Eljöttünk hozzád.
Figyeltük minden tetted.
Láttuk, amint a kéj szavát kerested.
Kimenekült a nimfa a kezedből, és náddá változott,
S te fogtad késed, és levágtad tőből,
És a vastagabb csőből
Pánsípot faragtál.
Gyatra tilinkót,
Mert hangot ad, mi gyász.
A harsogó kürtöt semmibe veszed,
A lágy oboát, a piciny pikolót, a fénylő trombitát lenézed.
A klarinétre, selymes fuvolára neheztelsz.
A csend helyett vijjogsz,
Mint halálmadár.
Mi végre hát?
Nagy levegőt veszel.
Kitágul a tüdőd, a sípot a szádhoz
Emeled, gyengéd az érintés a derékon, átkarolod nyomban.
És érzed a bőre lágy melegét.
Pézsma illatát beszívod.
Megfúvod remegőn.
Átfutja tested
A kéj, az éj, a szenvedély,
Mikor volt ez utoljára, emléke éget.
Hamvas bőrének minden rezdülése jutalmad lesz ekképp.
Csak el ne múljon ez a kéjteli érzés!
Fúdd meg a sípot emberül,
Végedet fúvod.