezen éjszakán, megismerhetjük az abszolút tudást, a Shambala-i tekercs segítségével. Nem lesz több titok előttünk. Megfejtjük a világegyetem titkait – itt egy kisebb szünetet tartott beszédében, majd tovább folytatta – Mekalaris boszorkánymester, tapasztalt okkultista fogja vezetni a szeánszot. – Ekkor, egy díszes talárba öltözött, kopaszra borotvált, bizarr külsejű férfi lépett elő, és hajolt meg az egybegyűltek előtt. Tekintetében, bódult fáradtság volt, mintha tudatmódosító szer befolyása alatt állna. – Kérek mindenkit, foglaljon helyet itt az asztalnál – karjával egy félkörívet leírva folytatta – és kezdjük el a ceremóniát.
A kör alakú asztalnál, leült a nyolc férfi. Mindegyikőjük egy lángoló gyertyát tartott a kezében. A boszorkánymester széthúzta a papirusztekercset, és fonetikusan kiejtve a szavakat, elkezdte olvasni a szöveget. Az asztalnál ülők hátán a borzongás hideg ujjai futkároztak, a nem e világi szöveg, baljós szótagjai hallatán.
Olvasás közben, a tekercset az asztalra tette, aztán jobb kezével, egy tőrt húzott elő a talárja belső zsebéből, majd egy gyors mozdulattal, a pengét végighúzta a bal alkarján. A vér lassan előbuggyant, aztán a papiruszra csepegett.
A teremben a tárgyak remegni kezdtek. A több száz kilós tölgyfaasztal úgy ingázott a levegőben, akár egy madártoll. Az asztalnál ülők rémülten figyelték, hogy mi történik. A levegőben, furcsa elektromosság érződött.
Mekalaris tovább olvasta a szöveget, majd hirtelen akadozni kezdett a lélegzete és köhögni, fuldokolni kezdett. Mindenki őt figyelte. A férfi összeesett, magzatpózba kuporodott, majd rángatózni kezdett, akár egy epilepsziás. A hús és az izmok, a csontjain feszülni kezdtek, majd elernyedtek. Csontváza, majd kiszakadt a testéből. Szemgolyói befordultak, s közben szemüregéből és szájából vér csorgott. Bőre megszürkült, akár a hamu. Himmler és a többiek, riadtan és irtózva figyelték a földön vergődő férfit.
A gyertyák kialudtak. A termet a sötétség töltötte meg. Csend lett. Mekalaris abbahagyta a rángatózást és lassan, mereven feltápászkodott.
– Itt vannak. – mondta eltorzult, mély torokhangon.
– Kik? – kérdezett vissza az egyik okkultista.
– Itt vannak és kiválasztottak minket.
– Mire?
– Mi leszünk az eszköz, ami létrehozza a tökéletes világot – kis szünet – mi vagyunk a kiválasztottak.
– Mit tettünk? – szólalt meg egy másik férfi.
– Nagy tetteket viszünk végbe. Megváltoztatjuk az egész világot.
A levegő lehűlt. A teremben a sötétség megelevenedett.
– Van itt valami. – suttogta az egyik férfi.
– Itt van köztünk. – ordította Mekalaris, mániákus megszállottsággal szemeiben.
A sötétben, egy iszonyatos lény öltött alakot. Olyan volt, akár egy lebegő rája. Ovális szájából csápok nyújtózkodtak.
A démon, akár egy pióca, úgy tapadt a boszorkánymesterre, aki rángatózva, kapálózva rogyott le a földre a rém szorításában. Egy szempillantás alatt, az eleven húst, egy aszott csontvázzá szívta. A lény, a táplálkozást befejezve, remegni kezdett, majd kocsonyás testéből, egy újabb ugyanolyan szörny vált ki.
A két rém összekapaszkodva, egymás farkába harapva, eszeveszett pörgésbe kezdett, így gerjesztve egy örvényt, mely az anyag és fizika törvényeit semmibe véve jött létre. Az örvényből sikoltozó szellemek és pokoli démonok vártak arra, hogy dimenziójukból átléphessenek ebbe a világba. A levegő izzani kezdett.
A zárt ajtók, lehetetlenné tették a menekülést a teremben lévők számára. A gonosz erők nem engedték a menekvést.
A démoni erők elszabadultak és egyenként megszállták a bennrekedt férfiakat, majd a pusztítás őrjítő vágyától vezérelve, elkezdődött az áldozati rítuálé.
A három náci vezér, önkívületi állapotban, puszta kézzel ütlegelni kezdte három társát. A negyedik férfi, egy sarokban kuporgott és bömbölve billegett ide-oda, miközben hüvelykujjaival saját szemeit nyomkodta ki, aztán egy láthatatlan erő felemelte a levegőbe, akár szél a levelet, majd karjait szétfeszítették akár Krisztusnak. Szemgödrei csonkjaiból vér szivárgott, akár egy mártír könnyei, majd a végtagjai nyúlni kezdtek. Ízületei kiugrottak helyükről, lábai abnormális spárgát leírva a levegőben, addig nyúltak, csavarodtak, amíg az elviselhetetlen fájdalom és a kakofónia, őrjítő üvöltései közepette, a hús és az izmok már nem bírták tovább, és a test az ágyéktól felfelé haladva, középen kettészakadt. Belei kibuggyantak, s toccsanó hangot adva a földre pottyantak.
A többiekre sem várt irgalmasabb sors. Recsegtek a csontok, fröcsögött a vér. Az egyik férfi koponyája, már csak húscafat volt, a temérdek emberfeletti erejű ütéstől, amik végeláthatatlan sorozatként záporoztak a fejére.
A démonok által megszállt nácik, könyékig véresen a sorozatos ütlegelésektől, habzó szájjal, akár a veszett kutyák, egy varázsigét kántáltak tébolyodottan, hogy az átjárón a legborzalmasabb rettenet, avagy a legősibb gonosz kússzon át a világba, hogy 1939. szeptember 1-jén, elszabadulhasson a totális káosz és elszabadulhasson a pokol.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: kovacsgabor
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 192
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 212
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.4517 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz