Volt egyszer, de régen volt.
Nem is tudni mikor volt.
Mikor volt és merre volt.
Fejecskéjén nagy orr volt.
Két lapátfül-legyező.
Bőrruhában szürke ő,
hogy is hívjuk, ki is ő.
Elefánt, a nagymenő.
Neki nagy volt ereje.
Soha nem volt rossz kedve.
Fa ágait szórta, szerte.
Fatörzseket emelgette.
Büszkén lépdelt, trombitált.
Orrára egy szúnyog szállt.
Hát te ki vagy, kérdezte.
Hogy lehetsz ily picike.
Nem vagyok én picike,
nagy a szájacskám ereje.
Ha-ha_ha-ha kacagok.
Orrom fele bandzsítok.
Ormányomon szürke porszem, dicsekszik.
Ha elmesélem a családban"öreg anyám kifekszik".
Még, hogy, volna ereje. Ha-ha-ha és he-he-he.
Így szólt elefánti nevetve.
Hátha tudni akarod, lásd csak milyen erős vagyok.
Csípett egyet, cuppantott szájával egy jó nagyot.
Először csak zsibbasztott, aztán mindjárt viszketett.
Viszketett és felduzzadt, felduzzadt és felpuffadt.
Piros púp az ormányon.
Megsérült a kormányom?!
Szúnyog ül itt zizegve,
nem bántom már nevetve.
Szúr és viszket, púpos is.
Elismerem erős volt a szúnyog is.
Legyél szúnyog barátom,
maradj itt én nem bánom.
De a szájadat fogjad be,
a púpomat mossad le.
Álmomban vagy álmodba,
csíp a szúnyog tátogva.
Barátkozott, összeveszett?
A szúnyog leány legyőzte
elefánt volt ebédre.
Zizz-zizz-zizz.
Megjegyzés: Vollár Márta