Siklik a jégen a Fény, utána suhan a Szél,
Táncukból tündöklő porhó-fátyol kél,
Rég feledett álmokról mesél.
Fátyoltánc zajlik a jégen, az esti tó felett,
Ámulom soká, szomorú csendesen,
Lángra gyújtja kihűlt szívemet.
Valaha volt álmok, mesék, emlékek tánca ez,
S mit rég feledtnek hittem, most feldereng,
Lelkemig hatolva delejez.
A lemenő Nap vörös, narancsos színeivel,
Varázslat zajlik a hűvös jég felett,
Vele játszik most a képzelet.
A tánc egyre pergőbb, szinte hallom a muzsikát,
Idézi a régmúlt ízét, illatát,
S halványan tán, az álmot magát.
A Nap lassan lesüllyed a kéklő dombok felett,
Maradna még ő is, súgja csendesen,
Tűzpirosra festi a jeget.
Lebukik végül egy csendben álmodó domb mögött,
De egy percig palástja még tündököl,
Visszakacsint a felhők mögül.
Telihold fénye ömlik szét hirtelen,
Ezüstszínűre festve mindent idelenn,
Új muzsikát zeng sejtelmesen.
Keringőt tán, s lassul a tánc, a hófátyol lebeg,
A hűvös szél még egy utolsót lehel,
S véget ér a tánc a tó felett.