Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 28. Biopszia

, 90 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Sors

Tarthatsz szünetet az élet nevű játékban. Kimaradhatsz a dobásokból, de ez nem tarthat örökké. Amikor pedig visszatérsz, rá kell eszmélned, hogy a dolgok még kuszábbak lettek, mint azelőtt voltak.
Használhatsz tudatmódosítókat, amelyek megmachinálják szervezeted boldogság érzékelését. Új világot teremtenek, olyat, amilyet csak megálmodsz magadnak. És nem tűnik fel, nagyon sokáig egyáltalán fel sem tűnik, hogy ez nem a valóság. Még csak nem is a menny, hanem maga a pokol. Örökké függő maradsz. A legkisebb bökkenő után is a drog az első gondolatod. Ha valami nem sikerül, ha valami fáj, vagy... Ha csak lekésed a buszt. Talán addig megy ez így, míg élsz. A drog-teremtette világ kapukilincse örökké ott reszket majd a markodban.
De Zsolti sem tehetett semmit. Anyám közvetlen szolgái többségben voltak a ház körül. És anyám azt akarta, hogy megöljem magam. Amikor neki nem sikerült, akkor mindig mindent elkövetett, hogy én tegyem meg helyette. Hiába volt fizikailag nagyon messze, a gyémántgyűrűs keze mindig elért. Az elvonási tünetek az ő pofonjai voltak... És az, hogy rászoktam: csontos ujjai szorítása a nyakamon.
Ám saját maga volt a legerősebb drog, amivel egész életemben találkoztam. Minél nyilvánvalóbb volt az irántam érzett gyűlölete, én annál jobban szenvedtem az anyahiánytól. Annál jobban szerettem őt?!
- A szív vérellátását a koszorúerek biztosítják.
Ferenc Atyát bámultam a nyitott kórterem ajtaján át. Mellettem Zsolti állt.
- Ha ezekben az erekben valahol elzáródás alakul ki, akkor a szívizomszövet nem kap oxigént a véráramból, és elhal.
Tekintetem unottan fordítottam felé.
- Már mondtam. Épp javában szidtam istent, amikor kilépett a kapun. Amikor felfogta a szavaim súlyát, akkor lett rosszul. Én tettem.
Fogait ajkába mélyesztve rázta a fejét.
- Te nem láttad, mennyire be vannak szűkülve az artériái. Az, hogy pont akkor... Na bumm! Úgy kell felfogni, hogy jókor voltál, jó helyen.
A szemem könnyel telt meg, miközben újra az Atyára néztem.
- Én vagyok a halál angyala. Mindig én teszem tönkre a körülöttem élők életét – válaszoltam.
Ujjaival a hajamat kezdte babrálni. Ránéztem, ajka lágy mosolyra húzódott.
- Úgy szeretném, ha csak néhány percre úgy látnád magad, ahogy én látlak...
- Néha elképzelem, milyennek láthatsz – sóhajtottam.
- És?
- Olyankor kívánom azt, hogy bár szétnyílna a föld, és elnyelne a mély – Még a válaszba is belevörösödtem.
Kezével maga felé emelte az arcomat. Akárhányszor így tett, annyira beleestem borostyánbarna tekintetébe, hogy a szavait is alig tudtam felfogni...
- Szeretlek téged. Ha az én szememmel látnád magad, szerethetnéd önmagadat.
- Azt sem bírom felfogni, mit lehet bennem szeretni...
- Tehát én vagyok a hülye?
Feszültnek tűnő kérdése egyből visszaadta tisztánlátásomat. Gyönyörű vonásairól egyből elvonta figyelmemet.
- Mi? - kérdeztem.
Karját keresztezte mellkasa előtt, és az ajtófélfához dőlt.
- Ha szerinted nem lehet téged szeretni, akkor én hülye vagyok, hogy szeretlek?
- Most veszekedni akarsz? - kérdeztem döbbenten.
- Mély vagy. Érzékeny, kedves, lelkis... – sorolta a szavakat, és én úgy éreztem, mintha egész más valakiről beszélne.
- Inkább sekélyes, önző, hisztis, durva és lelketlen – szólalt meg mögöttünk Dávid hangja.
Zsolti fenyegetően lépett felé.
- Hogy merted fellökni őt?! Félrelökni? Hogy mertél egy ujjal is hozzáérni? - esett neki.
- Norci nem a tulajdonod, csak egyedül felelős a tetteiért – válaszolta Dávid.
- Tudod, hogy vérzékeny! Mégis hogy tehetted? - folytatta.
- Ő tehet az infarktusról...
És akkor közéjük kellett ugranom. Zsolti láthatóan szívesen letekerte volna Dávid fejét a helyéről.
- Gyerekek...
Szólalt meg a kórteremből az Atya fáradt, de mindig jóságra csitító hangja. Mindhárman ledermedtünk, és felé néztünk. Zsolti kilépett a folyosóra, hívott egy nővért, Dávidot és engem pedig kiküldött.
A kórterem előtti padra ültünk, a lehető legtávolabb egymástól. Végül persze ő szólalt meg.
- Még hányszor kell szembeszegülnöd vele ahhoz, hogy rájöjj, csak az ő országa valós? - kérdezte.
- Isten? Dávid... – sóhajtottam lelkem legmélyéről. - Ha egyáltalán létezik a te istened, az kegyetlenebb, mint a pokol ördöge.
Megrázta a fejét, és sértődötten elfordult.
- Jó, oké, akkor mondd el, hogy szerinted miért kellett Ádinak meghalnia – bukott ki belőlem.
- Amíg ő élt, te mindig csak az árnyékába rejtőzve létezhettél - válaszolta.
Nem értettem, mit akart ezzel. Naná, hogy az árnyékába rejtőztem, illetve ő rejtőztetett oda, hiszen a kishúga voltam. Szeme feketén villant felém, majd bólintott.
- Még nem állsz készen a válaszokra – szólt, és közelebb csúszott hozzám.
- Nagyon nem állok készen – sóhajtottam helyeslően. Gyomrom megfeszült az izgalomtól, amikor eszembe jutott, hogy Ádi búcsúlevele otthon vár.
Csend ült közénk. Próbáltam kihallgatni, mi zajlik a kórteremben, amikor hirtelen akkora villámcsapásszerű ütést éreztem a kezemben, hogy lecsúsztam a padról.
Dávid azonnal felsegített, még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy a puszta érintése vágott a padlóra...
Rémülten zihálva ültem vissza mellé, tekintetem a kezünkre tapadt, amely egymásban lapult.
- Miért nem engedtél be, amikor kerestelek? - kérdezte.
- Annyira depressziós voltam, hogy ki sem keltem Ádi ágyából...
- Szerettem volna melletted lenni – mondta tőle szokatlan közvetlenséggel.
Erre nem tudtam válaszolni. Torkomat újra perzselni kezdte a bűntudat. A tény, hogy a játékba visszaszállni sokkal nehezebb, mintha nem maradtam volna ki a dobásból három hónapra.
- Szóval hogy-hogy te és Zsolti nem voltatok ott a balesetnél? - kérdezte hirtelen.
Még a szemgolyóm is beleremegett, amikor rémülten az arcára néztem. Láthatatlanul bólintott, mint aki már a kérdés feltevése előtt tudja a választ.

Aztán elnézett mellettem, és elengedte a kezem. Követtem tekintetét, Tamás jött felénk. Felálltunk. Megérintette a karom könyéktájon, majd Dávid mellkasához szúrta a mutatóujját.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy kezet emeltél rá – sziszegte. – És remélem a csillagokat is lehozod neki az égről, hogy a bocsánatáért méltón esedezz...
- Azért, mert megpróbáltam a gyűlöletét távol tartani az Atyától? - kérdezett vissza Dávid.
Tamás összevonta a szemöldökét. Rám, majd újra Dávidra nézett.
- Azért, mert ellökted. Ez ilyen egyszerű, fiam.
- Ne haragudj! - bólintott felém, mire Tamás úgy vállon veregette, hogy majdnem eltaknyolt.
- Pedig azt gondolná az ember, ennél jobb vagy bűnbánásból, de hát... - csóválta még mindig rosszallóan a fejét. – Zsoltit keresem egyébként – fordult felém, és akkor vettem észre kezében a frissen nyomtatott papírt.
- Az Atyánál van – mutattam az előttünk lévő ajtóra -, felébredt! – válaszoltam izgatott mosollyal.
Tamás vonásai azonban meg se rezzentek, csak egy hosszabb, aggódó pillantást hagyott a szememben.
- Az az enyém? - kérdeztem a papír felé mutatva.
És akkor kinyílt az ajtó. Zsolti és a nővér lépett ki.
- A revaszkularizáció tökéletes – lépett Tamáshoz Zsolti -, nincs aritmia, hipertónia, jó a kapilláris telítődés... Komolyan, mintha nem is történt volna semmi...
- Ügyes vagy, Zsoltikám! - érintette vállon, majd ezzel a lendülettel odébb is húzta tőlünk.
- Az a tiéd, és nagy baj van – dünnyögte mellettem Dávid.
Ahogy fejbe kólintott a pánik, lehuppantam a padra.
- Rák, ugye? - kérdeztem felnézve a mindig fekete ruhába öltözött fiúra.
- Majd azt fogják vizsgálni – bólintott.
- Miért kellett nekem ma elhagynom a házat... - reszkettem.
Zsolti elvette Tamás kezéből a papírt, szempillái megreszkettek felette.
- Egyszer úgyis el kellett volna, ne hisztériázz! - korholt le.
- Honnan tudod már megint, hogy mi bajom van? - nyávogtam felé. - Nem is láttad a lapot!
Grimaszolva leült mellém.
- Nem a lapot kell látnom, hanem téged, te... Honnan tudnék a számokból bármit? Az az ő feladatuk – mutatott Zsoltiék felé.
- Ez akkor is... - sóhajtoztam a pániktól. - Valami természetfeletti erőd van?
Mielőtt válaszolhatott volna Tamás és Zsolti elénk léptek. Mindketten Dávidra néztek.
- Pár percre bemehetsz Ferenc Atyához, aztán látni sem akarlak egy darabig – morogta Zsolti.
Dávid szó nélkül felállt, és bement a kórterembe.
- Norc... - szólt Zsolti, majd gyorsan közbevágtam.
- Én nem mehetek be hozzá? - ugrottam fel.
Egy másodpercig hezitált, majd megfogta a kezem.
- Kicsit később, jó? El kéne végeznünk még egy vizsgálatot – válaszolta szinte suttogva.
A kezem jéggé fagyott a kezében.
- De miért te mondod? Te sebész vagy... Ki kell vágni belőlem valamit?
Feszülten szusszant egyet. Tamásra néztem, vártam a szokásos mosolyát, de nem érkezett meg...
- Keresek egy üres vizsgálót, jó? - fordult felé Zsolti, majd elviharzott.
Tamás bólintott. Lehúzott maga mellé a padra, és elém nyomta a vérvételem eredményét.
- Látod a thrombocyta számot? - kérdezte, és a szóra mutatott, aztán a mellette lévő értékre.
- Mi az a trombo cica? - reszkettem felé. Ajka aggódó mosolyra húzódott.
- Nem cica, hanem cyta, mint sejt. Vérlemezkét jelent. A vér alkotórésze, ami sebeknél elzárja a hasadást - magyarázta, mire bólintottam.
- Húszezer – olvastam le a számot, kérdőn Tamásra nézve.
- Minimum százötvenezernek kellene lennie – válaszolta.
- Ez mit jelent? - kérdeztem újra, miközben felugrottam, ahogy észrevettem Zsolti közeledését.
Mellém lépett, grimaszolva húzott az ölelésébe.
- Ez azt jelenti – folytatta ő, miközben arcát a hajamba túrta -, hogy kell még egy vérvétel, vagyis olyasmi...
- Olyasmi? - húzódtam el tőle, hogy lássam az arcát. - Mert te miért tudsz jobban vért venni a belgyógyászoknál?
- A csontodból kellene minta – A hangja szinte nyikorgott.
A szemem kikerekedett. Egyszerre zöldült és kékült el a világ.
- A csontomba akarsz szúrni egy tűt? - sápítoztam, és szédülni kezdtem.
Megérintette a derekam, de elugrottam.
- Na, azt aztán nem! Úristen! Mekkora tű lehet az, ami átszúrja a... - Nem tudtam befejezni a mondatot, le kellett feküdnöm a padra. Leguggolt mellém.
- Muszáj, Norc, baromira életveszélyesen alacsony a thrombocyta számod.
- És aztán! - vitatkoztam. – Minek nekem vérlemezke, ha amúgy sem alvad a vérem?!
Akkor kinyílt az Atya szobájának ajtaja. Dávid lépett oda hozzánk.
- Norci, csak... - hebegett rosszallóan -, csak nem tudnád egy ici-picit megkönnyíteni az orvosaid életét? Csak mínusz egy gramm hisztivel?
- Nem a te csontodba akarnak tűt szúrni – vetettem oda.
- De az Atyának egy csövet vezetett szívébe! - mutatott Zsolti felé.
- Fúj, basszus, mindjárt hányok! – ültem fel, és rosszallóan néztem Zsolti barna szemébe.
- És most él – vonta meg a vállát –, orvosnak lenni pont ilyen...
Tamásra néztem.
- Jó. Mehet a tű, de többet egy rohadt szót ne halljak a felvételiről! - nyávogtam.
Rábólintás helyett azonban csak mosolyogva rázta a fejét.

Már az asztalon hasaltam, amikor tekintete még mindig szorosan az enyémbe kapaszkodott. Mellettem ült, és mindkét kezemet fogta.
- Ugye tudod, hogy nem csinálnánk, ha nem lenne égetően fontos, Norc... - szólt a hátam mögül Zsolti, miközben steril kendőt takart a jobb csípőm fölé.
- Akkor meg sem kérdezem, mennyire fog fájni... - sóhajtottam, és szemem még mindig Tamás arcára koncentrált.
Hallatlan nyugalommal lélegzett. Minden porcikámmal könyörögtem, hogy valamelyikük azt mondja: á, dehogy, csak mint egy szúnyogcsípés. Tamás megszorította a kezem, és közel hajolt az arcomhoz.
- Nagyon fog fájni – pislantott hosszan. - De a fájdalom csak egy szubjektív érzet, különítsd el magadtól, ezt megteheted. Távolítsd el! Bízd ránk a testedet, és hagyd itt nekünk - bólintott kérdően.
- Gondolj arra, hogy vége lesz – tette hozzá Zsolti.
A szemem könnybe lábadt. Éreztem, ahogy a pánik minden porcikámat reszketésre inti. Tamás felnézett, és bólintott Zsolti felé.
- Oké, kezdtem, Norc...
Tamás erősen szorítani kezdte a kezemet. Arcomat a kezére szorítva, ragasztottam pillantásomat a szemébe.
És akkor felhasított. Egyszerre nyílalt belém az emlék, amikor először találkoztam Tamással. A rettenetes, szikrákat lövellő fájdalom éle képeket villogtatott elém.
Kockás ingét cirógató anyalokni. Járomcsont koccanás. Bűzparfümgőz mögött, a tömegből kikockázódó belgyógyász főorvos.
Mély lélekig ölelő hangmosoly, ujjai csattanása anyám csontcsuklóján. Fehér báli ruhakeringő éjfekete frakkhópelyhek. Angyal és démon. Végzetes vonzalom.

- Jól vagy? - úszott be Zsolti arca kettőnk zöld pillantása közé.
- Jól – tértem vissza a valóságba. – Kibírható volt! - mosolyogtam együtt érzően sóhajtó ajka felé.
- Kicsim, ez még csak az érzéstelenítő volt. A neheze most jön...
- Mi? - döbbentem meg. - Na ne... - könyököltem fel. - Az érzéstelenítő? Annak egyáltalán nem volt kibírható! - nyafogtam.
- Folytatnunk kell – húzta a száját Zsolti.
- Jó, de ha érzéstelenítő volt, akkor most már nem fog fájni, nem? - Tamásra néztem.
- Ez így is még sokkal rosszabb lesz – sóhajtotta Tamás.
- Ezt nem hiszem el! - fújtattam.
Akkor kinyílt az ajtó. Hátranéztem Jácint besiető alakja felé.
- Muszáj az egész kórháznak az én seggemet bámulnia? - sziszegtem felé.
Megtorpant.
- Biopszia? Mi a baj? - ugrált tekintete Zsolti és Tamás között.
- Kevés a trombitáló cica – válaszoltam.
Jácint összerántotta szemöldökét, és Tamáshoz lépett a vérkép eredményemért. Sóhajtva nézett rám.
- Pedig munka után el akartalak vinni Janihoz. Motorral! - nyomatékosította.
- Igen? Ma? Még fogászat is? - nyávogtam.
- Jaj, nem fogászat, csak úgy hiányzol neki is.
- Nem hiszek neked! Ahányszor betettem oda a lábam... Csak meglátogatni őt, egyből a székben találtam magam!
Nevettek.
- De ez rátok is igaz! - néztem körbe sértődötten. - Ide se tudok úgy bejönni, hogy ne szurkálnátok össze-vissza. Most is csak... Csak egy horzsolás – mutattam a karomra. - Más kap egy ragtapaszt, vagy még azt sem, és én? - Zsoltira néztem.
- A medencémet vagdosod, ahelyett, hogy... Csak hogy – elsírtam magam -, a barátnőd legyek. Nem akarok a beteged lenni! Nem akarok beteg lenni! Nem akarom, hogy Ádi halott legyen. Én akarok az lenni... - buktam ki.
- Te Zsolti, nem emlékeztet ez a hiszti valakire? - mosolygott Jácint Zsoltira. Mindketten Tamásra néztek.
- Most mi van? - kérdezte tőlük Tamás.
- Mi van-mi van... - nevetett Jácint. - Te ugyanezt csinálod, főorvos úr!
- Tamást is állandóan szurkáljuk – magyarázta Zsolti vigyorogva -, mindig megsérül valamije... Hányszor varrtalak össze az elmúlt hónapban? - fordult Tamás felé.
- És a fogorvos para? Egész nap itt nyafog, ha oda készül... - kontrázott rá Jácint.
- Na elég! - nevetett Tamás. - Én nem is hisztizek!
A két fiú hangosan hahotázott.
- Hogyne, nem... - Vigyorogva rázta a fejét Jácint. – Ugyanez a lemez! Ez a „nincs értelme az életemnek hemofiliásan. ”
Én is elnevettem magam.
- Te meg ne felejtsd el, ki fogja a kezed! - nevetett felém ujjával fenyegetően hadonászva.
- Nem vagytok ti véletlenül rokonok? - bökte ki végül Jácint, majd mellém lépett, és rácsapott a kendő alól kilátszódó fenekemre. - Szép kis popsid van! Legalább ennek örülj!
- Jácint, ha nem lennél meleg, most eltörném a kezed – morogta Zsolti.
Jácint az ajtó felé lépdelt.
- De az vagyoook! - válaszolta fejhangon énekelve. – Menthetetlenül! - tette hozzá, miközben rácsapott Zsolti fenekére.
- Hű... Aszta! - fordult vissza az ajtóból, aztán kiment. - Hercegh doktornak van a legjobb segge a sebészeten, nem lányok? - hallottuk a folyosóról.
- Tamás, nagyon elkanászodtak az orvosaid – mosolygott Zsolti.
- Két hónap múlva meg jönnek az új rezidensek - sóhajtotta Tamás. - Azok szinte még gyerekek! Egy óvóbácsinak könnyebb dolga van!
- És a medikusok? - kérdezte Zsolti. - Inkább miattuk olyan a kórház, mint egy ovi!
- Kéne valaki, aki nem a tévésorozatok miatt lesz orvos. Valaki, aki őstehetség...
- Amilyen Ádi volt – szólt közbe Zsolti, és egy pillanatra összeakadt a tekintetünk.
Gyorsan el is fordultam, mert gumikesztyűt húzott. Tudtam, hogy folytatni fogjuk.
Tamás a kezemért nyúlt, megragadtam, és rettegve magamhoz húztam.
- Majd a húga! - kacsintott rám.
- Ne kezdjük újra... - morogtam, majd arcomat kezeire hajtottam.
- Na nem! - szólt a hátam mögül Zsolti. - Norci sebész lesz, nem belgyógyász!
- Hát ezt nem hiszem el... - pusmogtam magamban.
- Kész vagy, kicsi? - kérdezte Zsolti.
- Úgysem érdekel senkit, én mit akarok...
Felsikítva zokogni kezdtem. Tamás felugrott, arcomat és vállamat forró ölelésébe takarta. Szikrázva dőltek elém ismét a múlt képei.
„Na kitalálod, még mi a közös bennünk? ” A szeme! Ugyanolyan a szeme! Méregzöld sávok, bronz erezettel.
„Én is hemofiliás vagyok” „Lány csak úgy lehet vérzékeny, ha az apja is az” „De hát apa nem beteg! ”
„Okos lány vagy. Rájöhettél, hogy mi is Rómeó és Júliát játszottunk... ” „Olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél. ”
„ Nem vagytok ti véletlenül rokonok? ”

És akkor a fájdalom egyszer csak merőben enyhülni kezdett. Kinyitottam a szemem. Tamás fehér köpenye távolodott, arca az enyém elé hajolt. Ez volt az a pillanat, amikor felismertem benne édesapámat.
- Abszolút megértem, Norci, ha iszonyúan gyűlölsz... - hajolt elém Zsolti.
Tamás kérdőn mosolygott rá, aztán ismét rám.
- Klassz csajod van, Zsoltikám. Nézd... Hiszen mosolyog!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 2
Kereső robot: 59
Összes: 87
Jelenlévők:
 · aron
 · Oasev


Page generated in 0.0646 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz