Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Évezredek ( végső szók –IV )

, 324 olvasás, zsoloo , 1 hozzászólás

Sors

Az évezredekbe visszabújok ismét,
hol szótlan lenni hosszú ábránd,
hallgatni az idő folyását parttalan,
hol örök napsütés van, s szivárvány.

Küzdöttem talán egy röpke percet
közötted, ember, élővé lett anyag,
láttam a hidat, s szerelem csodáját
zenélte éj, tücsök lába, s pirkadat.

De már elfáradtam hinni, s remélni
jövő lágy, lombok közén szüremlő
édes ajkáról patakzó suttogásait,
s hogy megelégítsen két nagy emlő.

Szívem mégis élettel, könnyel, dallal,
megnyugodott szóval csordultig teli:
emléket halászgat széttekintve vízen,
s a múlt kedvére játszik, ölelve engedi.

Még hív a kert, felém int kis virága,
még megrezdül a lég, a Nap oly óarany,
de már az idő végső táncát járja,
a játék csendesül, s belevész a szavam.

Már nem bánok semmit, túl e mindenen
könyöklök portámon, mint egykor nagyszülőm,
s vonását sejdíti tenyerembe illőn,
arca én arcom lesz, sorsommal békülőn

az évezredekbe visszabújok ismét,
hol szótlan lenni hosszú ábránd,
hallgatni az idő folyását parttalan,
hol örök napsütés van, s szivárvány.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Vers
· Írta: zsoloo
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 30
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 41
Jelenlévők:
 · Pekka


Page generated in 0.0459 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz