Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Nagyszüleim mosolygós arca

, 219 olvasás, Bóta Erika , 10 hozzászólás

Megemlékezés

Amikor elérkezett a vakáció, már nagyon vártam, hogy indulhassunk a nagyszüleimhez egy jó nyaralásra. Minden évben három hetet töltöttem Kékeden, az aratás, a szénagyűjtés időszakában.
Annak idején sokszor tréfálkoztunk apámmal, s mondogattuk: No, megérkeztünk a világ végére! Hiszen Felső-Kékedről akkoriban a lezárt országhatár miatt nem vezetett tovább az út Nádasd és Kassa felé, sőt a Hollóházára tartó útvonal sem létezett.
A nagyszüleim háza majdnem az utolsó portán állt az egyutcás kis falu határ felőli végében. Fehérre meszelt vastag vályogfalak, kicsiny muskátlis ablakok, eleinte nád- később piros cseréptetővel. De a legszebb a rózsalugas volt, amely egész nyáron pirosan illatozott a ház homlokzatára futtatva. A hosszú épületben egymást követte a szoba, konyha, kamra, az istálló és a csűr. Minden talpalattnyi hely célszerűen és okosan kihasználva.
Akkor nekem ez volt természetes, de ma már tudom, a szoba berendezése pontosan megfelelt egy falumúzeum szobabelsőjének. Fagerendás mennyezet, sifon, komód, láda és lóca, valamint asztal székekkel és a szépen bevetett ágy. A falakon házi áldás és szentképek, melyeknek keretébe nagyanyám sorra beletűzte az unokák fényképeit, hogy mindig szem előtt legyenek.
A játék és a pihenés mellett sokat segítettem a ház körüli teendőkben. Hordtam a vizet a kútról, takarítottam, próbálgattam a sütés-főzés tudományát. Ha nem is volt tökéletes, azért mindenkinek jól esett a meleg étel a fárasztó nap után. Küzdöttem a vajköpülővel, s szinte végtelennek tűnt mire megtörtem a diót, mákot és a prézlit a mozsárban. Nehezen állt rá a kezem a szenes vasalóra, mégis örülök, hogy megismertem ezeket a tárgyakat.
A portán sokféle háziállat élt. Baromfi, malacok és tehenek minden évben voltak. Láttam libatömést és tollfosztást, de a libákat nem szerettem, mert a harcias gúnárok - nyakukat nyújtva és sziszegve - gyakran megkergettek, amikor a boltba igyekeztem. Karácsony előtt történt a disznóölés, ahol a gyermekek és unokák segítségével minden ügyesen elkészült. Megismerkedtem a tejfeldolgozás mozzanataival és rengeteg tejes, tejfölös, túrós ételt tudtunk készíteni. Ezek közül a piszkos tésztát említeném, amely túróval és szilvalekvárral készült. Finom volt, azóta sem ettem ilyet.
Egyik nyáron nagymamával nagy sétát tettünk. Akkor volt Hollóházán a búcsú és az új templom felszentelése. Mivel ő Hollóházán született, nagyon szerette volna látni az ünnepséget. Át is vágtunk a Szurok-hegyen, de bizony csak nagyon messziről láthattuk az eseményeket, mert hatalmas volt a tömeg. Viszont meglátogattuk a rokonokat, mama testvéreit és jól éreztük magunkat. Itt kóstoltam először egy gyűszűnyi házi pálinkát. Mit mondjak, torok szorító és könnyfakasztó élmény volt!
Egy vasárnap délután strandoltam az unokatestvéreimmel, s rögtön utána moziba is készültem. A vizes holmikat nem akartam magammal vinni, ezért letettem a nagynénémhez megőrzésre. Azt gondoltam később majd elszaladok értük és csatlakozom a többiekhez. De nem voltam elég gyors, jól lemaradtam, s így az előadás után egyedül indultam haza Felső-Kékedre. Még elég fiatal lehettem és soha nem felejtem, hogy közben mennyire féltem. A két kilométeres út a két temető mellett vezetett, a fák, bokrok akkoriban mélyen behajoltak az üt fölé és számomra úgy tűnt, suttogtak a sötétben. Aztán mégis szerencsém lett, mert három ismerőst félúton sikerült utolérnem. Amikor meghallottam a hangjukat, utánuk kiáltottam és ők megvártak. Ettől nagyon megkönnyebbültem, de jó leckét kaptam, hogy máskor ilyet ne tegyek.
A határ közelsége senkit sem zavart, megszoktuk. Naponta többször is láttuk a katonák őrségváltását. Egyszer azonban tilosba tévedtem! Aratáskor gyakran vittem ebédet nagyapának a mezőre. Csak úgy szúrta a tarló a lábamat a szandálon keresztül! Egyik alkalommal nagyon messze, a Hernád közelében a határ sorompó vonalától is távolabb aratták a búzát. Én igyekeztem lerövidíteni a távolságot és átvágtam a földeken. Láttam ugyan, hogy nagyon integetnek nekem, de azt gondoltam, örülnek az ebédnek. Később derült ki, hogy egy szlovákiai területen mentem keresztül. Szerencsére a szlovák katonák nem reagáltak semmit. Gondolom nem tűntem veszélyesnek a kis kosarammal.
Jó tíz évvel később a vőlegényemmel sétáltunk a határ felé tartó földúton, amelyet mindkét oldalról eperfák szegélyeztek. Ő akkoriban szerelt le a sorkatonai szolgálatból és nagyon csodálkozott, hogy ilyen közel mehetünk a határhoz. De nem volt semmi baj, a kiskatonák nyugodtan hűsöltek a nyári melegben egy fa árnyékába húzódva.
Közben eltelt egy fél emberöltő Már csak az emlékek maradtak és a múlt képeit tudjuk nézegetni az albumokban. Hiába fáj, tudom, ez az életünk rendje! Amikor ellátogatunk a temetőkbe, mindig teszünk egy tiszteletkört a nagyszüleim portája felé. De már semmi nem olyan, mint régen!
A ház, a kert mintha önmagának kicsinyített mása volna. Még a kerekes kút is letérdepelt az udvaron és nem virítanak már a rózsák sem. De legjobban a nagyszüleim mosolygós arca, kedves szavai hiányoznak. Mama mindenkit szeretettel fogadott, s nem feledem a sírós búcsúzásokat, mikor hazaindultunk a nyaralás után.
Lassan fölöttem is elrobog az élet. Hihetetlen, de jövőre már a hatvanas évforduló közelít. Drága mamácska! Nagyon hiányoztok nekünk, szeretettel és tisztelettel emlékezünk.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Próza
· Írta: Bóta Erika
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 31
Regisztrált: 3
Kereső robot: 54
Összes: 88
Jelenlévők:
 · blaszlo
 · Thalassa
 · wokendreamer


Page generated in 0.0747 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz