Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Egyes automatikus verseim

, 23 olvasás, Farkas András , 0 hozzászólás

Ars poetica

Automatikus vers

Az asztrológiához nem értek. Nem is hiszek benne. Én semmiben sem hiszek. Istenben sem. Az ezotériában legkevésbé. A tenyérjóslástól a madárbél-jóslásig. Az orvosok diagnózisában sem hiszek. Az alternatív gyógyászatban végleg. Kíméljetek ilyen ezoterikus hülyeségekkel. Hiszek a kitartó munkában. A tudásvágyban. A nyitottságban. A kíváncsiságban. A kitalációkban nem. A kibabrációkban sem. A kolonccipelésben sem. Én se legyek kolonc. Inkább a hajam legyen lobonc. A legnagyobb marha a bonc. Jó szándékú. De a szándék mit ér? Mit teszel most? Ez számít. Hogy honnan jöttél, az nem. Nem számít a jellemem. Csak a CSELEKEDETEM. Hiába jó az egyik, ha rossz az eredménye. Nem a szándék számít, hanem a tett. A tett halál. A tetszhalál. A kekec halál. A csak azért is. Ne mondjad, hogy miért is? Mi tudjuk, a kollektív tudattalan tudja. Hogy mi a banális? A kanális. A kanál is. A kés is. A szép is. Ha nem szép, akkor miért mondják? Csak ez a módi? Modern vagyok. Nagyot akarok. Vajúdnak a hegyek. És egeret szülnek. A kihűltnek. A halálmadárnak. A talány talárnak. A szalámigyárnak. Pick. Pickel rám. Treff. Treffel rám. Kőr. Köröl rám. Köröz fölöttem. A halálmadár. Hess, madár. Mit repkedsz, mint szilánk a csiszolásnál. A köszörülésnél. A körkörös életnél. Ahol mindig visszatérsz a kiindulóponthoz. A konchoz. A fazékhoz. A leveses fazékhoz. Hogy többet vegyél belőle. Te dőre. Pőre. Csőre. Bőre. Temetőőre. A Teremtőre. Most már elég. Elég a szó. Elég a szándék. Elég a világ is. Apokalipszis. Lovagolni jó. Az Apokalipszis lován. Nem az tapos el téged. Te taposol el másokat. Kigyullad a tákolat. A zápulat. A tágulat. A rámulat. A mulatt. A mesztic. Nemezis. Genezis. A Tóték is. Dobozolnak. Légy őrnagy. Majd téged is bedobozolnak. Már vijjog a halálmadár. Az őrnagyért kár. De hadd menjen a pokolra. Várja annak minden bugyra. Infernó. Timfernó. Timsó a vérre. Ne borotválkozz végre. Az Isten is szakállas. Te is növessz szakállat. De ne legyél szak állat. Szakbarbár más szóval. Legyen empátiád. Szimpátiád. Tompátiád. Legyen az agyad tompa. Így lehet csak elviselni mások nyomorát. Az éhséget. A gyomorkorgást. A nyomorbomlást. Kommunizmust végre! Mindenki képességei szerint, és mindenki szükségletei szerint. Te ne szükségelj többet. Itt neked nagyobba képességed. Képet csévél. Kommunizmust csepül. Marad, mi volta puszta lég. A légkalapács való neked. Az agyadat kell vele megműtened. Most akkor mindennek vége? Borulj anyád tenyerébe. Hajtsd oda a fejed. Szopjál, mint csecsemő, tejet. És kopjál le. És botoljál fel. És tűnj el az alvégre. És búslakodj végre. Mert van min. Te is egy csődtömeg vagy. A bölcsőd tömeg. Nem akar ringani. Biztos kőbölcső. Hát ebben ringattak. Szorongattak. Ne menj el. Pedig mindenkinek el kell menni egyszer.


Ez egy vers, nagyon szabad. Repüljetek velem!

Mert én már nem tanulok, én már csak tanítok a novelláimmal. Emberséget, hülyeséget, szerelmet, csalást, ostobaságot, dramaturgiát, párbeszédet, szójátékot, viccet, trágárságot, verset, prózát, borzalmat, piócát, hogy hogy kell másnak szívni a vérét, hogy az ne vegye észre, és még le is írom a novellába, élősködést, erőlködést, erősködést, ősködöt, örömködést, az örömkönnyet, őrültködést, ösztrogén szintet, arousal-szintet, művészi szintet, szintetizátort, a lelki védő sátort, pimaszkodást, és a másik tiszteletét, Pistikét, Apjukot, káromkodást finoman, kulturáltan, hogy kell őrizni a szemed, őrizni az álmod, őrizni az igazságot, őrizni a gazságot, őrizni a termést, őrizni a merést, a szenvedést, átvinni a csónakon a szerelmet, átvinni az átvitelt, átvinni a spontaneitást, átvinni a dalolást kotta nélkül ti-ri-ri-tával, hogy kell bánni a lelki hintával, bánni a szóval, a lasszóval, a drogprevencióval, a széppel, a néppel, a pórnéppel, a porfészekkel, a portrészekkel, a festővel, az esővel, a képpel, a péppel, a léppel, a májjal, a maja hieroglifákkal, a fákkal, a fűvel, a hűvel, a hűséggel, a bőséggel, a mesterséggel, a mesterkéltséggel, a mesével, a vesszővel, a ponttal, a kérdőjellel, az idéző jellel, az igéző jellel, az igazolással, a hamiskodással, a pornóval, a sztornóval, a timpanonnal, a timpanival, a szorongással, a tolongással, a dologgal, a dorombbal, a doromboló macskával, a fújó macskával, a macska nemi életével, a nemi élettel az embernél, a semmi élettel az embernél, a vérrel, az egyezséggel, a perlekedéssel, a késsel, a villával, a kanállal, az ollóval, a porolóval, a sorolóval, mint most is, a banalitással, a banánnal, a talánnal, a talánnyal, a koldus tetűvel, a betűvel, a szimfóniával, a szimpátiával, a modettával, a mondottával, a mondással, a rontással, a romlással, a porlással, a halállal, a madárral, a szomjúsággal, a szívóssággal, a szívással, a szinkópával, a színpompával, a szintezéssel, a légvár felépítéssel, a városiasodás-sal, a Szodomával, a Gomorával, a gonorrhoeával, a nemi betegséggel, az éggel, az istennel, az ördöggel, a pörgővel, aki már nem tud megállni, a hajléktalannal, akinek nincs hol hálni, az őrszemmel, akinek nincs hol állni, az angyallal, akinek nincs hova szállni, a tromffal, a trollal, a broillal, a tollal, a mollal, a dúrral, a sznobsággal, a skótsággal, a tolongással, a prolongálással, a rongálással, a szórvány kisebbséggel, és újra a széppel.


Szabadon

Meg kell köszönnöm e hűséget, e nőiséget, a bőséget, mivel a szeretetét szórja Rám, ki eredetét se tudja tán, s a szemérem, úgysem remélem, mégis szenvtelen, és leszek újra szemtelen, mert a szavaknak súlya van, az utaknak pora van, az embernek kora van, a fényeknek színe van, a kényeknek szíve van, a kéjeknek éje van, a fegyelemnek vége van. Itt most már mindent szabad, a lomb, a tomb, a zond, a zsong, a tong, a bong, a szong. A spirituálé, a vér és az éj a kutyáé, a dús és a hús a szukáé, a tor és a bor a csudáé. Mindent szabad. Nincs, mi akaszt, nincs semmi, ami e helyhez köt, és újabb gyászhoz, még egy fohászhoz. A lánchoz, a tánchoz, a vészhez, a léthez, a virágos réthez, az eső itatta a széphez, a méhhez, a készhez, a kézhez, az agyon sanyargatott észhez, és felvidít, és fölrepít a magasba. Ahol a csend hangjait hallgatom. És ha a csendből elég, reám tör a vigalom, a legszebb irodalom, a jóság birodalma, a szóság, a szótlanság hatalma, a sótlanság, a savanyú vadalma, a szaporítószervek hatalma, az erekció, a szelekció, a kipirulás, a túlzott szívdobogás, a szerelemlobogás, a kéj, az éj, a száj, az ajkak, az összeforrás, a hűs vizű forrás, a bevizezett blúz, az azon áttetsző mell, az azonnal kell, a szorongva szeretlek, ha elmész is követlek, a megőrülök utánad, a tőled várható bánat, elkapnám a gyönyörű szádat, adnék az erotikának, a szerotoninnak, a tesztoszteronnak, az oxitocinnek, az orgazmusért felelős hormonoknak, a mormonoknak, akik a gyermekért hálnak, a boldogság- és a szerelemérzésért felelős endorfinoknak. Fölrepít ismeretlen havakba. A télbe, a dérbe, a jégbe, a térbe, a Mont Blanc hevesébe, azok kevesébe, kik megmászták végre, s nem köptek a levesébe, a tehetetlen fagyos útba, a dús vizű befagyott kútba, a visszhangot szerető mélybe, a kandallónál delelő kéjbe, a delelőbe, hol szürke marha legel, a gémeskút ága tör az égbe, a szikrázó szenvedélybe.


Írtam

Írtam már krokit, glosszát, novellát, regényt és filmforgató-könyvet. Javaslatot, levelet, szerelmes verset, beadványt, leadványt, névsort és szép sort. Emlékeztetőt, jegyzőkönyvet, abszurd drámát, dia-forgatókönyvet. Kecskerímet, menyecskeverset, megyei áldást, napiparancsot, és írtam kávé zaccból, ólomból öntve mérget, és kiöntöttem a pszichiáternek a létet, a boncot, szerelmes könnyűimmel azt is telesírtam, írtam és írtam, önéletrajzot, pontokba szedve, angol módra, régi formában, fogalmazványt, pontokba szedett tézist, tézist, antitézist, szintézist és mimézist. Az utóbbi utánzást jelent. Matematikai modellezést és számítógépes szimulációt. És Monte-Carlóval futtatandó, és pókerteszttel teszteltem a véletlenszerűséget, meg entrópiával, de sosem ittam közben, elmaradtam a piával, majd bepótolom, bár most is ott pimpósodik a megmaradt bor, a megmaradtkor meg felvirágzik, hála az agysebészeknek, kik tágítottak a liquornyomáson, és ezret futok százon, csak nem mozgok eleget. Leragadok a gépnél. Azt hiszem, valamiről lemaradok, ha nem látom úszni a fészbuk-téglalapot. Elkapom röptibe, és megnézem, ki az a barátom, ki mondjuk lájkol, vagy éppen kommentel szépen. Mert rengeteg barát lett, és egy sem volt régen. És meghozták az intellektuális csodát, nem eszek inkább vacsorát, de nézem. Együtt lélegzek a sok baráttal.


Számold meg ennyi szövegben hányszor ismétlődik egy gondolat, egy kép. Ez számomra fantasztikus, az atomatámba úgy látszik be van építve az emlékezet, végül is egyfajta figyelem is kell működjön a figyelem néklüli, automatikus, kontroll nélküli folyamatban egy automatikus rutin formájában, hogy a szabadságból kizárja az ismétlődést. Ha találsz ilyen eseteket, akkor kérlek kommenteld!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ars poetica
· Kategória: Blog
· Írta: Farkas András
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 33
Regisztrált: 8
Kereső robot: 41
Összes: 82
Jelenlévők:
 · bbbbb
 · BFanni
 · Bóta Erika
 · ÉvIda
 · Tóth János Janus
 · Vollár Márta
 · Vox_humana
 · zsoloo


Page generated in 0.0755 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz