Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 31. Ádi-illat

, 87 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Sors

A mellkasán feküdtem. A bőre forróbb volt, mint a kandalló tüze, mely narancscsóvákkal pattogtatta szobánk árnyait. Csupasz vállam felett szőnyegillatú volt a pokróc. Ujjai hullámtáncot siklottak a hajamban.
- Ádi tudta – szólaltam meg.
A fogászat óta először. Napok teltek el azóta. Tanulós, túlórás szótlan napok, teljes némaságban.
Nem tudtam, mi járhat a fejében. Minél inkább próbáltam kitalálni sötétbarna pillantásaiból, annál jobban bezárkóztam. Nem akartam magammal húzni a feneketlen mélybe, ahonnan amúgy is egyre kevesebb esélyt láttam kijutni.
Szerettem vele szeretkezni. Talán az egyetlen dolog maradt az életben, amit élveztem. Könnyű voltam akkor, egészen súlytalan. A sóhajszavak őszinteségét akkor soha nem követték injekciók.
Az érzékek buja tűzcsóvái hét lakatra zárták bennem a múlt kapuit. Maga az öröklét lehettem olyankor. Megrendíthetetlen szenvedélyerő, mely magába követelte a gyönyört. Önző, mohó vágy, mégis bűntelen és megítéletlen. Csupasz őslélek.
Szerettem azt a Norcit, akivel Zsolti szeretkezett. Ahogy az életben sem, más téren a kapcsolatunkban sem találtam a helyem. A reggelek késélű fénye újra és újra gyomron vágott a büntetéssel: együtt kell élnem önmagammal.
És hogy élhettem volna együtt vele, ha önmagammal sem tudtam...
- Tudom - válaszolta. - Mindig nagyon furcsán viselkedett, ha együtt látott titeket.
De akkor, ott, a tűzfény titkába burkolózva - ahol lényem romlottságát teljes egészében elszívta a lángárnyék - végre beszélni kezdtem.
- Kiverte a víz, és folyton az állát dörzsölte. Azt mindig akkor csinálta, ha ideges volt – mondtam.
- Közel engedett hozzá, míg ő messzebbről figyelt titeket. Mintha hasonlóságot keresett volna köztetek – bólintott.
Fejem az arca felé fordítottam, kézfejemre támasztva az állam.
- Most mi lesz? - kérdeztem.
- Beszélned kell vele!
Nem válaszoltam. Arcomat újra a tűz felé fordítottam.
- Beadtam a felvételit az orvosira – böktem ki végül.
Karjaim alá nyúlva odébb görgetett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Egy hete volt a határidő. Mégis mikor akartad elmondani? - döbbent meg.
- Talán soha – sóhajtottam.
- Jaj, Norci! - ült fel, szemével nem eresztve el a tekintetem. - Mégis mit vársz tőlem? Hm?
- Ezt hogy érted? - ültem fel én is, melleimre húzva a sötétbarna plédet.
Felhúzott térdei közé sóhajtott, majd újra rám nézett.
- Tönkreteszel bennem mindent – vágta el szavaival a torkom.
- Azt hittem, örülni fogsz... - mormoltam felé halkan.
A tűz vérvörös lánggal csapott közénk, megperzselve bőrünket, hamuvá porlasztva minden kimondatlan szót.
Felöltözött. Szemem sarkából gyöngyöző könnycseppekben tükröződött tarrá égett lélekmezőnk.
Hosszú másodpercekig állt előttem, míg szobánk árnyéka el nem nyelte őt végérvényesen.
Akkor az utolsó szikrát is ellélegezte a maradék oxigén. Egyedül maradtam ismét. Egyes-egyedül a fekete valóságban.
Nem tudom hány órát ültem ott a teljes sötétben. Csak agyam zsibongása nyikorgott. Még rajtam volt ölelő plédillata.
Akkor érezni akartam volna valamit. Valami rettenetes fájdalmat. Bármilyen éles, ütőeret átvágó kínt, ami felülírja a hirtelen támadt hiányát.

Felöltöztem. És futni kezdtem. Fájdalmat akartam az izmaimban, a csontjaimban, de semmi. A szélnél is gyorsabban szeltem át szerelmünk haldoklón köhögő rétjét. Amikor elértem a másik házat, tenyerem sercegve csúsztatva végig a szúrós vakolaton, Zsolti hiánya ezred másodpercek alatt ért utol.
Futnom kellett. Tovább és tovább. De valami gyorsabb kellett.
Megkerültem a házat, beütve a garázsajtó kódját betrappoltam a kocsikhoz. Szemem végigfuttattam azokon, majd választottam: Ádi rég nem használt motorját.
Néhány másodpercig toporogtam ott, de a rettenetes szívmegszakadás újra mellkason szorított.
A motorhoz rohantam. A sisakot levágtam a földre, lábamat átlendítettem az ülésen, és a karomba vettem a kormányt. Kerékre állítottam a járgányt, mielőtt azonban berúgtam volna, mélyen behunytam a szemem.
Ádit akartam. Azt, hogy újra itt legyen. Hogy üvöltözve leszedjen a motorról, és órákig tartó hegyi beszédet tartson. Keserűszagú, maró könnyek préselték akkor át magukat hunyorgó szemhéjaim közül. Semmi nem történt. Szemem a mérhetetlen fájdalomtól ragadó valóságra nyílt rá újból.
Többé nem gondolkoztam. Többé nem vágytam, és nem imádkoztam. Csak azt akartam, hogy valami nagyon fájjon.
Lábujjhegyen egyensúlyozva öngyűlöletem indította be a motort. Megkoccintva anyám Bugattiját kacsáztam ki a garázsból. Amint ráhúztam a gázra, a motor kiegyenesedett, karom elszántsága tartotta egyenesben ezután. Ám már a kapu előtt leestem róla...
A fékező gép úgy dobott le a hátáról, mint egy dühös vadló. De én dühösebb voltam. Beütöttem a kapukódot, aztán a motorhoz sietve megpróbáltam fekvő helyzetéből felállítani. Képtelen voltam rá. Tüdőm legmélyebb sikolya sem tette erősebbé karjaimat.
Baszódj meg! - sziszegtem, majd visszarohantam a garázsba a Range Roverért. Amikor beültem, a mélyen felhasadt szívem egyszerűen darabokra porladt. Ádi illat volt...
Összeomlottam. Megsemmisülve gömbölyödtem az ülésre. És akkor egyszersmind elfogytak a könnyek. Sírni akartam, belezokogni a bátyillatú, alkonytól kongó csendbe. De már az sem ment. Kiszáradt pupillákkal bambultam a műszerfal felé – a kulcs a zárban függött.
És akkor tudtam. Ha maradok, előbb-utóbb valaki megtalál, és faggatni kezd, nekem meg beszélnem kell. De az én válaszaim elfogadhatatlannak bizonyultak, így aztán meguntam azt is, hogy a szavaimat mindig csak rendre utasítások követték.
Kihúztam a kulcsot, és a csuklómhoz szorítottam. Mélyen rányomtam, és felszakítottam a bőrt. Mint lyuk a gumimedencén...
És már ömlik is ki az összes vér. Csak így futhattam igazán olyan messzire, amennyire mindig is vágytam.
Visszakucorodtam az ülésre betakarózva bátyám emlékével. És csak néztem, ahogy csuklómból folyamatosan szivárog a vér. Aztán behunytam a szemem. Aludni akartam, elaludni örökre.
Először édes illattal simított az álomlét, aztán szédülni kezdtem. Halántékomat egyre élesebben szorította, verejtékkel reszkette a vérvesztés. Minél közelebb éreztem magamhoz a halált, testem annál jobban kapaszkodott az élethez.
De én nem. Akármennyire is fájt – mert fájt: a levegő mint korcsolyacipő hasította végig tüdőmig az utat, szűkülve, el-elakadva. Tüdőm minél inkább kívánta a levegőt, izmaim annál renyhébbé váltak. Nem gyengéd karokkal ölelt át a vágyott halál...
Vértelen fuldoklásom elhozta azt a fájdalmat, amely felülírt mindent, amely pillanatában az ember mindig meggondolja magát. Mindig. Csak már nagyon késő volt.
Létezik egy hely, ahol a magány vág magának duzzasztó vákuumteret. Nem létező helyet lét és nemlét között.
Nincs mozdulat, érzés, fény vagy sötét. A részleges halál. A lehetőség. Amikor még időn belül van a vég. A csodák helyszíne. Az Akheron folyó. Ahol döntenek rólad. Isten és az orvos. Az egyik szemében mindvégig élő voltál és maradsz, a másik aláírja a halotti bizonyítványodat.
De én ott voltam. A lelkem szétszivárogva vibrált. Darabokra hasadt akkor minden fájdalom, minden gyász. A nemlét megszűnt. A lét tovább élt.
Mégis. Hozunk onnan magunkkal valamit. Talán valakit. És soha nem felejtjük el, hogy ki döntött felettünk, ahogy azt sem, mit jelent az élet.
Mit jelent a fájdalomnélküliség, a lélegzet. És egyszerre csak megtudjuk a nagy titkot. Mi is az élet értelme: a szív összehúzódó és elernyedő képessége. Nem több.
Megtudjuk, hogy minden igaz. Minden tündérmese és minden rémtörténet. Egyszerre válik világossá a génszintre kódolt akarat bennünk: nem vagyunk halhatatlanok, de Isten hegyeket mozgat meg, ha élni akarunk. És mindannyian ezt akarjuk. Itt, az utolsó utáni pillanatban, mindannyian.
Az ébredés rossz. A halál tiszta és ésszerű. Az élet? Bonyolult és félelmetes. A gép egyenletes ütemben tart életben. Az érzések kavalkádja borítja fel a keringést. A létre való ébredés pillanatában mégis, mindennek ellenére visszavágytam.
Újraéltem volna a halál fájdalmát, a nemlét értelmetlenségéért cserébe. Talán génszinten volt bennem a hiba.

Amennyire távol akartam magamtól tudni Tamást, akkor épp annyira volt közel. Az ágyamon ült, keze forrósága jeges ujjaim szorongatták. Hatalmasat sóhajtott, amikor meglátta nyíló szemem.
- Norci, drága kislányom...
Kezem elrántottam, és sírni akartam. De nem sikerült. Iszonyú fejfájás hasított át az agyamon. Mikor újra kinyitottam a szemem, két világ csúszott hirtelen egymásba. Mindkettőt egyszerre imádtam és gyűlöltem: megrettent apaszemek.
- Miért tetted?
- Nagyon fáj a fejem!
Egy tablettát és pohár vizet nyújtott felém. Akkor eszembe jutott a nagyobb fájdalom, amire nem volt hatásos gyógyszer. Ami meg lehetett volna, az... Ezek szerint nem sikerült.
Elvettem a kezéből, és mohón magamba nyeltem. Felhajtva a pohár vizet vettem észre a kötést a karomon. Tekintetem újra fájdalmas arcára emeltem.
- Itt van? - kérdeztem könnyek nélkül.
Bólintott.
- Nem akart itt lenni, amikor felébredsz...
A szavak jégujjakkal martak a nyakamba.
- Mi történt? - kérdezte újra mellém ülve.
- Ő mit mondott?
Megrázta a fejét.
- Semmit! - vágta rá idegesen. - Egy rohadt szót sem tudtam kiszedni belőle!
Bólintottam. A kezemért nyúlt, óvatosan megszorította.
- Mondd el, kérlek! Tudod, hogy semmi sem hagyja el a szobát!
- Felvételizek az orvosira... - kezdtem. Alig láthatóan bólintott, szemei kérdőn reszkettek felém. - És én nem tudom, hogy lehetnék más... Másmilyen...
Kérdőn rázta a fejét.
- Velem semmi sem stimmel – folytattam.
Tamás egy ideig még mindig próbálta összerakni a történteket a mondanivalómmal. Aztán végre megszólalt.
- Miért érzed ezt?
- Semmi sem jó, amit és ahogy csinálok. Mindenki sorolja a bölcsességeit, más, egymástól tök ellentétes tanácsokat. És mindenki megsértődik, hogy... Nem hogy nem hallgatok rájuk, hanem, hogy nem tudtam már évekkel ezelőtt, mit kell tenni olyankor, ha az ember elveszti a testvérét a kamaszkor közepén.
- Emlékszel arra, én mit kértem tőled? - zökkentett ki.
- Hogy lélegezzek...
Elmosolyodott, és megsimította az arcom.
- Zsolti is azt mondta, hogy nem kell beszélnem. Most meg állandóan ezzel nyaggat.
Tamás bólintott. Gyengéd vonásai elkomorodtak.
- Lélegezni már tudsz. Most már beszélned kell. Igaza van! Én is szeretném végre hallani a hangod.... - Mélyre pillantott a szememben, majd folytatta. - Tehát összevesztetek...
Megrántottam a vállam.
- Azt hiszem, a végét tapossuk...
Megrázta a fejét.
- Azt láttam volna rajta, kicsim!
- Most mondtad, hogy nem akar látni...
- Félreértettél! - nevette el magát. - Persze, hogy látni akar, csak valamiért nagyon erősködött, hogy én legyek az, aki itt van, ha felébredsz – A hangja elhalkult a mondat végére. - Miért?
- Mert azt akarja, hogy beszéljek veled a múltról – sóhajtottam.
- De ez nem azért van, mert ő nem akarja átbeszélni veled. A legfontosabb ember szeretne lenni az életedben. Én csak a szakvizsgám miatt jövök a képbe.
Hitte ő... Megdermedve kövült tekintetem az övébe. „Hát nem tudja”
- Mert egy belgyógyász jobban ért az emberi lélekhez, mint egy sebész? - értetlenkedtem.
- Elvégeztem a pszichiátriát – válaszolta tényként.
És akkor végleg megnémultam. Csak azért volt itt, mert öngyilkossági kísérletet hajtottam végre. Csakis azért, mert ő pszichiáter is. Nem azért, mert szeret. Nem azért, mert a lánya vagyok. Csakis kötelességből.
Lejjebb csúsztam az ágyban, fejem hanyatt fektetve a párnán. Ő fölém hajolt. Próbálta elkapni a tekintetem.
- Kérlek, Norci!
Ránéztem. Csak ennyi voltam neki. Egy zöldszemű hemofíliás lány, aki megőrült.
- Nem akartam meghalni, csak bénáztam egy sort a kulccsal, aztán meg bepánikoltam a vértől...
Nem hitte el. Még ha így is lett volna, akkor sem hitte volna el. Senki nem hitt nekem sosem, mert a normális emberek nem akarnak meghalni. Én meg máson sem erőlködtem azóta, hogy megszülettem.
Sóhajtott.
- Talán Zsolti azt gondolja, pszichiáterre van szükséged – kezdte lesütve pillantását. - Neki sosem volt apja - tette hozzá halkan, aztán rám nézett. - Én tudod mit gondolok? Hogy apaként van rám szükséged – bökte ki végül.
A szívem leállt – kénytelen indult újra útjára.
- Mit szólsz? - mosolygott rám.
- Már egy csomó gyereked van, miért kellene még egy kolonc a nyakadba?
- Te vagy a kedvencem – hajolt oda suttogva.
Hát mégis tudja?! Csak azt nem tudja, hogy én tudom, hogy tudja? És ha azt is tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja? Vagy hogy ha tudja, én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom?! - kezdtem összezavarodni az oxigénhiányos homályhurrikánban...
Mindenesetre reszketni kezdtem.
A karomra húzta a vérnyomásmérőt, a fonendoszkóp tappancsát pedig a karomra nyomta. Az értéket nézte, majd mosolyogva szedte le rólam. Aztán felállt, és fölém hajolt, hogy a mellkasomat is végighallgassa. Amikor végzett, összehajtotta a fonendoszkópot, és az éjjeli szekrényemre tette. Újra leült.
- Én örülök, hogy így történt - kezdett beszélni. - Lehet, hogy nem rakunk ilyen könnyen össze, ha a motorral indulsz neki az éjszakának... Van jogsid egyáltalán? - mosolygott, majd hozzátette. - Gondoltam.
- Szóval mi történt? - kérdeztem végül.
- Zsolti felhívott, hogy menjek át. Azt mondta, talán jobb lenne nálatok beszélgetni, mert nem gondolja, hogy a biopszia után lenne kedved csak úgy bejönni a kórházba.
Bólintottam elmosolyodva. Eszembe jutott a hiszti, amit akkor is levágtam.
- De mire odaértem, már senki nem volt a házban. Tudtam, hogy baj van. Észrevettem, hogy a másik ház ki van világítva, így aztán odamentem...
Akkor Zsolti nyitott be. Zöldben volt. Ujjai megreszkettek a kilincsen. Nem szólt, nem mozdult, nem lélegzett. A kórteremre ráfagytak a visszahőkölt másodpercek.
- Visszajövök - szólt végül a padlóhoz, majd húzta volna be magával az ajtót.
- Kérlek... - pörgettem vissza az ajtó záródást. Felnézett. - Gyere!
Tamás rám mosolygott, majd kiment.
Hosszú ideig ácsorgott ott. Arca semmit nem árult el. És én tudtam, hogy vége. Egyszerűen csak mindent porrá kellett zúznom ahhoz, hogy újra épülhessek. Az ágyam mellett felfüggesztett vértől vártam, hogy felfrissíti ereim mérgezett halálfolyóját.
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
Bólintott. Ő könnyekkel, én anélkül.
Végül az ágyam mellé lépett. Remegő kézzel ragadta meg az arcom, míg a másik oldalára egy utolsó búcsú puszit lehelt.
- Csak... - A hangja elszorult. - Csak gyógyulj meg, jó?
Elfojtva magamban az őrületes szakadékot, bólintottam.
És ezzel véget ért.
A szerelmünk nem. De nem lehettünk többé együtt.
Háború, betegség, öngyilkosság... Ki kellett takarítanunk a világot, mielőtt elporladt volna a saját mocskában.
Mindketten tudtuk. Szavak nélkül, éhes parlagon maradt vággyal, de itt volt a vége.
És én végre megbocsátottam. Elfogadtam azt, hogy ember vagyok. Aki hibázik. Aki mások hibáinak levét issza. De él. Még él. És ameddig ez így volt, vigyáznom kellett rájuk.
Tamásra, aki még nálam is depressziósabb volt, csak sosem láttam túl a saját nyomorultságomnál.
Vigyáznom kellett Dávidra. Valahogy meg kellett találnom vele a közös nyelvet ahhoz, hogy ne haljon bele a túlvilág iránti vágyba.
Meg kellett tanulnom hallgatnom Janira és Jácintra. Meg kellett tanulnom azt, hogy szülők nélkül is fel kell nőnöm. El kellett fogadnom, hogy vigyáznak rám.
És... Lopva az éj titkába pillantva... Hátra, szerelmünk mezejére, láttam őt. Ott állt mindig, hogy még az álmaimat is vigyázza. Még akkor is, ha olyan messzire löktem magamtól, amennyire ez emberileg még csak nem is lehetséges.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 29
Regisztrált: 0
Kereső robot: 49
Összes: 78

Page generated in 0.063 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz