Láttam a nyomorúságodat,
Láttam a szükségedet.
Hallottam sóhajod,
Töröltem könnyeidet.
Ott voltam melletted,
Ma is ott vagyok.
Ott voltam ki a fájdalmadtól
Megszabadított.
Én jártam közben érted,
Az Atyánál.
Én szenvedtem érted a keresztfánál.
Tettem a kezemet érted imádkozva.
Gecsemáni kertben, érted sóhajtozva.
Sokszor eltévedtél, sokszor nem figyeltél.
Oly sokszor rosszul is döntöttél.
De a lélek tudja a hazautat,
Nem nyugodva egy életen át,
A szívéből kutat.
Mert tudja a mag, hogy
Mikor kell teremni.
De azt is tudja, mikor kell elmenni,
Hogy új élet sarjadjon utána.
Áldást hagyva maga után, gyermekekre,
Unokákra.
S ha haragszik is az ember, olykor önmagában,
Meg is tud bocsátani ebben a világban.
Mikor itt ezen a földön elfogysz is egészen.
Lelkedet magamhoz két kézzel emelem.
Mert ismertelek téged a kezdetektől fogva,
Most elviszlek magamhoz karomba fogva.
Ismerem nyájamat, gondom van rájuk,
Véremmel van hintve szennyes ruhájuk.
Kik megváltottaim az életre,
Nem látnak halált soha örökre.
Halál hol a te fullánkod?
Élet az életre, viszem az enyémet,
S él örökkön örökre.
Nevem Dicsőségére.
Nevem Dicsőségére!
Megjegyzés: A vers ihletése: Búcsúztató édesanyám utolsó útjához.
Online látogatók:
Látogató: 48
Regisztrált: 9
Kereső robot: 44 
Összes: 101
Jelenlévők:
