Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 26. Miután meghaltál - Fulladás

, 99 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Sors

– Nem tudok lélegezni – suttogtam az ablak felé.
Tamás még várta, hogy folytassam. De nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el, és én még mindig csak ezt a pár szót hajtogattam.
Ránéztem. Könnyben úszott zöld szeme, akárcsak az enyém. Bár próbálta elpislogni, de észrevettem, miközben újra az ablak felé fordultam.
– Dehogynem – szólalt meg.
Fehér köpenyben ült előttem a belgyógyászat egyik kezelőjében. Ádi második otthona... Akárhányszor benyitott valaki, őt vártam. Pedig tudtam, ő már sosem fog benyitni.
Felálltam, és felé fordultam.
– Nem kapok levegőt!
Ő is felállt, és magához húzott.
– Dehogynem...
– Nem tudok! Értsd meg, hogy nem tudok lélegezni nélküle! – zokogtam a fehér köpenyére.
– Szeretném, ha holnap is bejönnél suli után!
Elhúzódtam tőle, és zihálva néztem a szemeit.
– Nem bírok itt lenni! Tele van az épület a lábnyomaival!
Akkor hirtelen kinyílt az ajtó. A levegő a gyomromba szorult, elviselhetetlenül fájt mindig a második másodperc, amikor újra rá kellett döbbennem, hogy Ádi nem lehet az.
– Bocs! – Zsolti volt. – Kint várlak, jó? – kérdezte.
– Ne... – nyögtem. – Nem kell!
– De csak... Haza viszlek... – sóhajtotta, majd magunkra hagyott.
Miután becsukta az ajtót, lehuppantam a padlóra. Tamás követett.
– Ez meg mi volt? – kérdezte. A szemébe néztem, és bátortalanul megfogtam a kezét.
– Mindannyiótokról ő jut eszembe – közöltem.
– Tudod, hogy Ádi olyan volt nekem, mintha a fiam lett volna. Te pedig Norci mintha a saját lányom lennél – mondta megsimítva könnytől ázó arcomat. Felugrottam. Zihálva téptem a pulcsim nyakát.
– Én ezt nem bírom! Nem tudok lélegezni köztetek! Itt vagytok... Itt van mindenki, csak ő nincs, aki a világom volt!
Tamás is felugrott. Ahogy közel lépett, én hátráltam.
– Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna... Én... Én – fuldokoltam –, én nem tudok veletek beszélni. Úgy sajnálom! – zokogtam lihegve, majd kirontottam az ajtón.
A fekete folyosó arany szikrái közül lépett felém Zsolti. Két keze a csípőmet tartotta. Mondott valamit, aztán még valamit... Mindent ellepett valamiféle fojtogató ködmassza. Futnom kellett, ki a kegyetlen téli ég alá.
A kórház terét övező utcalámpák bronz hópelyheiket szórták ránk. Az ég átkaként csillogott köztünk a rettenetes szerelem, ami a bátyám életébe került.
– Kicsi... – kapta el alkarom Zsolti. Maga fele húzott.
– Mi van? Mit akarsz tőlem? – kiabáltam rá.
A tér üres volt. Némán kongva ragyogott a hókristálytól. Még sosem vágytam jobban a halálra, mint akkor. Még sosem fájt jobban a Zsolti iránt érzett végzetes vonzalom, aminek akkor ott véget kellett vetnem.
– Csak... – habozott, barna szemei borostyánként csillogtak a fényben. – Haza viszlek.
És akkor ki kellett mondanom azt, amibe egy hónapon belül másodszorra is belehaltam.
– Szakítani akarok.
– Nem! – vágta rá, és az ölelésébe húzott. – Szeretlek téged!
– Pont ezért – kerülve pillantását elhúzódtam tőle. – Mint Rómeó és Júlia... – jutottak eszembe a bátyám szavai, és az átkot beteljesítő csókunk.

Anyámék még ekkor sem jöttek vissza. Azt sem tudtam, megkapták-e a gyászhírt, hogy anyám nem ölte-e meg magát azon nyomban, amint megtudta, hogy az élete értelme meghalt.
Zsolti kérte, hogy költözzem hozzá, de nem tehettem. A bátyám abban a percben halt meg, amikor először és utoljára szeretkeztünk. Többé nem lehettünk együtt.
Engedte, hogy a házunkban maradjak... Vagyis nem volt más választása. Most, hogy már nem felügyelt a bátyám sem, azt csináltam, amit akartam, és ebbe senki sem szólhatott bele.
Heroin. Annyi volt, amennyit csak akartam. Megtaláltam Ádi szobájában anyám drogkészletét. Ismét boldog lehettem. Újra a bátyámmal lehettem, olyan valóságot teremthettem magamnak, amilyet csak akartam. Ébredés után pedig újra és újra álomvilágba lőttem magam.
Csíkokat szippantva vagy cigivel. Senki nem akadályozhatott meg semmiben még akkor sem, ha fiatalkorú voltam. Hiszen Ádi halálával én voltam az, akiből császárnő lehetett volna, ha a világ egyik része a saját uralma alá dönti a másikat.
A városunkat lezárták. Az egész világból csupán ennyi, egy kis burokba zárt rész maradt: a város, a falu és azon túl a mi kis birodalmunk. A fegyveres határ meghúzásával mindennél jobban vágytam a szabadulásra, legfőképp arra, hogy valaki végre szíven lőjön.
De nem lehetett. Amerre csak néztem, anyám emberei bámultak. A kapumnál, a ház mögött Zsolti, és bárhova próbáltam menni, úgy követtek, mintha mágnesként vonzottam volna őket.
Persze próbált bejutni hozzám Tamás, Ferenc Atya, Janiék, de senkit sem engedtem be. Készültem a halálra, de valahogy nem sikerült sehogy sem túllőnöm magam. Még ez sem sikerült.

A tavasz első napsugarával végre úgy döntöttem, kilépek újra a múlt ösvényére – a házunk mögé –, amely másfél kilométeres távval kötött össze Zsoltival.
Minden port beleöntöttem a vécébe. Napokat hánytam végig ezután. Az életundorom végül drogundorba csapott még akkor is, ha halálosan függővé váltam. Lezártam Ádi szobáját, majd a bejárati ajtót is, és elindultam hátra.
A telek felénél állt. Fekete garbót viselt, és dohányzott. Haja karamellszín sávjait kese szőkévé színezte a tavaszi fény.
Járásom határozott volt, egy másik életből léptem felé.
Éreztem, hogy többé nem vagyok már tinédzser, csak egy nő, aki készen állt új életet kezdeni, egy egész másikat. Készen álltam elindulni, és részt venni abban a sorsban, melyet az ég írt elő számomra.
– Szia!
Ez az egy szó két hónapnyi hallgatás után szólt újra hozzá. Halványan mosolygott rám, majd beleszívott a cigijébe.
– Adsz nekem is? – kérdeztem, és közel léptem hozzá. Elnevette magát.
– Felnőttél – sóhajtotta, és felém nyújtotta a dobozt, aztán tüzet gyújtott.
– Itt találkoztunk először – kezdte. – Feküdtél a földön és... – Szava elakadt, miközben az elhajított csikk után nézett. – Nem gondoltam volna, hogy valaha kijössz onnan a két lábadon. Gondolom, fogalmad sincs, hányszor voltam bent melletted, mikor azt hittem, meghalsz a sok szartól.
Megdöbbenve engedtem le a cigit tartó kezem.
– Befejeztem – mondtam.
– Rendben – bólintott elkomolyodott arccal. – Megvártalak.
A csend hóvirág illatot eresztett tekintetünk közé. Mielőtt újra beszélni kezdtem volna, karjával a hátam mögé nyúlva közel húzott magához.
– Csss... Csak lassan. Nem kell többet mondanod. Majd holnap. Szép lassan, mert nem lesz könnyű... – mondta.
Magához szorított, és hosszú, nagyon-nagyon hosszú ideig nem mentünk vissza a házamba. Így hát, akaratlanul is, de végre valóban összeköltöztünk.
Az élet ismét élhetővé vált. Napokat szeretkeztünk végig. Az ágyban, a kandalló előtt a földön, a mezőn, a kádban. Földön, vízben, levegőben. Közben mindvégig ott dübörgött bennem anyám egyre közeledő dühhurrikánja. De éltünk mint carpe diem, lerázva láncaimat a szerelemben.
Újabb hónap telt el úgy, hogy fogalmam sem volt, mi dúl a világban, mennyországunk fegyverrel őrzött határain túl. Talán nem érdekelt, talán rettegtem még csak gondolni is rá.
Aztán egyik este Zsolti karjaiban fekve, simogatva meztelen testét, újabb lépésekről szeretett volna beszélni.
– Tudod, nagyon szeretnének már látni – kezdte, miközben simogatta meztelen hátam. – És tudom, hogy hiányoznak már neked is. Ferenc Atya, hm? – feljebb húzott, hogy a kanapé tartsa a hátunkat.
Rám terítette a barna kockás pokrócot, és szemével a tekintetemet kereste.
– Tamás, Dávid haverod, Janiék...
– Tudom – válaszoltam. – Sokat gondolok rájuk. De, nem maradhatna minden így? Csak mi ketten a világ ellen? – mosolyogtam fájdalmasan.
– A világ mi vagyunk, királylány – mondta, és ismét magához húzott.

Másnap reggel Zsolti kirakott a templomnál, aztán tovább indult dolgozni. Ahogy álltam a magas, súlyos kapu előtt, úgy éreztem, mintha évek óta nem jártam volna itt. Azt hiszem mégsem lett volna erőm benyitni, de a kapu egyszer csak magától kinyílt.
Percekig álltam ott megdöbbenve, amikor végül Dávid lépett ki rajta.
Tisztes távolságban állt meg, arcán közöny tükröződött.
– Részvétem Ádám miatt – szólalt meg, mire könnyek szöktek a szemembe.
Egyszerre úgy éreztem, mégsem állok készen kilépni a világba, még akkor sem, ha az jelenleg eléggé behatárolt.
Bólintottam, majd hátat fordítva távolodni kezdtem.
– Várj! – kiáltott utánam, és hallottam, ahogy futólépésbe kezd – Norci!
Könnyes arccal fordultam meg, kerülve tekintetét.
– Gyere be, kérlek! – mondta.
– Képtelen vagyok! – sírtam el magam beleveszve rég nem látott, fekete szemeibe.
– Annyira hiányzol – motyogta, amitől még jobban dőlni kezdtek a könnyeim.
– Megölelnél? – kérdeztem. Zölddé sápadt az arca.
Hezitált néhány másodpercig, majd két karja, mint kiszáradt faág kulcsolt körbe. Kis ideig tűrtem a kínos közelségét, majd hozzábújtam és megöleltem úgy, ahogy a normális emberek teszik. Nem mert megmozdulni, talán még lélegezni sem, úgyhogy gyorsan elengedtem.
– Köszi. Tudod, hogy én nem vagyok olyan ölelkezős, mint ti – hebegte, mire arcomon átfutott egy halvány mosoly.
– Tudom – válaszoltam. Kínos csend ült közénk.
– Majd egyszer – kezdte tétován –, talán megérted, miért történt mindez.
„Hogy miért történt mindez” – ismételgettem magamban Dávid bigott szavait. Felnéztem a templom csúcsára, ahol az óriás kereszt a Nap szívébe szúródott – aranysugarakat vérzett a tavaszi kék ég. Ahogy vakulásig bámultam a ragyogó, kegyetlen keresztet, belém villant a gondolat: pontosan emiatt a mondat miatt nem akartam még emberek közé menni.
Tekintetem Dávid arcára döntöttem.
– Mi oka lehetne, nagyokos? – sziszegtem felé – Az életét a tanulásra tette fel, aztán meg arra, hogy olyan idiótákat gyógyítson, mint például te, aki szerint van értelme a halálának! Annak, hogy meghalt! – ordítottam rá.
Meg sem rezzent. Néhány pillanatnyi hallgatás után ugyanazzal a közönnyel folytatta.
– Hova tűnt az önzőséged? Most jó hasznát vennéd.
Összeszorítottam az ajkam, majd sűrűn bólogatni kezdtem felé.
– Bármikor meghalnék, ha azzal visszaadhatnám az életét!
– Igen, tudom, hogy nagyon próbálkoztál a kábítószerrel – motyogta közömbös tekintettel.
– Sajnos nem sok sikerrel – vágtam rá.
– Pedig ha tudnád – szemében felgomolygott a szokásos ében sötét –, hányszor csattant defibrillátor a mellkasodon...
Megborzongva álltam előtte, és torkomon akadt a lélegzet.
Közelebb lépve lassan rázni kezdte a fejét, és folytatta.
– Gondoltam, hogy a szőke herceg erről semmit sem mesélt. – Szeme feketesége magával ragadt, és teljes mélységemig belém túrt. – De nem fog tudni megvédeni, Norci! Még hányszor mondjam el?
Félrenéztem. Szememben az újra gyűlő könnyfüggöny megrezgette a tavasz templom kertjét. A szemem sarkából láttam, ahogy figyel. Szobor-mozdulatlansága kezdett bennem elfagyasztani minden szimpátia szikrát, ami csak valaha felderengett iránta. Szavai újra magához vonzották tekintetem.
– Isten addig fog büntetni, ameddig meg nem térsz!
– Hát akkor tudod, mit? – Hirtelen torkomba tolult a létgyűlölet csontmaró sava. – Rohadjon meg az a kurva isten! És nyugodtan megrohadhatsz te is vele...
Ferenc Atya lépett ki akkor a templomkapun. Ám semmiféle bűntudatot nem éreztem kinyilvánított haragom miatt. A tavasz szíven szúrtan terült el szemem zöld mocsarában – ahogy az Atyára villantottam tekintetem.
Ő megrezzent, majd a bal kulcscsontjához kapott. Dávid odarohant hozzá, miközben félájultan csuklott a kilépőről a zsenge hóvirágok közé.
– Most is áldod az istent, Dávid? Most is? – üvöltöttem felé.
Ferenc Atya elterülő teste körül szélvihar kezdődött, és fekete esőfelhők tolultak a tavaszi Nap elé.
– Hagyd abba, Norci! Hagyd abba! – sírta el magát Dávid, miközben az Atya szürkülő arcát és nyakát babrálta.
Odarohantam, és combom minden erejével belerúgtam a térdelő fiúba. Elesett, majd rettegő szeme lentről figyelt.
– Te hülye idióta! – ordítottam rá. – Szívrohama van, hívd a mentőket!
Dávid berohant a templomba, én pedig letérdeltem az Atya mellé. Halálra vált arca halkan hörgött felém.
– Semmi baj, Atyám! Nem lesz baj! – suttogtam, majd ahogy remegő ujjaimmal verejtékes arcához értem, elvesztette az eszméletét.
– Dávid! – sikítottam a templom felé.
A mellkasom a torkomba ugrott, ahogy vártam bentről a választ. A másodpercek hosszú haldoklós perceknek tűntek. Tekintetem újra az Atya ájultan sápadt arcára fordítottam.
– Atyám! Ha meghal itt nekem, esküszöm, megölöm!
De nem jött válasz. A templom is magába zárkózott, és Ferenc Atya sem mozdult.
– Jól van, jól van – nyugtattam magam, és próbáltam lenyelni a rettegésemet.
De csak nyeldekeltem, a gombóc bekövült a nyelőcsövem egész hosszába.
– Oké... Szóval, mi kell az élethez? – mormoltam magam elé. – Levegő! – jutott eszembe, majd közel hajoltam az Atya arcához, és figyeltem az orrát, hogy mozdul-e.
Arcomat egészen az orrcsúcsához toltam, és összeszorított szemekkel reménykedtem, hogy érezzem a kilélegzett levegőt a bőrömön, de semmi. Fejemet felkaptam, majd tüdőm minden levegőjét belefújtam az orrába.
– Mit művelsz? Megölöd! – rohant oda Dávid, és félrelökött.
– Ennél már nem lehet halottabb! – tápászkodtam fel, és löktem vissza, majd újra belefújtam az orrába.
– Megölted őt! – kiáltotta.
– Dugulj már el! Nyomkodd a mellkasát! – szóltam rá, majd újra fújtam.
– Mi? Hogy? Én nem tudom, hogy kell!
– Miért, én talán igen?! – rivalltam rá, majd találomra egyik kezemmel nyomva a másik tenyeremet, pumpálni kezdtem a mellkasát. – Fújd akkor a levegőt te! Levegő kell és szívmozgás!
– Inkább várjuk meg a mentőket... – nyivákolta Dávid.
És akkor a tenyerem alatt egy hatalmasat roppant Ferenc Atya mellkasa. Az egész karom lezsibbadt. Akkor már biztos voltam benne, hogy eddig nem, most biztos, hogy megöltem őt.
– Ugye, én megmondtam – kezdett Dávid dünnyögni, de szavai már nem jutottak el hozzám.
Ránéztem, és egyszerre csak tudtam. Meghalt. Akármit is teszünk, meghalt.
– Folytassuk – suttogtam Dávid felé, majd újra fújtam, és nyomkodtam.
– Te meg vagy húzatva, Norci! Csak még jobban széttöröd a mellkasát! – nyafogta, de már mindegy volt...
Amikor a mentősök megérkeztek, már én is sírtam. Addig nem lehetett, mert nem maradt volna levegőm az Atya tüdejének. Zihálva gurultam a hátamra, és Ferenc Atya mellett fekve bámultam, ahogy a két mentős mellé térdel.
Miközben a nyakát tapogatták, és oxigén maszkot tettek az arcára, lopva megérintettem a földön heverő kezét. Forró volt. És akkor egyszer csak kinyitotta ráncokkal ölelt szemeit. Felkönyököltem, de abban a másodpercben a karomban érzett fájdalom újra a földre lökött. Eszembe jutott a horzsolás, amit akkor szereztem, amikor Dávid ellökött.
– Norci! Hé! – hirtelen Dávid hajolt közel hozzám. – Van pulzusa, van pulzusa! – mosolygott, amennyire tőle azt a furcsa grimaszt annak lehetett nevezni.
– A lány vérzik – fordult vissza az egyik mentős.
– Ő Nora, Ádám húga – mondta a másik, és mire feleszméltem volna már engem is beraktak a mentőbe, Ferenc Atya mellé.
Egy szót sem bírtam szólni. Lélegezni is csak óvatosan, nehogy elszívjam az Atya gyenge tüdeje elől a levegőt...
Csak néztem fáradt szemeit, ahogy engem figyel. Közben valamelyikük bekötötte a karom, és vénán szúrt a faktorral.
Az elmélyült csendben akkor közel hajoltam az Atyához, és a kórházig folyamatosan a „miatyánkot” suttogtam neki.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 49
Regisztrált: 8
Kereső robot: 39
Összes: 96
Jelenlévők:
 · aron
 · bladeattila
 · efmint
 · SunVice
 · Szucsj
 · Tóth János Janus
 · vihar
 · vorosjudit


Page generated in 0.0513 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz